Miért nem igazságos a média?

Miért van hatalma a médiának, és miért nem szolgáltat mégsem igazságot? Cikksorozatunk második részében a média igazságáról és az újságírók feladatáról, mozgásteréről és felelősségéről szólunk – ahogy mi látjuk.

Bizalmi válság
Az újságíróknál általában csak a politikusokban bíznak meg kevésbé a magyar társadalomban – éveken át erre jutottak az ilyen irányú kutatások. Valószínűleg ilyenkor nem személy szerint valakikről, hanem általános tapasztalatainkról, illetve sztereotípiáinkról adunk visszajelzést. Talán valóban több volt a rossz tapasztalatunk, mint a jó. Kattintásvadász címek, tárgyi tévedések vagy épp szándékos csúsztatások, magyartalan mondatok vannak a szakma számos képviselőjének rovásán. Újságírói szemmel is kiábrándító, amikor az olvasó, hallgató, néző szúrja ki a helyesírási, nyelvhelyességi, stilisztikai vagy beszédhibákat. Csak csóváljuk a fejünket: hol vannak már a régi nagyok... Publicisták, riporterek, szerkesztők, korrektorok, beszédtanárok, Kazinczy-díjas rádió- és tévébemondók. Pedig vannak ma is szakmai és emberi becsülettel, tisztességgel dolgozó médiamunkások, és rendszerint név szerint számon is tartjuk őket – már azokat, akik nem a háttérben végzik feladataikat, vagy olyan médiumnál, amely nem tett szert országos ismertségre, mégis a legjobbat nyújtja. Operatőrök, hangmérnökök, rendezőasszisztensek, gyártásvezetők munkáján élő közvetítések, és a mi maradandó élményeink múlnak: nem mindegy például, hogy egy olimpiai döntőt milyen minőségben közvetítenek nekünk, és jóleső érzés tölt el akkor is, amikor a helyi lapban vagy híroldalon fontos témákról élvezetes stílusban olvashatunk.

Az elhivatottságra van kereslet
Micsoda öröm egy újságírónak vagy tévés szerkesztőnek is, amikor szabadon és legjobb tudása szerint dönthet arról, miről és milyen megközelítésben ír vagy forgat! Pályánkat végigkíséri a kérdés: mennyire lehet bármilyen befolyástól független a sajtó. Egy másik cikk témája lenne erről értekezni, de annyit érdemes megjegyezni: a média függetlenségéért folyamatosan tenni kell, ez állandó küzdelem. A konfliktus általában abból adódik, hogy a tulajdonos, a hirdetők és a politikai hatalom, valamint a szerkesztőség által szívesen látott, illetve gyártott tartalom könnyen eltérő lehet. A tulajdonosok elvárják, hogy a pénzükért előállított szellemi tartalom a számukra kívánatos tartományba illeszkedjen, a politikai hatalom pedig gyakran a vele ellentétes hangokat úgy próbálja elhalkítani, hogy ellehetetleníti az addigi munkát: elvileg független hatóságok visszavonnak rádiófrekvenciákat vagy a tűzhöz közeli médiavállalkozók egész lapcsaládokat vonnak saját tulajdonukba, hogy csak néhány példát említsünk. Ez késztette hazánkban is kreatív megoldásokra azokat a szerkesztőségeket, amelyek az általuk felépített olvasói közösség együttműködésében bízva a közösségi újságírás felé tettek lépéseket – többnyire sikerrel.

Vagyis, annak a fokmérője, hogy valóban szükség van-e a munkánkra, nem más, mint az elhivatottság: csakis az emberi és szakmai kvalitásból születhet anyagi minőség, nem pedig fordítva. Még akkor is, ha itthon nem hiányoznak az etikai sztenderdek, nem úgy, mint például az Egyesült Államokban, bár a létbizonytalanság itthon annál inkább jellemző erre a szakmára is. Nem beszélve az emberi tényezőkről: a kiégés és a magánélet válsága szempontjából a médiamunkások a leginkább érintettek. A szakmai kiteljesedés lehetősége sem ellensúlyozza ezt, még csak elméletileg sem: a politikai nyomás gyakran készteti öncenzúrára a sajtómunkásokat, bár a határidő, a műsoridő vagy a karakterszám, illetve a hírverseny pozitív stresszt is jelenthet az állandó igénybevétel mellett – és persze, folyamatos kitettséget annak, hogy a jól elvégzett háttérmunkát ugyan nem tesszük közszemlére, de a végeredményben maradt hibákat igen.

