A jövő héttől érettségiző diákok – éppen, hogy a középiskolába kerültek – a kilencedik évfolyam második félévében már búcsút is intettek egymásnak és az intézménynek. A Covid-járvány miatt egy csapásra megszűnt a jelenléti oktatás. Szinte három tanévnyi kihagyás után térhettek vissza újra az iskolába – ekkor már tizenegyedikesek voltak.

Egyikük Havas Lili, akivel a Református Tehetséggondozó Alapítvány Talentum Programjának biológia szaktárgyi felkészítőjén ismerkedtem meg. Lili fölöttébb céltudatos, komolyan veszi a tanulást, orvosnak készül. Édesanyja, Havas Gáborné Zsuzsa védőnő, osztályfőnöke Solt Domonkos, a Gödöllői Református Líceum magyar nyelv és irodalom szakos tanára. Hármójukkal beszélgettem a váratlan, kényszer szülte idők nehézségeiről és tanulságairól.

Az egymásra figyelés szerepe
„A vészhelyzet első napján úgy érkeztünk az iskolába, mintha az első órát kezdenénk, de helyette tantestületi értekezletet tartottunk. Engem meglepett, hogy milyen higgadtan sikerült kezelni a helyzetet. Gyakorlatias megoldásokra törekedtünk és kijelöltük az irányokat. Tanárként az első, ami felmerült bennem, a saját felelősségem: mi lesz most a diákokkal? Három különböző szempontból vizsgáltam a kérdést: egyrészt, mint osztályfőnök, másrészt, mint az osztályom magyartanára, harmadrészt, mint az akkor éppen érettségi előtt álló osztályom magyartanára. A kollégákkal tisztáztuk, hogy ez egy rajtunk kívülálló helyzet és döntés, amit nem tudunk befolyásolni. Ebben a szituációban meg kell tennünk mindent, amit csak lehet. Gyakorlatilag a tanév véget ért, és erről nem tehetünk. Az, hogy mi ebben akkor megállapodtunk, engem személy szerint megnyugtatott” – emlékszik vissza Solt Domonkos.

Abban is megegyeztek, hogy kizárólag egyetlen online felületen kommunikálnak a diákokkal. „Mi a Discordot választottuk. Mindenki csak abban az idősávban ír vagy ad föl feladatot, amikor egyébként is órája lenne. Kezdetben ugyan volt egy kis káosz, de viszonylag hamar beállt a rend. A matematika és a természettudományos tantárgyak jobban igénylik az online bejelentkezést, mint a magyar. Ezért a munkaközösségben megbeszéltük, hogy magyarból inkább önálló feldolgozást és olvasást kérünk a diákoktól. Ezzel együtt azért online megtartottuk a költészet napját.

Diákjaink többsége nagycsaládban él, így amikor a gép előtt ültek, az egész család otthon volt, és mindenki egyszerre használta az internetet. Elképzeltük, milyen káosz lehet az otthonokban. Azt sem lehetett elvárni, hogy nagy olvasások legyenek meg sok beadandó, mert mindenki más is ilyeneket íratott” – tette hozzá.

„Először érdekesnek találtuk, hogy új rendszerben kell tanulni, mert eddig még nem volt ilyen” – vette át a szót a diákok részéről Lili. „Otthon csak bekapcsoljuk a számítógépet, és a kamerán keresztül oktatnak minket. Mi a szünetben is bent maradtunk. Mintha a gimnáziumban lennénk, azt játszottuk, hogy iskolai szünetben vagyunk, holott mindenki a saját szobájában ült. Nagy elszántság kellett ahhoz, hogy leüljek, és pontosan odafigyeljek a kevésbé érdekes órákra is. Ez sokkal nagyobb önfegyelmet igényelt, mint a jelenléti oktatás. Én azt láttam a diákokon, hogy először lelkesen várták, mi lesz ebből, aztán az idő előrehaladtával elfogyott a motiváció” – jegyezte meg a diáklány.

„A visszaküldött feladatok minőségén is meglátszott, ki hogy állt hozzá a tanuláshoz. Aki vette a fáradságot és jól felkészült, lehet, hogy több munkával, de pont ugyanazt a szintet, hozta, mint a jelenléti oktatásban. Aki addig is hanyagabb volt, az is maradt. Ilyen értelemben semmilyen különbséget nem lehetett felfedezni” – fűzte hozzá a magyartanár.

