Dunakeszi főterén az ökumenikus mennybemenetel ünnepén, kicsik és nagyok közös örömére galambokat röptettünk. (Az eseményről készült felvételt a cikk végén, a Csatolt állományok felirat alatt tekintheti meg.) A felemeltetés ünnepén elővételeztük a pünkösdi Szentlélek szeles alászállását. Ahogyan az elszálló galambokat néztük, azt kérdeztük a zsoltárossal együtt: „Miért is nincs szárnyam, mint a galambnak, hogy elrepülhetnék, és nyugton lehetnék?” (Zsolt 55,7) Ebben a sóhajtásban ott van a fogságban élő Izrael vágya és reménysége a szabadulásra, kik Ézsaiással együtt repülnének haza, „mint dúcaikhoz a galambok” (Ézs 60,8). De van-e szél, amely repít minket? Van-e szárnyunk, amellyel felszállhatunk?

A repülés az emberiséget régóta foglalkoztatta, mitológiai és tudománytörténeti leírások sorát hozhatnánk Daidalosztól a Wright fivérekig. Mikor ne akartuk volna meghódítani a levegőt (1Móz 1,26)? A madarakból kiindulva úgy képzelhetnénk el a megoldást, hogy gyorsan verdeső, levegőt kanalazó szárnyakra lenne szükségünk, amellyel felemelkedhetnénk. Ám a szárny titka nem egy schöpfung-szerű légmerítés, ami saját verdeső erőnkből emelkedik, éppen ellenkezőleg: a megteremtett levegőt megfelelő szárnyakkal kell szelnünk, hogy emelkedjünk. Ennek a megértése volt a kulcs ahhoz, hogy repülni tudjunk. Spirituálisan is.

Lélek szerint nem saját világok megteremtésére kell törekednünk, hanem ahhoz a világhoz kell kapcsolódnunk, amelynek teremtése elején Isten Lelke lebegett (1Móz 1,2). A szárny olyan áramvonalas felület, amelynek a felső része hosszabb ívet ír le mint az alsó. A levegőben lévő részecskék a szárny előtt és a szárny után is összezárnak, kitöltik az űrt, de ahhoz, hogy ugyanannyi idő alatt mind a rövidebb alsó, mind a hosszabb felső felületen átérjenek a molekulák, a felső részen gyorsabban és ritkábban kell áthaladniuk. Ez a menny és föld közötti polaritás, nyomásbeli különbség idézi elő a felhajtóerőt, amellyel emelkedni kezd a szárny. Lelkiekben is ehhez hasonló polaritás szükséges ahhoz, hogy közösen emelkedni tudjunk: kellenek lassabbak és gyorsabbak, idősebbek és fiatalabbak, ritkább és sűrűbb pillanatok, kisebb és nagyobb nyomás. Ez mozgat minket, ez mozgatja a közösségi szárnyakat. És Aki felemeltetett, minket is fel fog venni oda (HK 49), bármilyen nehéznek is érezzük magunkat.

Mindenek mozgatója a Szentlélek, Akit héberül rúahnak nevezünk. Ennek a kifejezésnek számos jelentése van, elsősorban fújást, mozgásban lévő levegőt, szelet jelent. A rúah fogalom mögött az a különös tény áll, hogy valami, ami érinthetetlen, mint a levegő, mégis mozog; ugyanakkor nem az önmagától való mozgás az, ami felkelti a figyelmet, hanem az energia, amely ezzel a mozgással jár.

A szél az az elemi erő, amit önmagában nem látunk, de hatását látjuk a hajladozó fáknál, és érezzük bőrünkön. Ebben a megfoghatatlanságban nem tudhatjuk honnan és hová fúj (Jn 3,8), de ne felejtsük el, hogy nem akárhogyan és akármikor fúj (ApCsel 2,1k).

Egyrészt a Nap által különböző módon felmelegített felszín légnyomáskülönbsége miatt vándorolnak a légtömegek, mint amikor az éltető, meleg világosságot különböző módon fogadja a föld. Mintha Jézus feszültségekkel, alászállással és felemeltetéssel teli földi tanúságának mindent megmozgató erejével szembesülnénk. Jézus mennybemenetele utáni üres térbe zúg be a Szentlélek, a maga frissítő, megmozgató erejével, mintha a szél mozgását látnánk, ami a felemelkedés utáni helyet tölti be. Másrészt a szél kiszámíthatatlanul fúj ugyan, de légköri törvényekhez igazodva mindig a földfelszínnel párhuzamosan, vizek feletti módon vízszintesen. Égtájak szerinti szeleket ismerünk, de függőleges irányúakat nem nevezünk meg. A fuvallat illeszkedik a földi viszonyokhoz, egész életünkhöz, belefúj útjainkba, ott, ahol szinte levegőt sem kapunk. Hétköznapjaink és földi életterünk minden helyzetében érezhetjük a Paraklétoszt, a Vigasztalót, abban az állapotban, amelyben vagyunk, és ott, ahol éppen állunk és mozdulunk.

A szél nem egyedül nekünk fúj. Pünkösdkor az egyház közösségének születését is ünnepeljük, mind akik ilyen „szelesek” vagyunk. Fújjunk rá finoman és kedvesen a felebarátunk arcára, és üzenjük: ha nem látsz is, melletted vagyok. A Szentlélek által egymást testvérként kaptuk Krisztusban.