Egyházunkban régi panasz, hogy a fiatalok „kikonfirmálnak”, eltűnnek a gimnáziumi évek eljövetelével, az egyetemi időszak kezdetén pedig sokszor csak tovább erősödik ez a lemorzsolódás. De vajon mi az oka ennek a jelenségnek? Mi a felelőssége ebben maguknak a fiataloknak, és mi a gyülekezeteknek? Hogy volt ez a bibliai időkben? És mit tanulhatunk abból? Cikkünkben először a probléma gyökerét keressük, majd a megoldási lehetőségekről is olvashatunk. 

A magyar fiatalok 4%-a jár heti rendszereséggel gyülekezeti alkalomra, további 5%-uk pedig havonta fordul meg egyházi szertartásokon. Azaz 10-ből 9 fiatal ma Magyarországon vagy nem jár gyülekezetbe, vagy csak nagyon ritkán. (Magyar Ifjúságkutatás, 2016, 74-76.oldal)  

Az Amerikai Egyesült Államokban is végeztek hasonló kutatást. David Kinnaman, a George Barna Group nevű kutatóintézet igazgatója két évtizedes kutatómunkát foglal össze könyvében, melyben több ezer interjú eredményének feldolgozása után arra a következtetésre jut, hogy a főiskolás-egyetemista korosztály mintegy hatvan százaléka hagyja ott a gyülekezetét és a hitét (David Kinnaman: Churchless, Barna Group, 2014, Texas)
A felmérés szerint a tinédzser korosztály a legaktívabb vallásgyakorló, a huszonévesek pedig a legkevésbé azok. A 2014-es felmérés feltárta, hogy a gyülekezeti életben való részvétel a 18–29 éves korosztály körében esik vissza jelentősen. A megkérdezett fiatalok 57%-a nyilatkozott úgy, hogy kevésbé elkötelezett, mint volt 15 éves korában, 38%-a kétségbe vonta saját hitét, 32%-a pedig azt állította, hogy elutasította szülei hitét.

Mi az oka a gyülekezetek elhagyásának?

A két évtizeden át folyó kutatás szerint a megkérdezett fiatalok mintegy harmada mondta, hogy a gyülekezet unalmas, 23%-uk vélte úgy, hogy a gyülekezet nem készíti fel őket a valós életre, és érdekes módon 23%-uk vélekedett úgy, hogy a Bibliát nem elég világosan vagy nem eleget tanítják a gyülekezeteikben. Ez jó hír is egyben, mert ezek szerint ezt várnák, és igényesek ebben a kérdésben. A fiatalok 17%-a úgy vélte, követett el hibákat tinédzser korában, emiatt viszont a gyülekezetben sokszor elítélik, megbélyegzés alatt tartják.

A 13-17 éves korosztályba tartozó keresztény fiatalokról az derült ki, hogy mintegy 52%-a szeretne tudományos pályára lépni. Ehhez képest a velük foglalkozó lelkészek, ifjúsági vezetők mindössze 1%-a beszélgetett velük vagy egyáltalán beszélt nekik tudományos kérdésekről.  Ezeknek a hiányoknak a következtében a fiatalok úgy érzik, az igehirdetések nem találkoznak az őket foglalkoztató témákkal, életkérdésekkel, ezért nem érzik relevánsnak azokat, és így a motivációjuk is csökken arra, hogy igehirdetést hallgassanak.

Kinnaman, a kutatás vezetője arról is meg van győződve, hogy a gyülekezetektől, illetve a hittől való elszakadás másik fő oka a bibliai műveltség hiánya, aminek következtében valójában gyenge a fiatalok hite. Amikor azoknak a tinédzsereknek a hitét vizsgálták, akik a hitüket rendszeresen megosztották kortársaikkal – az derült ki, hogy csak nagyon kevesen voltak képesek akár egyetlen bibliai résszel is alátámasztani Krisztusba vetett hitüket.

A megkérdezett fiatalok jó része érzi úgy, hogy a keresztények démonizálnak mindent, ami a gyülekezeten kívül van, elutasítják a popkultúrát, annak zenéjét és filmjeit. A kutatás másik megállapítása szerint a gyülekezeti élettől való elhidegülés oka az is, hogy a fiatalok úgy érzik, eltúlzott védelemben részesülnek. A szerző szerint léteznek úgynevezett „helikopterszülők”, akik folyamatosan a gyerekeik fölött járőröznek, hogy minden rossztól megvédjék őket, és ennek egyik lépése, hogy templomba szeretnék járatni őket. De nem várják meg, nem serkentik, hogy ez a döntés saját elhatározásból szülessen, hanem elvárják, kötelezővé teszik a jelenlétet. A gyülekezetet emiatt sok fiatal azonosítja a szülei nevelési elveivel, ezért a legkevésbé sem szeretnének oda tartozni. Szeretnék a saját útjukat járni.

