Erdő Péter katolikus bíboros és Bogárdi Szabó István református püspök tartott előadást a reformációról október 17-én Budapesten, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán. A teológia két kiváló, tudós művelője – ahogy Balla Péter rektor nevezte őket – az 500 évvel ezelőtti történések előzményeiről, a keresztyén felekezetek közötti párbeszéd elmúlt évszázadairól és mai helyzetéről is elmondta véleményét.

Reform vagy reformáció?
Nem volt újdonság maga a kifejezés a reformáció korában, akkor már legalább száz éve téma volt az egyházon belül a megújulás, a „főben és tagokban való megreformálás” szükségessége – kezdte a reformáció előzményeit és kiváltó okait katolikus szemszögből bemutató előadását Erdő Péter bíboros.

Az egyházi intézmények terhes összefonódása a feudális rendszerrel sem a XVI. században kezdődött, hanem a keresztyénség európai elterjedésekor, amiben döntő szerepet játszottak a kontinens országainak uralkodói. Mint mondta, az egyház gazdasági működésének alapját az ő földadományuk biztosította, így nem tudta teljesen kivonni magát a hűbéri rendszer alól. A világi hatalom egyre inkább növelni igyekezett befolyását az egyházi birtokok, így a magasrangú egyházi tisztségviselők felett. A bíboros szerint az évszázadokon át tartó invesztitúraharcban az egyház az „avignoni fogság” idején maradt alul, amikor a pápaság távol került a bevételeit biztosító itáliai birtokaitól. Ezután szorgalmazták egyre inkább a különböző járandóságok pénzbeli behajtását. A folyamat mélypontja volt, amikor a búcsúcédulák árusai és az egyháznak hitelező bankárok alkalmazottai együtt járták a vidéket.

Közben azonban számos és sokféle megújulási mozgalom jött létre egyházon belül (ferences kolduló rendek, németalföldi jámborsági rendek), az egyház megreformálását a kortárs társadalmi problémákkal foglalkozó, „skolasztikán túli” teológusok, humanista gondolkodók is szorgalmazták. „E kor tehát nem volt bűnösebb, hiteltelenebb, mint a korábbi századok. Miért ekkor jelentkezett az igény?” – az érsek szerint a bürokratikus rendszer, az egyházi felsővezetés állami kötelezettségei ekkor már a lelkipásztori szolgálatuk rovására növekedtek. „Ez a kor reneszánsz szemléletű világfelfogásától már idegen volt” – válaszolta meg a kérdést a katolikus egyházfő.

A reformáció kifejtette hatását a katolikus egyházra is, zsinati és egyházmegyei szinten egyaránt reagáltak a változó társadalmi igényekre. Erdő Péter úgy véli, nem feltétlenül kellett volna szakadáshoz vezetnie ennek a folyamatnak, a reformáció emlékévét is tanulságkereső jövőbetekintésnek fogja fel. „A régi elméleti ellentéteket is meg lehet haladni krisztusi szellemben” – zárta előadását a bíboros. Erdő Péter elismerte: katolikusok és protestánsok egyaránt igyekszünk egyre inkább megismerni Jézus tanítását. Ez a törekvés erősítheti kölcsönös kapcsolatainkat – legyen szó teológiai párbeszédről, közös bibliatanulmányozásról vagy közös tanúságtételről a szeretetszolgálatban és a tömegkommunikációban.

Teljesség egymás nélkül?
„A középkor végi reformáció egyik lehetséges megközelítése az, ha felidézzük, hogy a XVI. század disputáló korszak volt” – vette fel az elbeszélés fonalát Bogárdi Szabó István református püspök. Mint mondta, a korábbi századok vitáinak volt köszönhető, hogy a középkor végére egy átfogó, rendszerezett, erkölcsi és metafizikai szempontból egyaránt megalapozott és racionális érvekkel végigvezetett világkép jutott érvényre az akkori Európában. Ez az „intellektuális csata és elkötelezett igazságkeresés” aztán a XVI. században kikerült az egyetemek falai közül, sokkal szélesebb mederbe terelődött.

„Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a XVI. század az egymásnak ellentmondó és feloldhatatlan kinyilatkoztatások korszaka volt” – fogalmazott a református teológus, aki szerint „több száz év távlatából, a kölcsönös megengesztelődés készségével ma már higgadtabban nyithatnánk újra a befejezetlenül hagyott vitákat – például a kinyilatkoztatás forrásáról, a hit és cselekedetek viszonyáról, a szentségekről, a szeretet erejéről, krisztus közbenjárásáról, az egyház természetéről”. A dunamelléki püspök szerint napjaink ökumenikus teológiai párbeszéde, minden hiányossága mellett, jó reménységet ad arra, hogy a reformáció korában felmerült nagy kérdéseket a szakadék mélyülése nélkül végigbeszéljük.

Bogárdi Szabó István szerint a reformáció korában azért lehetett egyáltalán disputálni, mert a XVI. századi európai keresztyénség közös alapokon állt: egységes világképe, isteni üdvözítésre tekintő teológiája, a kalkedóni dogmához igazodó krisztológiája, az antik és keresztyén erénytanra épített antropológiája volt a vitatkozó feleknek. „Meggyőződésem, hogy ha el is halványodtak és a mögöttünk levő ötszáz esztendő szellemi világában peremre is szorultak ezek a meghatározottságok, ma is ezek jellemzik egyként a keresztyén közösségeket” – hangsúlyozta a református egyházi vezető.

A református egyház zsinatának lelkészi elnöke szerint a vallásháborúkat lezáró 1648-as vesztfáliai béke után a keresztyén felekezetek több száz évig „inkulált állapotba” kerültek Európában. Olyan időszak volt ez, amikor a párbeszéd egymás megcáfolásában merült ki, és a keresztyén élet teljességét minden felekezet önmagában próbálta megélni. Ezt a szemléletet a gyarmatosítás során a harmadik világban is meghonosítottuk, és véleménye szerint épp a napjainkban ott tapasztalható keresztyénüldözés inti a felekezeteket alázatos lelkületű, közös igazságkeresésre. „A keresztyén közösség gyakorlásának legelemibb, ám sokszor csak mélyen rejlő vonatkozása Krisztus népének eszkatológikus szemlélete. És a végső remény: a halottak feltámadása és Isten országa teljessége olyan valóság, amely teljes mértékben egységbe vonja a keresztyénséget” – emlékeztetett a püspök, hozzátéve: ma bárhol, bármi történik a keresztyénségen belül, az mindenkit, minket is érint.

Jövőbe tekintés
Míg a felekezetek között megvan, addig a világgal hiányzik a második előadásban említett közös alap, ezért a közös tanúságtétel lehetőségét Erdő Péter elsősorban abban látja, hogy hitünk igazságait kulturálisan jobban befogadható nyelven fogalmazza meg a református és a katolikus egyház. Bogárdi Szabó István is a közös értelmezés és a kétezer éves tapasztalatok miatt örülne egy katolikus-protestáns bibliafordítás megszületésének.

A két Széchenyi-díjas teológus egyetértett abban, hogy a forráshoz való visszatalálás igénye nem protestáns privilégium. Zsengellér József, a Károli stratégiai rektorhelyettesének kérdésére válaszolva elmondták: minden keresztyén felekezetnek Jézus személyéből kiindulva, mindent az Ő tükrében kell megvizsgálnia. Bogárdi Szabó István ezt a „Semper Christus – mindig Krisztus” jelszóban foglalta össze.

A református egyházvezető a pár nappal korábbi, evangélikus-református dispután szóba került, megigazulástanról szóló nyilatkozatról fontosnak tartotta elmondani: a Református Egyházak Világközössége nem pusztán elfogadta a dokumentumot, hanem függelékben jelezte tagegyházainak, így a Magyarországi Református Egyháznak azzal kapcsolatos fenntartásait is. „E kérdésben nem tudtak az óegyházi zsinatok tanításaihoz visszanyúlni 16. századi elődeink, ám az eltelt négyszáz év alatt kiderült, hogy abban egyetértünk: az ember nem igazíthatja meg önmagát” – mondta Bogárdi Szabó István.

 

Feke György/reformatus.hu
fotó: Vargosz
videó: Füle Tamás!parokia.hu