„Úgy várja, mint a messiást” – hangzik a jól ismert közmondás azokban a helyzetekben, amikor az ember egy konkrét személytől várja élete krízisének, problémájának végső megoldását. E szólás eredetét képező zsidó messiásvárás ilyen volt évszázadokon keresztül. Izráel dicső múltjának rehabilitációját, az évezredes történelmi sérelmek jóvátételét remélték az eljövendő Messiás Király uralkodásától. A próféták szavai is ezt a reménységet erősítették, sőt kiegészítették:

„Készít majd a Seregek Ura ezen a hegyen minden népnek lakomát zsíros falatokból, lakomát újborral, zsíros, velős falatokkal, letisztult újborral. Ezen a hegyen leveszi a leplet, amely ráborult minden népre, és a takarót, amely betakart minden nemzetet. Véget vet a halálnak örökre! Az én Uram, az Úr letörli a könnyet minden arcról, leveszi népéről a gyalázatot mindenütt a földön! – Ezt ígéri az Úr!” (Ézsaiás könyve 25. rész 6-8. vers)

Isten embereinek jövendölései a politikai beteljesülés és a fizikai lét horizontján bőven túlra irányították a figyelmet. A Messiás ígéretében a földi életen túli perspektívát tártak a választott nép, és rajtuk keresztül minden emberi nemzedék elé.

Az emberiség egyetemes, történelmi kortól és etnikumtól független tapasztalata a szenvedés, a sorsnak való kiszolgáltatottság és az élet végessége: a halál. A vágyakozás, hogy ettől szabaduljon, forrasztja egységgé az emberi nemzetséget, s indítja különféle vallási és filozófiai útkeresésekre. A keresztyénség ennek az útkeresésnek az egyetlen helyes útjára lelt rá: Jézus Krisztusra, az ígért Messiásra, aki önmagáról állítja az utak közötti kizárólagosságát: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” (János evangéliuma 14. rész 6. vers)

Jézus úgy vált a mi utunkká, hogy először Ő járta ki előttünk az utat a szenvedésen át a halálon túlra. Kereszthalála jóvátétel volt mindazokért a bűnökért, amelyek az emberi életet a túlélésre kihegyezett rossz tapasztalattá tették, feltámadása pedig reménységet adott arra nézve, hogy az élet több mint néhány átszenvedett évtized e földi árnyékvilágban.

Ha ez tényleg így van, ha tényleg Jézusban teljesedett be a próféták ígérete, akkor viszont miért maradt ugyanolyan rossz számunkra is a világ, amely ugyanúgy Messiásért kiált, mint a Krisztus előtti zsidóság? Miért tombol a gonosz, miért pusztítanak járványok és háborúk, miért kell könnyező, földönfutóvá lett embereket látnunk, akik két szatyorba becsomagolt életüket próbálják egy békésebb vidékre menekíteni, miért kell utcán szanaszét heverő holttestek képeit látnunk? Miért kell ugyanúgy rettegnünk nekünk is a veszedelemtől…, és végül is miért kell még mindig nekünk is farkasszemet néznünk a halállal? Ha minden félelmünk és szenvedésünk megmaradt, mit hozott el nekünk a várva várt Messiás?

Hozzánk hasonlóan az Ószövetség messiásváró népe sok kérdéssel és kétséggel szemlélte és élte át a szenvedéseket. Igazságtalannak érezte azt a tapasztalatot, hogy az egy igaz Istenbe vetett hit nem őriz meg a bajoktól, sőt, gyakran a pogányoknak, a hitetleneknek szerencsésebb élet adatik osztályrészül. „Mert irigy lettem a kérkedőkre, látva a bűnösök jólétét. Mert halálukig sincsenek kínjaik, és kövér a testük. Nincs részük az emberek gyötrelmében, nem érik őket csapások, mint más embereket.” (73. zsoltár 3-5. vers) – panaszolja a zsoltáros. A halálon túlra sem adatott nekik sokkal több vigasz, hitvilágukban a halottak a Seolba, a holtak hazájába kerültek, ahol gyakorlatilag nincs semmi. Jézus előtt párszáz évvel az apokaliptika kora és az abban megszólaló prófétai szó hozott némi reménységet, amely a földi életen túlra irányította a tekinteteket, a reménység beteljesülését azonban az idők végezetébe tolta ki.