A szeretet legyőzi a félelmet
„A Covid-járvány első időszaka nagyon félelmetes volt. A többiekkel nem nagyon beszéltünk erről. Gondoltuk, hamar vége lesz, és mindenki abban bízott, hogy a tanév végi bizonyítványosztáskor már együtt lehetünk” – idézte fel Lili.

„Emlékszem rá” – folytatja Lili édesanyja –, „hogy az első bejelentéskor a tévé előtt álltunk és döbbenten vettük tudomásul, hogy egy eddig nem ismert helyzettel találjuk szembe magunkat. Ennek a problémának a megoldására addig nem láttunk mintát. Egy békés korban nőttünk fel és alapítottunk családot. A járvány kitörésekor még otthon voltam a harmadik gyermekünkkel. Ehhez a vészhelyzethez hasonlót még nem tapasztaltunk. Szerintem az elején sokan pánikba estek. Lilin is ezt láttam. A gyerekek nagyon megijedtek.”

„Féltem ettől a betegségtől, mert a hírekben csak arról beszéltek, hogy milyen rosszul vannak az emberek. Naponta többször sorolták a kórházban lévők számát és a napi haláleseteket. Attól féltem, hogy én is ilyen súlyosan megbetegszem” – hozta fel az emlékeket a diáklány.

„Az otthonunkban egyáltalán nem uralkodott pánikhangulat” – mesélte tovább Zsuzsa. „Édesanyaként a férjemmel együtt igyekeztünk biztonságos légkört teremteni, és a Covid nem volt napi téma nálunk. Mindennek megvan a maga oka, és abban az időben az volt a vezérigénk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál (Pál levele a Rómaiakhoz, 8. rész, 28.vers). E szerint igyekeztünk élni a napjainkat, Lili mégis szorongott.

A második hullám idején, ’21 novemberében én is covidos lettem. Amikor ez kiderült, kértem a családtagjaimat, hogy mindenki különüljön el tőlem. A férjem a kisebbik lányunkkal a tetőtérbe költözött. A hároméves kisfiam nem mozdult el mellőlem és Lili volt az, aki ápolt és végig ott maradt velem. Nagyon rosszul voltam, a nagylányom tartotta bennem a lelket, ez sokat segített a gyógyulásban. Lili szeretete legyőzte a betegségtől való félelmét.”

A szociális kapcsolatok hiánya
„Jó ideig sehová nem jártam. A második hullám idején már találkozgattak az osztálytársaim, de én még akkor sem tartottam a személyes kapcsolatot senkivel” – folytatta Lili. „Éppen bekerültünk a gimnáziumba, amikor egy félév múlva megszüntették a jelenléti oktatást. Többen érkeztek egy iskolából a Líceumba, akik ismerték is egymást, de alapvetően egy harmincöt fős új osztályközösség volt kialakulóban. A másfél év kihagyást nagyon megszenvedte az osztály. Nem tudtunk közös programokat szervezni, sem közös élményeket szerezni, és szerintem ez mostanság is kihat ránk. Sajnos nincs kifejezetten jó osztályközösségünk, csak kisebb csoportjaink maradtak. Azok a négy-öt fős kis csoportok, akik a covidos időkben is többet chateltek vagy a közösségi médián keresztül folyamatosan tartották egymással a kapcsolatot.”

„Sajnos csak megerősíteni tudom Lili szavait" – vette át a szót Lili osztályfőnöke. „A járvány rányomta a bélyegét az osztályközösségre és a társas kapcsolatokra. Nekem osztályfőnökként az a legfájóbb, hogy nem értem el a célomat. Minden osztályfőnök azt szeretné, hogy körülötte összetartó diákközösség formálódjon. A három tanév rettenetes nagy kiesés a pedagógiai munkában. Utána ezt már nem igazán lehetett visszahozni. Amikor tizenegyedikben visszatértek a diákok az iskolába, megindult a szétszóródás az egyes fakultációkra. Elkezdődött az osztályból az érdeklődés szerinti és a talentumok szerinti újbóli szétválás. Az elmúlt évben már inkább a fakultációs csoportokban találták meg a diákok a közeli társas kapcsolatokat, semmint az osztályközösségben. Több időt töltöttek együtt, jobban megismerhették egymást. Egyébként a közös élmények érdekében azóta szép számban rendeztünk különféle osztályprogramokat, a diákok által szervezett paintballtól az osztálykirándulásokig. Ennyi idő alatt sajnos mégsem sikerült kellőképpen megismernem a gyerekeket.”

