„Számomra csak egy ember létezik: Jézus. Jézus létezik, és ő létezik mindazokban, akik benne és általa léteznek. Azért írok, mert jobban, pontosabban ki akarom fejezni az azonosságot Jézussal bennem és másokban. Fütyülök rá, hogy hányan olvassák, vagy hányan nem olvassák a verseimet. Egyetlen célom: egy fokkal közelebb hozni a jóakaratú, érzékeny olvasót ehhez az azonossághoz, a Jézussal való egységhez."
Weöres Sándor
Mind Bethlehemig!
"Menjünk el mind Bethlehemig, s lássuk meg e dolgot, melyet az Úr megjelentett nékünk."
(Luk 2,15)
Karácsony előtt régi, szép szokásaink szerint képeslapokat szoktunk küldeni üdvözletül. Sokszor azonban zavarban vagyunk, nem győzzük kiválasztani az ízlésünknek megfelelőt, vagy amelyikről úgy véljük, kellőképpen kifejezi a karácsonyi üzenetet. A legtöbb képeslap valami idilli képet tár elénk. Behavazott táj, gyönyörű, téli kellékekkel felruházott, bensőséges pillanata az életnek, amin mozdulatlanság, nyugalom, kiegyensúlyozottság, öröm is megjelenik. Mindez egyben a mi idill utáni vágyunkat is kifejezi, és karácsonyra készülve sokszor szeretnénk úgy eljutni az ünnep néhány napjához, hogy minden rendben legyen, minden nyugodt legyen. A karácsony aztán már-már akár egy széles tabló, amin mindenki rajta van, de képpé nemesedve. Az igazi, eredeti karácsonyi történet azonban csupa-csupa mozgalmasság. Esemény és történés. Amikor a pásztorokhoz megérkezik az angyalok sokadalma, az örömhírt jelentő és Istent dicsőítő angyalok, elfoglalt, a munkájukat végző embereket találnak. Csak a romantikus képzetekben és pásztorjátékokban tűnnek fel úgy a pásztorok, mint akik szundikálnak, amikor jelenik az angyal, csendül az ég, zendül mennyei szózat, és a kis pásztor felkelti a nagyobb pásztort, a nagyobb pásztor az öreg pásztor – ez kedves, de romantikus előadása annak, hogy a szundikáló embervilág hirtelen nagy örömre ébred. A mezőn levő pásztorok őrizték a nyájukat, munkában voltak. Az isteni üzenet, az angyali szó mindig elfoglalt embereket talál. Csoda ez, hogy az Isten akaratából az evangélium mindig el tud jutni az elfoglalt emberhez. Isten az életébe, a munkájába belezárt embert, elfoglaltságának foglyát eléri, és meg tudja szólítani. Ez a testet öltés, az inkarnáció egyik nagy titka.
***
A pásztorok elfoglaltak, de nem süketek és restek. Meghallják az evangéliumot, befogadják. És minden elfoglaltságuk mellett szabadok anynyira, hogy elmenjenek egészen Betlehemig, és megnézzék, amit Isten jelentett nekik. Szabadságuk nem külső körülményeikben jelenik meg. Mi sokszor úgy gondoljuk, a helyzeteinknél fogva, a körülményeknél fogva, a dolgok alakulása révén vagyunk megkötözve. Az igazság azonban az, hogy ha megkötözött az ember, akkor belül megkötözött. A pásztorok nagy belső szabadsággal mindenféle kételkedés nélkül mondják, hogy menjünk el Betlehembe, és lássuk, amit az Isten megjelentetett nékünk. Semmiféle megkérdőjelezése nincs a kijelentésnek: talán igaz, amit az angyalok mondanak, mert hogyha megnyílott az ég és angyalok sokadalma jött, akkor talán lehet abban valami, amit mondanak. Nem azért mennek Betlehembe, mert kétlik is, meg hiszik is, mert szeretnék is látni, meg bizonytalanok is benne. Nem azért akarnak elmenni Betlehembe, mint ahogy az emberek mindennek alaposan utána akarnak járni, hanem mert megérintette a szívüket az angyalok éneke, eljutott a lelkükig a mennyei öröm, és látni akarják, amit az Isten adott. Ez a második nagy csodája a karácsonyi történetnek.