Mi a felelőssége ebben a fiataloknak?

Kenda Creasy Dean a Majdnem keresztény (Almost Christian) című könyvében arról ír, hogy az amerikai tinédzserek olyan dolgokban hisznek, amelyek a felszínen ugyan keresztényinek tűnnek, a valóságban azonban doktrinálisan helytelenek. Istent „egy égi komornyik és egy kozmikus terapeuta keverékének” látják, aki minden felmerülő problémával foglalkozik, de nem bonyolódik bele nagyon személyesen az egész folyamatba. Ez pedig téves istenképhez vezet, ami negatívan hat az elköteleződésükre is.

A Barna Group igazgatója szerint a marketing és a reklámok azt a felületes világképet közvetítik, amely szerint a legfontosabb korosztály a huszonéveseké, ennek pedig nagyon fontos következménye van. Az, hogy a fiatalokban azt a tudatot erősítik, hogy ők mindennek a mértékei, ők mondhatják meg, „mi a menő”.  Kinnaman szerint mindez alázat nélküli hitet eredményezhet. „Ha már mindent tudsz, amit tudni kell, és mindenki azt mondta neked, hogy úgy vagy jó, ahogy vagy, ha azt gondolod, hogy az Isten feladata az, hogy jól érezd magad a bőrödben, akkor nincs sok okod arra, hogy Jézus lábaihoz ülj, és a tanítvány alázatos életét éld.”

De mielőtt még túlságosan elmennék abba az irányba, hogy „ezek a mai fiatalok…”, és „bárcsak a média etikai iránymutatása ne lenne ennyire mérvadó”, előtte vizsgáljuk meg a gyülekezetek felelősségét is!

Mi a felelőssége a gyülekezeteknek?

Be kell vallanunk, hogy a probléma egyik fő oka, hogy református gyülekezeteink  65%-ában semmilyen ifjúsággal kapcsolatos munka nem folyik! (Ezt a Károli Gáspár Református Egyetem 2014-ben, 400 gyülekezet megkérdezésével végzett kutatása mutatta ki.) Amennyiben semmilyen ifjúsági munka nem folyik egy gyülekezetben, sokkal nehezebb észrevenni, hogy nincsenek fiatalok, sokkal nehezebb integrálni őket, mert korosztályi sajátosságuk, hogy kortárs csoportokon keresztül tudnak jobban kapcsolódni az összgenerációs alkalmakhoz.  

A Youthscape nevű angol ifjúsági szervezet 2016-ban 2054 gyülekezetet kérdezett meg, több mint 15 felekezetből a fiatalokkal kapcsolatban (Losing heart). A felmérésben azt vizsgálták, melyek azok a legfőbb témák, amelyek érdeklik a fiatalokat, majd a gyülekezeteket is megkérdezték, hogy milyen gyakran foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel.

Kiderült, hogy a gyülekezetek 10%-ában van szó rendszeresen a pornográfiáról, a gendertémáról, más vallásokról, a drogproblémákról, a klímaváltozásról. Azaz, a gyülekezetek 90%-a soha vagy csak nagyon ritkán érinti ezeket a kérdéseket az igei alkalmakon.  Pedig ezek azok a témák, amelyek a megkérdezett fiatalok érdeklődési körének fókuszába tartoznak. Így ők épp az aktuális etikai és társadalmi kérdésekben nem kapnak evangéliumi iránymutatást.

Ha az igehirdető sosem beszél arról, hogy az üzenet hogy alkalmazható egy tinédzser életében, akkor az a fiatal azt fogja érezni, hogy ez az idősebbek találkozója, ahol ő legfeljebb vendég, de semmiképpen sem olyan valaki, aki otthon érzi magát. Ráadásul az istentiszteletek ‒ amelyekre hívjuk a fiatalokat ‒ jóval frontálisabbak és statikusabbak, mint az ő egyéb programjaik, találkozóik, amelyeken hét közben részt vesznek.