Média: a negyedik hatalmi ág
A szakmára nehezedő nyomást a nagyközönség is érzékeli, bár kevésbé empatikusan fogalmaz róla – és teheti, hiszen aki a nyilvánosságra gyakorol hatást, mi több, abból él, azt nagyobb felelősség terheli, és erről számot is kell hogy adjon. Felmérések szerint a magyar emberek korruptabbaknak tartják a főszerkesztőket, mint a bírákat, miközben a függetlenségi vita másik olvasata szerint a média egyenesen a negyedik hatalmi ág. Ezt a címet az újságírótársadalomnak többnyire az a része vívta ki, amely ellenőrző szerepet tölt be a társadalmon belül: tükröt tart a demokratikus állam más hatalmi ágainak, hogy vajon azt teszik-e, amire a mandátumuk szól, és úgy teszik-e, ahogy azt ők maguk is hangoztatják. Az oknyomozó cikkeknek óriási jelentősége van a korrupció vagy a társadalmi igazságtalanság leleplezésében. Csak Közép-Európában is buktak már bele ebbe vezető politikusok az elmúlt években, de az oknyomozásért gyakran az életükkel fizetnek maguk az újságírók is. Ebből is látszik: világunk és benne az ember erkölcsi szempontból nem lett jobb, fejlettebb.

Az újságírók felelőssége
Bár nem hivatalos kinevezéssel, de az újságírókat a társadalom bízta meg ezzel a munkával, így mindazok az értékek, amelyeket ők képviselnek, a társadalmi együttélés feltételei közé tartoznak. Felelősségük azért is nagy, mert minimum a hatósugaruknak megfelelő minőségben kell dolgozniuk. Ehhez hozzátartozik az is, hogy ha nem tudnak biztosat, vélelmezéseket ne osszanak meg, vagy ha mégis muszáj megtenniük, legalább egyértelműen jelezzék, hogy ezek nem tények. Egy előzetes szempont alapján kiválasztott és megkérdezett orvosnak is felelőssége, hogy például járvány idején csak akkor nyilatkozzon, ha azzal valamennyien előrébb leszünk, és ha ő valóban ért az adott szakterülethez. Az újságíróé pedig az, hogy ez a lélektani pillanat mikor következik be – nem a saját médiuma nézettségének, olvasottságának növelése, hanem az olvasó érdekében.

Az újságírók feladata
Az újságírók feladata alapvetően: informálódni és informálni. Ehhez először is hozzá kell férniük a közérdekű információkhoz, értelmezniük kell azokat, és egyszerűen, de nem leegyszerűsítően beszámolni róluk. Nem az újságírók dolga viszont kitalálni, mi a megoldás az adott helyzetben – az ő feladatuk jó kérdéseket feltenni. Hazánkban újságírók végezték el azt a munkát is, amit hivatalos szerveknek kellett volna a koronavírus-járvány idején: grafikonokat készítettek a megbetegedések számának alakulásáról (emelkedéséről), területi eloszlás szerint jelölték az újabb megbetegedéseket, míg ez hivatalosan is meg nem történt. Ám ha szeretnének, sem mindig tudnak alaposabbak lenni, a járványhelyzetben például azért sem lehettek, mert új jelenségről van szó, amire a tudomány is csak lassan képes reagálni. Nincsenek tehát olyan évekre visszamenő források, amelyekből lehetne dolgozni.