Ebben a Jézus korára már általánossá lett hitben próbálta hordozni a gyász terhét Márta, miután testvére, Lázár meghalt. A feltámadással őt vigasztalni próbáló Jézusnak szinte beletörődő legyintéssel felel: „Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon.” (János evangéliuma 11. rész 24. vers) De Jézus felrázza őt abból az apátiából, amelyben a fájdalom valósága süketté tette a valódi vigasztalás meghallására: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?” (János evangéliuma 14. rész 25-26. vers)

Én vagyok, azaz: itt és most van a feltámadás! Nem a jövőben, az időkön túl, nem a világ végén, hanem a te életedben! Ez az, amit Krisztus feltámadása hozott, ez az, ami mássá teszi az életet, mint azelőtt volt. Nem attól, hogy nincs többé halál vagy szenvedés, nem a környezetünket, a világot változtatja meg, hanem bennünket. Jézus feltámadásában az eljövendő, szenvedés- és halálmentes világ fénye ragyoghat ránk, annak reménysége ad erőt kibírni az addig vezető, gyötrelmes utat.

Hitvallási iratunk, a Heidelbergi Káté arra a kérdésre, hogy „Mit használ nekünk Krisztus feltámadása?”, így fogalmazza meg ezt a reménységet: „Először azt, hogy feltámadásával legyőzte a halált, hogy minket is részesítsen abban az igazságosságban, amelyet halálával szerzett. Másodszor: hatalmával már most új életre támaszt minket is. Harmadszor: Krisztus feltámadása a mi boldog feltámadásunk záloga.” (HK 45. kérdés–felelet) Krisztus feltámadása érvényesítette bűneinkért való áldozatát, így nincs félnivalónk a halálon túl. A benne való hit ugyan nem szenvedésmentes, de új, reményteljes életet ad, amelyben a méltatlanul megkapott örök élet ígérete késztet bennünket arra, hogy Isten szerinti életünkkel jobbá tegyük a világot, és Isten arcát ábrázoljuk ki egy istentelen világban. A feltámadás zálogának valóságossága tudatosítja bennünk azt is, hogy az élet sokkal több, mint néhány földi évtized, amelynek kikerülhetetlen végcélját a halál jelenti.

Hogy miért nem törölte el a szenvedést Krisztus feltámadása? Kérdésünkre a válasz nem más, mint hogy Jézus feltámadása eltörölte a szenvedést, csak nem ebben a földi életben, hanem azon túl. Az emberi élet alapvető fenyegetettsége ugyanis nem a földi gyötrelem, hanem a halálon túli kárhozat. Jézus feltámadása a földi létnek tehát nem a nyomorúságát szüntette meg, hanem a reménytelenségét és a céltalanságát. Ahogyan Pál apostol fogalmaz: „Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk… Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig. De nemcsak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek zsengéjét kapták: mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására. Mert üdvösségünk reménységre szól.” (Rómiakhoz írt levél 8. rész, 18. és 22-24. versek)

Mi, Krisztus mai tanítványai, egyháza a remény emberei vagyunk, akiknek reménysége nem hamis illúzió, épp ellenkezőleg: ereje a jelenben megtapasztalható valóság. Ez a remény éltet bennünket, ez gyógyít, ez vigasztal, és ezt megsokszorozva adjuk tovább ebben a reménytelen, Messiásért kiáltó világban úgy, hogy mi magunk éljük a világ elé a várva várt Messiást, a feltámadt Jézus Krisztust. És amikor háborúk híreit halljuk, akkor Jézus szavai szerint tudjuk, hogy ez még nem a vég, csak a vég kezdete, amely egy új, könnyektől, betegségtől, gonosztól, háborúktól és haláltól megszabadult új világ felé vezet bennünket a reménység útján.

Lénárt Tibor
A szerző a monorierdői református gyülekezet lelkipásztora.

Kép: Vihar előtt a jeruzsálemi Templom-hegyen - Füle Tamás