***
Lehet-e nagyobb csodát látni, mint az angyalok megnyilatkozását? Lehet-e nagyobb csodát látni annál, hogy megnyílik az ég, és transzcendens lények sokasága dicsőíti és magasztalja az Istent? Kell-e ennél nagyobb csoda? Ha ilyet lát az ember, egy életre lenyűgöződik általa. És mégis, az angyalok csodája hívó vagy küldő csoda. Az angyalok szava hívó vagy küldő szó, mint ahogy ők maguk is küldöttek. Mert nemcsak a pásztoroknak kell Betlehembe menniük, az angyaloknak is el kellett menniük Betlehembe. Péter apostol írja levelében: az angyalok is vágyakoznak betekinteni az isteni csodába. Megnyílik az ég, és a teremtett lelkek és a mennyei lelkek sokasága eljön, hogy lássák ők is a csodát, és dicsőítsék az Istent. Van-e nagyobb csoda annál, hogy a mennyei seregek sokasága eljön eddig a kis, poros városkáig, Betlehemig, alászáll, és a földön a nyomorúságnak, bűnnek és halálnak honában dicsőíti és magasztalja az Istent? Íme, karácsony harmadik csodája.
***
Menjetek el Betlehemig, és meglátjátok ott Istennek a csodáját, ez lesz néktek a jel róla: fekszik, bepólyálva a jászolban. Mert a pásztorokat és az angyalokat is megelőzően eljött a Fiú egészen Betlehemig, hozzánk. Mert hiszen Betlehem mi vagyunk, Betlehem a mi sorsunk és a mi életünk. Betlehem ez a világ. Ez az igazi nagy csoda, és ez az igazi eljövetel. Létezésünk legmélyebb mélységébe jön el Isten. Egészen Betlehemig, azaz az emberlét mélységéig, a legnagyobb kiszolgáltatottságig, a legnagyobb alázattal. Ez a jel róla: bepólyálva fekszik a jászolban. Felejtsük el összes karácsonyi képzetünket, történetünket, a stilizált jászlakat. A jászol az, amiből az ökör meg a szamár eszik, amibe az ember a saját gyermekét bizton nem tenné bele. Isten, amikor testet ölt, és belép az emberi történelembe, megkülönbözteti magát. Nem kikutathatatlan talányként, nem valamiféle inkognitóban, álarcban, maszkban jön el, ami mögött csak sejteni lehet az igazi valóját. De hogyan? Mi ez a megkülönböztetés? Egy védtelen gyermek, egy csecsemő, néhány vászondarabba bugyolálva, jászolba helyezve. Ott van megkülönböztetett módon. Megrendítő és boldogító is egyúttal: így tárja fel Isten az ő szeretetét, így különbözteti meg önmagát az ő eljövetelében, ebben a mérhetetlen, felfoghatatlan, nagy alázatban. Ez a jel. Krisztus azóta is mindig így különbözteti meg magát: éhes voltam, és ennem adtatok, szomjas voltam, és innom adtatok, meztelen voltam, és felruháztatok, börtönben voltam, és meglátogattatok. Ez a jel róla nekünk ma is, ha az ő dicsőségét, hatalmát és szeretetét hirdetni akarjuk, ha rá akarunk mutatni, hol van, hol jár a mi világunkban. Ma is ott találjuk meg, ahol tudunk szeretni, ahol megtaláljuk a szükségben levőt, ahol megtaláljuk az elfoglalt, fogoly embert, hogy hirdessük az angyalokkal és a pásztorokkal a karácsonyi evangéliumot. Ahogy az angyaloknak alá kellett jönni és hirdetni a vétkes, lázadó embernek az evangéliumot, a Krisztus gyermekeinek is hasonló sorsban kell osztozniuk: hirdetni a makacs, a lázadó, a hitetlen, a saját életébe beleragadt, önmagával elfoglalt, önmagának lefoglalt embernek az örömhírt, Isten megkülönböztetett jelenlétét a világban.
(Megjelent Bogárdi Szabó István: Közelítések és közeledések c. kötetében, Koinónia, Kolozsvár, 2003.)