Az újságíró is ember
A koronavírus-járvány tehát betekintést engedett abba is, hogy az újságíró is ember: ugyanúgy valós időben éli át az eseményeket, mint mindenki más, ezért a tudatos szerkesztés csak a rendelkezésére álló információk elrendezését jelentheti részéről. Például a sajtótájékoztatókon elhangzó, meglehetősen hiányos, vagyis nem túl sok tanulsággal szolgáló információkét. Ezek már azzal megnyugtatóan hatnak, hogy objektív tudósítói hangnemben hangzanak el például egy hírműsorban, ez a fajta biztonságérzet pedig politikai célokra is felhasználható. Az ilyen hírek ismertetőjele az „XY azt mondta” vagy az „hangzott el a mai (sajtó)tájékoztatóján” és hasonló szófordulatok. Ez azt jelenti, hogy az elsődleges hírforrás az általa valamilyen okból közölhetőnek vélt információkat mondta el, vagyis már szerkesztett. Erről azonban nem az újságíró tehet, és bár tőle értesülünk róla, ne vegyük készpénznek a hallottakat.
Ez többnyire nem újságírói megvezetés, de nem is a teljes kép arról, mi vár ránk, illetve miben vagyunk.
Ha ezzel nem számolunk médiafogyasztóként, akkor egy platformra helyezzük az ilyen tudósításokat, híreket azokkal a már kiérlelt, megalapozott elemzésekkel, amelyek nagyobb utánajárást követeltek és tettek lehetővé. Persze, az ilyen sajtótájékoztatók esetében is van mozgástere a valódi szerkesztőknek, és ezt jelezhetik is a nézők felé: például elmondhatják a híradóban, hogy erre és erre a feltett kérdésünkre nem kaptunk választ. Mi meg örülhetünk, ha legalább ez elhangzik, és konstatálhatjuk, hogy demokráciában élünk, bár ettől még nem lettünk okosabbak.
 

Amiről nem esik szó
Persze, attól még, hogy valamiről nem esik szó a médiában, az a dolog létezik. Ha nincs médiajelenléte, annak bár közvetetten, de súlyos következményei lehetnek, hiszen kimarad a társadalmi nyilvánosságból, mintha a közvélemény számára nem is létezne. A fősodratú médiában általában akkor esik szó a mindig velünk maradó, most is a magyar emberek millióinak napjait közvetlenül érintő (mély)szegénységről, generációs traumákról, etnikai ellentétekről, házassági krízisekről, művi abortuszokról, ha valami rendkívüli történik. Ezek a témák nagyobb és hosszabb utánajárást és a fogyasztó részéről is elmélyültebb olvasást, odafigyelést igényelnek. Az új járvány hírei ezzel szemben az újdonság erejével hatottak, közvetlen következményei lehetnek ránk nézve, melyeket nem tartjuk még kontroll alatt, így ebben a témában nincs választási lehetőségünk sem. Az összes többiben van.

Igaz vagy hamis?
Ahogy arra korábban is utaltam: nem csak az megtévesztő, hogy nem tudunk mindent ellenőrizni, ami a médiában szerepel, vagy hogy nem tudunk arról, ami meg sem jelent benne az adott téma kapcsán, hanem az is, hogy nem számolunk a média és a magunk összetett működésével. A média a globalizált világban az egyénhez és az emberi egóhoz hasonlóan nagyra nőtt, kiterjesztette önmagát: lehetőségei révén a világ összezsugorodott számára, és gyorsan, igen gyakran túl gyorsan is reagál az őt körülvevő eseményekre, de lényegileg ugyanaz, ami volt – nem tud megoldásokat nyújtani (főleg nem azonnal), nem független és nem mélyreható. Akármennyire is szeretnénk: nincsenek egyszer s mindenkorra megírt cikkek, vagy ha mégis, azok valószínűleg nem járványhelyzetben születnek. Egy írás vagy riport a valóságnak csupán egyetlen szeletét mutatja be, és sokszor ebben is rejlik átütő ereje, mint általában az egyedinek az általánossal szemben. Ha mégis többet tulajdonítunk neki, akkor nincs összhangban a valóságról alkotott képünk a valósággal. Vagy azért, mert a közvetített valóság lett a valóságunkká, vagy azért, mert idealizáljuk a valóságot: azt hisszük, a kimondott szó által össztársadalmi szinten felszámolhatjuk magát a bűnt is. Ezért elégszünk meg sokszor azzal, hogy látszódtunk, szerepeltünk a médiában, ellensúlyozva ezzel valamit mások médiatúlsúlyából. Pedig attól nem lesz antirasszistább a világ, ha például a Fehér Ház nevéből kivesszük a fehér jelzőt. Azt viszont el lehet érni lassan, hogy a valódi problémáról nem lehet értelmesen beszélni. Pedig a megváltás nem ebben rejlik.

Bár a hírversenyben előszeretettel állítja magáról némely médium, hogy az igazságot nála találjuk meg, a legtöbb esetben nincs vagy-vagy módon igaz vagy hamis műsor vagy írás. Az, persze, jó és kívánatos is, ha kompromisszummentes igazságigénnyel lép fel egy-egy médium, és vannak köztük olyanok, amelyek méltán hirdetik így magukat. Ellenkező esetekben azonban könnyen lelepleződik a politikai szűklátókörűség vagy épp a tudatos brutalizálás, például amikor egy hírműsorban a járvány közvetett hatásai közül csak a negatívumokról számolnak be, tovább mélyítve áldozati kultúránk arcának sötét és önfelmentő vonásait.