Az, ahogy a gyülekezet fogadja a fiatalokat, túl kell hogy mutasson azon, hogy köszönünk nekik is a templomajtóban. Ha azt szeretnénk, hogy a nagy gyülekezeti közösség részének érezhessék magukat, akkor ezt ki is kell fejeznünk feléjük, éreztetnünk kell velük. Például a hirdetésekben, közbenjáró imádságokban, liturgiai szolgálatokba való bevonással (például bizonyságtétellel) és azzal, hogy néha őket is megkérdezzük, megfontoljuk, hogy mi a véleményük az igehirdetésekről, a liturgiáról.

Az egyik legsúlyosabb oka abbaj, hogy nem járnak a fiatalok az istentiszteleteinkre, hogy soha nem is jártak. Nem tudják, milyen az, mert a gyermek-istentiszteleteken nőttek fel, ám az a forma máshogy reagált az ingereikre, interaktív volt, és ahogy idősödtek, korosztályosan mindig a saját alkalmukra jártak. A konfirmáció eljöttével várjuk, hogy lépjenek be a felnőtt gyülekezeti közösségbe, de addigra már túl nagy a szakadék. Nem tudnak kapcsolódni, mert nem volt átvezetés.

Hogy volt ez a bibliai időkben?

Isten Igéjének felolvasása a Bibliában a generációk közös együttlétét jelentette, a Józsué könyvének 8. fejezetében azt olvassuk, hogy minden életkor képviselői ott kellett, hogy legyenek a törvény felolvasásakor.

„Azután fölolvasta Józsué a törvény minden igéjét, az áldást és az átkot, pontosan úgy, ahogyan meg van írva a törvénykönyvben. Mindabból, amit Mózes megparancsolt, egyetlen szó sem volt, amelyet ne olvasott volna föl Józsué Izráel egész gyülekezete meg az asszonyok, a gyermekek és a hozzájuk csatlakozott jövevények előtt.” (Józsué 8:34-35)

Nemcsak egy rövid részt, de az egész törvény felolvasását közösen hallgatták meg. Ha erre azt mondjuk, hogy kötelező volt a számukra, akkor vizsgáljuk meg a következő Igét:

„Miközben Ezsdrás Isten háza előtt leborulva így imádkozott, és sírva elmondta ezt a bűnvallást, Izráelből igen nagy sokaság gyűlt össze körülötte: férfiak, asszonyok és gyermekek, mert a nép igen keservesen sírt.” Ezsdrás 10:1

Ószövetségi példánk azt mutatja, hogy volt, amikor az imádság és a bűnvallás is Isten dicsőítésének része volt, és azt látjuk, hogy minden generációból önként csatlakoztak az emberek. Az ezsdrási igében nem volt kötelező jelen lenniük, hanem közösségi létforma volt Isten elé gyűlni, őt dicsőíteni és bűnt vallani.

Az Újszövetségben pedig Pál olyan hosszan beszél, hogy egy tinédzser, Eutikhosz elalszik az igehirdetése alatt. Ami, lássuk be, egy tinédzser részéről éjfél körül érthető, de a mi szempontunkból nem ez a lényeges, hanem az, hogy jelen volt. Ott volt a többiekkel. (vö. Apostolok cselekedetei 20:7-12)

Mit tehetünk, hogy a fiatalok a gyülekezet közösségének egyre inkább részei legyenek?  

Először is tegyünk fel magunknak néhány kérdést:

• Szívesen látjuk-e a gyülekezeti alkalmakon a fiatalokat? Miben fejeződik ki mindez?
• Imádkozik-e értük a felnőtt gyülekezet akár az istentiszteleten, akár otthon, akár csoportokban, és kapnak-e rá lehetőséget, hogy ők is megtegyék ugyanezt?
• Van-e róluk és az őket érdeklő témákról szó bármikor a hirdetésekben, gyülekezeti hírlevélben, újságban?
• A prédikáció témája, stílusa, szóhasználata, illusztrációi mennyire veszi őket figyelembe?
• A liturgia elemei mennyire érthetőek a számukra?

Ha azt szeretnénk, hogy a fiatalok a gyülekezeti közösségünk részének érezzék magukat, akkor ezt éreztetni is kell velük.

Amennyiben azt szeretnénk, hogy a fiatalok részt vegyenek az alkalmainkon, érdemes lehetőséget biztosítani nekik a részvételre, és megkérdezni, hogy ők miként látják ezeket az alkalmakat.

