Ezekben a hetekben azon gondolkodtam, hogy miért. Miért nehéz ennyire? Bizonyára nem vagyok egyedül azzal, hogy a legenyhébb önmegtartóztatás, a megszokott dolgoktól való apró megfosztatás is nehezemre esik.

A táplálkozás élménye a legtöbb ember számára édesanyja megnyugtató jelenlétével, bőrének illatával, a biztonság, az otthonosság és a megelégedettség érzésével kapcsolódik össze. Ennek akár ideiglenes megvonása is trauma, veszteségélmény a csecsemő számára. Az első nemszeretem dolog, amit kap az élettől. Azután minden ember életében elkövetkeznek a nemszeretem dolgok. Még egy átlagos életút során is – ha van ilyen – rengeteg veszteség, trauma, sérülés és fájdalom ér minket.

Valahogy megtanulunk védekezni ellene. Érzelmi falakat emelünk, hogy ne bántsanak. Vagy hogy ne fájjon a bántás. Beletemetkezünk a teljesítményhajhászásba. Nagyon messzire elmegyünk az anyagi és egyéb biztonság megteremtésének érdekében. Sem testileg, sem lelkileg, semmilyen értelemben nem akarjuk magunkat viharban találni étel, meleg ruha, fedél, falak, kucorgásra alkalmas meleg hely nélkül. Az ilyen lemeztelenítő helyzet talán illik egy Lear-királyhoz egy Shakespeare-tragédiában, de mi nem kérünk belőle. Érthető. Lelke mélyén riadt, szélfútta, hányatott, éhező és fázó kisgyermek mindenki. Teljesen normális, pszichológiailag egészséges az önvédelem és az önvigasztalás – a valóságból túlságosan sokat senki nem bír elviselni.

Az evést sokan használják önvigasztalásra és pótcselekvésként. A lopva elszopogatott finom kis csokikockák, egy-egy pohár alkohol és a többiek. Én reggel egy csésze friss kávéval szoktam a kanapéra lekuporodni, és nem azért, mert kell a koffein, hanem azért, mert ez növeli az otthonosságérzést és a boldogságszintemet. Szépen hangzik, hogy egy hívőnek semmi ilyesmire nem kellene hogy szüksége legyen, de nem így van. Kellenek ezek a technikák, kellenek a kellemes kis pihenők a viharban, a küzdelemben. Kellenek a biztonságos kis sarkok, az otthonosság kuckói, kell, nagyon kell a komfortzóna. Azt hiszem, a legtöbben megőrülnénk komfortzóna nélkül.

Hát ezért nehéz a böjt, mert a böjtölés, annak a legenyhébb formája is meglehetősen bele tud piszkálni a komfortzónánkba. A nagyböjt talán lehet az az idő, amikor az ember szembesül azzal a ténnyel, hogy bár a tökéletes otthonra, a zavartalan otthonosságra vágyik minden szív – amelynek ősképe az anyaméh nyugalma és biztonsága –, a világ és a felnőtt élet nem tudja ezt megadni, csak részlegesen, pótlólagosan, futólag és emlékeztetőül. Isten országa elközelített, itt van köztünk, de még nem jutott teljességre. Aki belefeledkezik a komfortzónájába, azt kockáztatja, hogy erről a még nem-ről feledkezik meg. Pilinszky János egyik írásában megkülönbözteti a kisembert és a kispolgárt. Látszatra hasonlóak, mindegyiknek lehet háza, kertje, kutyája. Csakhogy a kispolgár nem teszi ki a lábát a komfortzónájából. Zárt világ ez, „tudat alá szorított mindenség". Kertjének nincsen égboltja, nem meri vállalni az emberi lét egészét. Márpedig az emberi lét egészében ott a diszkomfort, a fájdalom, a hiány.
Ilyen értelemben böjt lehet minden lépés, amit a komfortzónánkon kívülre megteszünk. Akármilyen kevés is ez, mégis egy mozdulás. Mégis egy pici lépés, hogy Krisztus mellé szegődjünk keresztútján. Krisztus a táboron kívül szenvedett, egészen kivetett lett és otthontalan. Ismerve saját gyengeségemet, biztatom magam, a legkisebb mozdulat ebbe az irányba talán üt egy aprócska ablakot elkényelmesedett szívemen. A ferences Barsi Balázs azt mondja Pilinszky kisemberéről, hogy az ő szívén ott van az egyetemesség sebe. Nem a pszichéjén van a seb, amit a pszichológus meggyógyíthat. A „kisember" tudja, hogy az a seb gyógyíthatatlan ebből a világból. A komfortzóna egyfajta fájdalomcsillapítás, és bizony még a saját vallásosságunk is válhat ilyen komfortzónává. A böjt arra jó, hogy csökkentse fájdalomcsillapító-adagunkat, arra jó, hogy kicsit engedjük, hogy fájjon. Hogy beengedjünk az életünkbe csak egy villanásnyit Krisztus kínjából, és vele együtt az ő „legkisebb testvéreinek", a sok-sok éhezőnek, szomjazónak, elhagyatottnak és árvának otthontalanságából.