Máskor mi, médiafogyasztók vetjük alá az igaz–hamis megítélésnek például egy interjúalany szubjektív élményét, ami eleve fából vaskarika. Aki nyilatkozik, arra könnyű rávetíteni saját sérelmeinket, és úgy venni, mintha kinyilatkoztatni akart volna, igazságtalanul, nem csak a maga nevében, a mi kárunkra. Igaz, pökhendi nyilatkozatokkal is lassan Dunát lehetne rekeszteni, de ha nem egy felelős vezető arcátlanságáról lenne szó, akkor is körvonalazódna a megszólaló felelőssége: az, hogy minden beszédhelyzetben legyen pontos, méltányos, becsületes, értelmes és érdekes, no, meg persze a különbözőségeket és akár az ellenfeleit is tisztelő. Ez kívánatos, sok esetben akár még el is várható, de kötelezni nem lehet erre senkit. Talán mert szó szerint a kinyilatkoztatás talaján állunk – úgy tűnik, bármilyen kiemelt megnyilatkozástól eleve sokat (igazságosságot, bölcsességet és szeretetet) várunk. Kinyilatkoztatni azonban csak igazi tekintély tud, és bár a politikusok olykor szeretnének isteneknek tűnni, megnyilvánulásaik valójában a média visszfényében nyerik csak el végső beállításukat. Vagy az ironikus narratíva csorbítja mondandójukat, vagy vezető hírként kerül a híradók élére az, hogy mit mondtak, hogy vélekednek – ami testvérek között sem tett, valódi esemény, kivéve, ha a felelős vezetők szava konkrét és azonnali módon eldönt egy kérdést. Hiteles hír, tudósítás, riport, persze, létezik, nem is egy, ám attól az még médiatermék – vagyis a párbeszédnek azzal kellene kezdődnie, nem pedig ott bevégződnie.

Mindig van ugyan vezető hír, de ez nem azt jelenti, hogy minden vezető hír ugyanolyan fontos. Ezt akkor látjuk igazán, amikor valami valóban fontos történik. Sok más esetben a mondvacsinált anyagok arra szolgálnak, hogy fenntartsák azt az érdeklődést az orgánum iránt, mert ez biztosítja, hogy alkalomadtán tényleg eljussanak a fontos hírek az olvasókhoz, nézőkhöz, hallgatókhoz. Más megközelítésben: a cél az, hogy eladható maradjon a médiatermék – ezért az sok szempontból igazodik a saját magát középpontba állító, ugyanakkor középpontját veszített emberhez. Az újságírók felelőssége, hogy milyen mértékben engednek ennek, engednek-e egyáltalán – fontos-e számukra a véleményformálással együtt az életet valóban szolgáló erkölcsi értékrend is, vagy csak felhasználják az emberi gyarlóságot anyagi érdekeiknek megfelelően. Ezzel együtt pedig hagyják-e, hogy a politika őket használja propagandacélokra. Mindez lerombolja a tájékozottság mítoszát is: ha tájékozódunk, az önmagában még nem jelenti azt, hogy elfogulatlanul próbálnak minket tájékoztatni. Ha nem szólal meg ilyenkor a belső vészjelzőnk, valószínűleg akkor fogunk gyanakodni, amikor nem lenne indokolt. 