A bevonás nemcsak annyit jelent, hogy bevonjuk őket a zenei szolgálatba, vagy helyére raknak berendezési tárgyakat ‒ bár kezdésnek ez sem rossz ‒, de azt is, hogy megkockáztatjuk, hogy felelősségteljes szerepekbe helyezzük őket. Ilyen lehet, ha Igét olvasnak, ha imádságot vezetnek, ha az ajtóban ők fogadják az érkezőket. Legbátrabb perceinkben pedig akár arra is felkészíthetjük őket, hogy bizonyságot tegyenek. Két éve egy karácsonyi műsoron gyülekezetünkben egy 16 éves srácot kértünk meg, hogy imádkozzon és áldást mondjon. Elmondtuk neki, mire kérjük, milyen hosszúságban és példát is adtunk a kezébe. De ő saját imádságot és saját áldást írt. A jelen lévő nyugdíjasokra olyan hatást gyakorolt ez az imádság és áldás, hogy sokan elkérték a fiataltól, és hónapokkal később is emlegették… Ijesztő megadni fiataloknak a lehetőséget a szolgálatra és a részvételre, de két fantasztikus eredménye is lehet: tényleg a gyülekezet részének érezhetik magukat, miközben a gyülekezet előítéletei megpróbáltatnak, és hitbeli növekedés is származhat belőle.

Az igehirdetéseinkben a kontextualizálás nemcsak a fiatal korosztálynak segít, de mindegyik másiknak is. Ha a példák, illusztrációk az ő élethelyzetükkel is szinkronban vannak, akkor egészen másképpen kapcsolódnak. A logikai felépítettség, relevancia, követhetőség olyan értékek, mely egy 17 éves és egy régebb óta fiatal igehirdetés-hallgatására egyaránt jótékony hatással van.

Arra is érdemes figyelni, amikor kifejezetten törekszünk a fiatalok megszólítására, hogy erőfeszítésünk nem kontraproduktívan hat-e. Gondolok itt arra, hogy saját ifjúsági istentiszteletet szervezünk nekik, segédanyaggal segítjük az igehirdetés-hallgatásukat, ifialkalmat szervezünk nekik. Ezek segíthetnek is, de vékony jégen táncolunk. Érdemes átgondolni a következő kérdéseket is:

• Milyen üzenetet közvetítünk azzal, hogy külön alkalma van a fiataloknak a gyülekezetben?
• Mire kell figyelni, hogy abba a hibába se lépjünk, hogy túlságosan csak rájuk figyelünk?
• Mennyire segíti a rétegalkalmuk (ifi, ifjúsági istentisztelet), hogy annak révén valóban a gyülekezet összgenerációs közösségéhez tartozzanak?

Nincsenek erre egyértelmű válaszok, ezek kontrollkérdésként szolgálhatnak csupán, amelyek segítenek az egyensúly megtartásában.

A szülők kulcsszereplők a fiatalok gyülekezetbe járása szempontjából. Ahogy a bibliai időkből is látunk példát erre: az egész család jelen volt egy-egy közös alkalmon. A gyülekezetbe járás kérdésében tagadhatatlanul nagy hatással vannak a szülők gyermekeikre.  A szülőknek kihívás egyensúlyt tartani abban, hogy mikor legyen szabad döntést hozni a gyermeküknek, és mikor kötelezzék gyülekezetbe járásra. Kihívás továbbá erről nyíltan, őszintén beszélni a gyerekeikkel és kitartani akár éveken át ebben hűségesen. Lelkészként, ifjúsági munkásként, szülőtársként segíthetünk egymásnak, ha felvetjük ezt a témát.

Összegezzük!

10-ből 9 fiatal ma Magyarországon vagy nem jár gyülekezetbe, vagy csak nagyon ritkán. Ennek oka egyaránt keresendő a gyülekezetek, a fiatalok és a szülők működésében és társadalmunk hatásaiban is. De a bibliai példán és praktikus tanácsokon keresztül is láthatjuk, hogy ebben lehet változást elérni. Küldetésünk, hogy a missziói parancsot abban is betöltsük, hogy a  fiatalokat is hívjuk, nekik is hirdessük Isten Igéjét olyan módon, ami eléri őket! Mindannyian arra vágyunk, hogy élő gyülekezetekbe járjunk, ahol minden generáció közösen vesz részt Isten szeretetének ünnepében. Imádkozzunk, gondolkozzunk, tegyünk azért, hogy ez megvalósuljon!

Ablonzy Áron

A szerző református lelkész, az Ifjúságépítők munkatársa.