Az átmentett haszon
A Covid-időszakban történt változásoknak ugyanakkor pozitív és előremutató hatása is van – említi meg Solt Domonkos. „Az egyik ilyen gyakorlati változás, hogy iskolai szinten létrehoztuk a Google Classroom felületet, amit azóta is használunk a közös kommunikációban. Nagyon praktikus, hogy van egy felület, ahol meg lehet osztani az információkat, és teljesen egyértelmű, hogy azok kiknek szólnak és milyen tantárgyból. Vannak olyan kollégák, akik több hiányzó esetén online is közvetítik az óráikat.

A tanítási módszerekre fejlesztően hat, hogy többen és bátrabban alkalmazzák a digitális technikát, hiszen a kényszer szülte állapotban szereztek némi tapasztalatot. Egyébként a megszokott rend: a csengetési rend és az iskolai programok ugyanúgy működnek, mint a Covid előtti időkben.”

„Hogy nekem mi szolgált a javamra?” – utalt vissza Havas Lili Pál apostol szavaira. „Elszánt és céltudatos lány vagyok, ezért nekem nem volt kérdés, hogy a Covid-időszakot is be fogom osztani és az érettségire készülök. Orvos szeretnék lenni. Nekem minden nehézség ellenére építő volt ez a másfél év, mert megtanultam egyedül tanulni. Egyfajta egyetemi felkészítésként fogtam fel. Megtanultam beosztani az időmet a tanulásra, és azt is, hogyan tudom egyedül feldolgozni a tankönyvet, megoldani a feladatokat. Ehhez nagyon sok segítséget kaptunk a tanárainktól. Sokat önállósodtam.”

 „Családként azt tanultuk meg, hogy együtt, egy fedél alatt szorosan összezárva hogyan tudunk türelmesen és szeretetben egymás javára szolgálni. Megtanultuk egymást Krisztus szeretetével szeretni, mindenféle körülmények között. Azt is megtapasztaltam, hogy online tanulni lényegesen nehezebb volt, mint a jelenléti oktatásban. Nem lehetett egyszerű diákként sem helytállni ebben, de te ezt megoldottad” – fordult lánya felé mosolyogva Havas Gáborné Zsuzsa.

A Gödöllői Református Líceum végzős diákjai – köztük Lili is – szombaton intenek búcsút iskolájuknak. A ballagás előtti napokban egyre többet beszélgetnek arról, hogy milyen gyorsan vége lett, ez bizony az utolsó együtt töltött hét. „Még csak most szokott össze a csapat! Olyan hirtelen lezárult ez a tanév, annyira kevés időt töltöttünk együtt! Biztos, hogy lesz folytatása a kapcsolattartásnak, például az egyetemen. Nagy várakozással tekintünk az érettségi és az egyetemi felvételi elé. Jó néhány évfolyamtársam külföldi egyetemen szeretne továbbtanulni. A mi osztályunk tagjainak nagy része azonban Magyarországon szeretne maradni hosszú távon is. Egyébként nagyon érdekes, hogy legtöbbünk vidéki intézménybe pályázik, csak páran szeretnének a fővárosban maradni. Én Szegedre jelentkeztem.”

„Mi van a tarisznyámban? Mit viszek magammal?” – ismétli meg kérdésemet Havas Lili. „Nagyon hálás vagyok a gimnáziumnak, a tanáraimnak, hogy rátalálhattam arra, ami érdekel, amivel a továbbiakban foglalkozni szeretnék. Iskolánk nagy erőssége a tehetséggondozás, tanáraink eredményesen láttatják meg velünk, hogy mire kaptunk talentumot. Tanulmányi és lelki kérdésekben egyaránt segítőkészek voltak a járványidőszakban és azóta is. Ők mindent elkövettek, hogy sikeresek lehessünk. Hálásan köszönöm!”

Fotók: Zombor Emese