Nyugdíj előtt álló lelkipásztorokat várnak a Dunamelléki Református Egyházkerület galyatetői konferenciaházába április 1., hétfő és 3., szerda között, hogy közösen végiggondolják, mire kell felkészülniük még a nyugdíjba vonulás előtt. Egy lelkipásztor számára ez ugyanis különösen nagy váltást jelent – mondta érdeklődésünkre Kovács Enikő egyházkerületi missziói referens, a dunamelléki Lelkésztovábbképző Intézettel közös képzés egyik szervezője. „A nyugdíjazás a lelkészcsalád egész egzisztenciáját érinti: a lelkésznek ugyanis nemcsak a munkahelyét kell otthagynia, hanem el is kell költöznie a parókiáról. Ha erre valaki nem készül fel tudatosan, mindez nagy nehézségeket okozhat számára.”

Egy nyugdíjba vonuló lelkésznek megváltozik a gyülekezet életében betöltött szerepe is, a korábban magas fordulatszámon dolgozó és felelősségteljes pozícióban lévő lelkipásztor háttérbe húzódik. „A háromnapos galyatetői képzésen együtt keressük az új utakat, a megváltozott életforma szépségeit, a szolgálat új vagy más lehetőségeit. Tudatos készüléssel könnyebb megtalálni az új helyzetben a lehetőségeket, és elkerülni a buktatókat” – véli Kovács Enikő.

De milyen lehetőségek állnak a nyugdíjba vonuló lelkész előtt? „Ha valaki méltósággal és felkészülten megy nyugdíjba, az mindenkinek jó. Egy nyugdíjba vonuló lelkész érték az aktív gyülekezetnek, hiszen felszabadul az energiája, ideje. Alkalmanként meghívhatják helyettesíteni, így ő is érzi majd, hogy megbecsülik, az utódja pedig számíthat rá. A gyülekezetnek is jó a változatosság, ha néha egy-egy nyugdíjas igehirdetőt is meghallgathat.”

Galyatetőre elsősorban olyan lelkipásztorokat várnak, akiknek egy-két-három évük van hátra a nyugdíjig. A képzés házigazdája Végh Tamás nyugalmazott fasori lelkipásztor lesz, aki Szabó Zsuzsa nyugalmazott kecskeméti lelkipásztorral együtt osztja meg a nyugdíjba vonulással kapcsolatos tapasztalatait. „Aktív és nyugdíjas lelkészként egyaránt az a legfontosabb kérdés: a helyemen vagyok-e. Ebből következik a hozzáállás, hogy mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem” – mondta érdeklődésünkre Végh Tamás. János evangéliumból idézte az Igét, miszerint a szél fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy: így van mindenki, aki a Lélektől született. „Innentől izgalmas a dolog, mert nem tudom pontosan ezt a programot, ezért kell Istent keresnem. Keressétek először Isten országát – mondja az Ige, és ezen az alapon beszélhetünk majd emberismeretről, lélektanról is, ami igen hasznos. A nyugdíjas lelkész ugyanis azt érzi, ő már nem kell. De ha az Úrban megtalálja a helyét, nem ezt éli át.”

A volt fasori lelkipásztor négy és fél évvel ezelőtt vonult nyugdíjba, és mint mondta, örömmel tette, mert ráfért a pihenés. Akkor már jó néhány éve a lelki munkának szentelhette életét, de máig sok helyre hívják evangélizálni. Elmondása szerint az utóbbi időben visszautasította a hosszabb autóutakkal járó szolgálatokat, mert úgy érezte, lassítania, pihennie kell. Így van ideje feltöltődni két evangélizáció között, és jókedvvel kezd minden napot.
„Nem is beszélve arról, hogy feleségem van, aki egy életen át a hátam közepét látta” – tette hozzá. „Mentem én vele vásárolni, de az eszem nem ott járt. Most sokat vagyunk együtt, romantikus filmeket nézünk, üdülni megyünk, unokázunk” – sorolta. De szabadidejében szívesen néz sportközvetítéseket is, kertészkedik, olvas – árulta el. „Egy évre volt szükségem ahhoz, hogy nyugodt szívvel rakosgassam a puzzle-kockákat, addig az emésztett, hogy nekem ehelyett szolgálnom kellene. Aztán megértettem, hogy ha én ezt nem csinálom, akkor missziózni is összeszorított fogakkal fogok, mint egy fanatikus.”