A média „igazsága”
Végsősoron a média valódi hatalma a nyilvánosságban rejlik, hiszen ez az az intézményesített társadalmi tér, ahol a szólásszabadság érvényesül, és ahol a politikai intézmények feletti ellenőrzést gyakoroljuk. Ebben a térben – többnyire – a fővesztés terhe mellett kell felelősséget vállalniuk a döntéshozóknak. A demokrácia fokmérője, hogy a korrupció az elszámoltatásban vagy annak hiányában mennyire érhető tetten. Gyakran, persze, akkor is gyanúba keverhetnek közszereplőket, ha valamely döntésük vagy lépésük jól beilleszthető abba a narratívába, amely motivációikat is értelmezni kívánja a teljes kép ismerete nélkül. A karaktergyilkossághoz, de legalábbis a bizalmatlanság elhintéséhez a megfelelő pillanatban nem kell sok: az egyik legnagyszerűbb újságírói eszköz nem is annyira a téma-, mint inkább a műfajválasztás. Ha nem a maga helyén és nem a történtekhez szabott tálalásban taglalunk valamit, azzal bizalmatlanságot kelthetünk valaki iránt, ezzel máris kikezdve azt a képet, amit addig magáról felépített, vagy ami róla kialakult. Ennek egyik oka, hogy a társadalmi nyilvánosságban a hitelesség iránti igény önmaga csapdájába esett: ha a transzparencia nem párosul önkorlátozással és tisztességre törekvéssel, aminek az alapja az Isten-félelem, akkor csak saját gőgünket növeljük médiamunkásként, -fogyasztóként és közszereplőként is, a szavak pedig úgy válnak le a valóságról, mint egy elhasználódott matrica.

Aminek ilyen nagy hatalma van rajtunk, az az ítélkezés, amely az első emberpár elbukása óta megjelent a világban ember és ember között – noha az isteni attribútum. Egyedül Isten rendelkezik ugyanis azzal a külső és független nézőponttal, ami az ítéletalkotáshoz szükséges, és egyedül Ő szent, hogy önmagát tegye meg mércéül. Hiba volna azonban hagynunk, hogy az ítélkezési frász elfeledtesse velünk a józan ítélőképességünket is, ami az élet elengedhetetlen feltétele. Azok a közös normák, amelyek elég jó keretet biztosítanak a társadalmi együttéléshez, végső soron ugyancsak Istentől eredeztethetők, és istenképűségünkből fakad igazságérzetünk is, valamint az a képességünk, hogy nevén tudjuk nevezni a dolgokat. A média azonban legfeljebb eszköz lehet az igazság feltárásban, még akkor is, ha a szó erejét mindenféle értelemben a bőrünkön tapasztaljuk. Ez a világ szó által lett – az isteni legyen életre hívta a nem létezőt. Ennek lenyomatát mi is hordozzuk magunkon, főleg egy-egy tabutéma kapcsán: mintha csak az létezne, amit kimondunk. Csakhogy a világunkat és benne az embert teremtő szó nem emberi szó volt, éppen ezért helyreállításukhoz is több szükséges az emberi szónál. Isten Igéje, amely mögött Isten személye áll, méghozzá a szent Istené. Az Ige az ember helyreállításért lett testté, és amikor a testté lett Ige emberként a Földön lakott, az akkor élők tanúsítják, hogy Isten dicsőségével volt telve. De még Őt – Krisztust is – megfeszítette ez a világ.

Ebből az is következik, hogy ha nem adunk rá okot, akkor is emberi ítélet céltáblái lehetünk, mint ahogy amikor nem vagyunk, talán azért nem vagyunk, mert a magunkról mutatott képpel éppen hogy megfelelünk az ítélkező ember hamis mércéjének. Ha szívünkben nem térünk meg Istenhez, vonatkoztatási pontunk nem Ő, és igazságának nem vetjük alá magunkat, akkor saját magunk felé hajló igazságszolgáltatásunk és ítélkező szavaink csak növelik az igazságtalanságot. A megtérést nem pótolhatja tehát az a tény, hogy egy ügy, egy személy vagy a saját véleményünk médianyilvánosságot kapott, azaz a nyilvánosan elhangzó szó igazolta létét. Még úgy sem, hogy létjogosultságunkban, helyünkben és súlyunkban sokszor az erősít meg, hogy hallathatjuk-e a hangunkat magunkért vagy azokért, akik ezt ha tehetnék, sem tudnák megtenni. 

A média azonban a szó legteljesebb értelmében nem tud igazságot tenni.

​
Cikksorozatunk harmadik részében a médiafogyasztók lehetőségeiről olvashatnak a felelős tájékozódásban.
 
Kapcsolódó cikkünk:
A média és mi: miért ragaszkodunk hozzá, ha hiteltelen?
Nem bízunk a médiában, mégsem bírunk meglenni nélküle – a járványhelyzet tükrében megláthattuk a médiához fűződő ellentmondásos viszonyunkat. Egyáltalán, mit várhatunk a médiától, és mit nem? Cikksorozatunk első részében a média működéséről és a hitelesség korlátairól olvashatnak – ahogy mi látjuk.