Végh Tamás azt mondja, azért tud hitelesen beszélni bukásairól és örömeiről pályatársainak, mert még a szolgálata első tíz évében átélte, mit jelent fokozatosan elveszíteni a helyét. „Lassan légüres térbe kerültem, sodródtam az árral, mert az embereket igyekeztem kiszolgálni. Elvesztettem a karaktert, amit később aztán visszakaptam egy biatorbágyi héten, ahova sebeimet nyalogatva mentem, és kiderült, hogy nem mártír vagyok, hanem bűnös. Azóta már tudom: vagy az úton járok, vagy nem-utakon. Az út Krisztus, az élet pedig Krisztus-szerű. Ha Isten országában vagy, akkor mindenhol otthon vagy: kórházban is, nyugdíjban is” – fogalmazott.

A lelkipásztor hozzátette: minden évben eljár hitmélyítő hétre, legutóbb Csongoron járt, ami visszaadta az életkedvét, megújította, hálával, örömmel töltötte el. „Egy idő után az ember kezd önmaga körül forogni, fontosnak érezni magát. Mihelyt egy kis talajt ad Isten a lábunk alá, ez elkezdődik, és az életünk szürkülni kezd.”

Végh Tamás igyekszik majd gyakorlati tanácsokkal is ellátni a résztvevőket. Szerinte még aktív lelkészként is fontos hathetente egyedül, házastárssal vagy családostul egy hétvégét a külvilágot kizárva eltölteni, töltekezni, évente egyszer pedig egy hetet szánni a lelki feltöltődésre. A képzésen szó esik majd arról is, hogyan gondoskodhatnak lelkészek a jövőjükről anélkül, hogy annak jelenlegi szolgálatuk látná a kárát, vagy hogy mivel jár az új életforma és napirend. Az előadások, kiscsoportos beszélgetések és áhítatok mellett jut idő a pihenésre is.

Végh Tamás végül arról beszélt, ha csak lehet, a nyugdíjba vonuló lelkésznek érdemes lenne máshol letelepednie, mint ahol a szolgálatát végezte. Ez jót tenne neki is és a gyülekezet vezető lelkészének is. Erre nem mindig van lehetőség és feltétlenül szükség sincs rá, de az ezzel kapcsolatos gondolatait érdemes fontolóra venni:
„Lehet, hogy a nyugdíjas lelkésznek keserűséget okozna, a fiatalnak pedig terhet, ha a korábbi lelkész beleláthat a másik munkájába. Mások vagyunk, ezt tudomásul kell venni, ahogy azt is, hogy a mandátumot Isten átadta a másik lelkésznek. De ő nem ugyanott veszi át, ahol én elengedem, hanem ott, ahol ő tart. Lehet, hogy húsz év múlva sok mindent meglát, amit én már régen látok. De nem baj, hogy most még nem úgy látja, vagy nem úgy csinálja, mert Isten olyan utakat járat be mindannyiunkkal, amelyek organikusan lesznek a mieink. És az nem az elődöm által kitaposott út. Másfelől, észre kell vennünk, hogy harmincévesen mi is sok mindent másképp csináltunk, és Isten évek alatt tanított minket. Meg kell tanulnunk, hogy ha a fiatalabb lelkész kérdez, akkor persze, segítsünk, de ha nem, ne erőltessük rá a saját szisztémánkat, mert akkor állandóan zaklatva érzi magát. Nekem is végig kellett gondolni, hogy hányszor teszek javaslatot vagy mikor osztom meg a gondolataimat az utódaimmal, akik aranyemberek, ezért nekem könnyű dolgom van. Hat-nyolc hetente prédikálok, ők kérnek erre, és nem úgy vagyok a gyülekezetben, hogy lesem, mikor hirdethetem már az Igét. A gyermekeimről egyébként ugyanígy kell gondolkodnom – idősödőként ezt is érdemes fontolóra venni.”

Ha szívesen jelentkezne a nyugdíj előtt álló lelkészek háromnapos továbbképzésére, az alábbi jelentkezési lap kitöltésével megteheti. A kitöltött lapot a kovacs.eniko@reformatus.hu e-mail címre küldheti el március 24., vasárnapig.