Mintázatoktól az átformáltságig

Református örökségünk csupán a kereteket adja meg identitásunknak, de bele kell helyezkednünk ahhoz, hogy a részünkké váljon és megszólíthatók legyünk.

Örökölt sorsok? – Az egyház mint emlékezet és identitás helyszíne címmel rendeztek kerekasztal-beszélgetést a budapesti Ráday Házban 2024. május 18-án a Református Zenei Fesztivál egyik programjaként. Az alkalmon szó esett traumákról, mintákról, rituálékról, éneklésről és átformáltságról; felmutatva, mennyi mindent jelenthet református örökségünk – amit kaptunk, amiben élünk és amit továbbadunk. Ennek az örökségnek fontos eleme a művészet, ezért a disputát moderáló Gundel Takács Gábor újságíró, sportriporter első kérdései arra irányultak, hogy szerintük mi a művészet és tekinthető-e történetmesélésnek.

Zseni Annamária pszichiáter, pszichoterapeuta szerint a művészet az érzelmeink, személyiségünk, kultúránk, szellemiségük tükörképe és kifejeződése egyszerre. Koncentrált, szimbolikus, és nem feltétlen a narratívaalkotás az elsődleges célja. „A művészet sűrítmény, ettől általános és nem egyedi” – fogalmazott. „József Attila írja, hogy »por és istenpor vagyunk«. Isten képmására teremtettünk, és akár tudunk róla, akár nem, rendelkezünk teremtő erővel. Akkor teljesedik ki az élet, ha valaki képes a benne rejlő teremtő erőt cselekvéssé formálni, akár alkotó cselekvésbe, akár másfajtába.”



Balogh Márk Dávid rákoscsabai református lelkipásztor azt emelte ki, hogy Isten az embert gazdagító életre teremtette, hogy az csodálatos és boldog legyen. A boldogsághoz hozzátartozik a művészet, és nem választható le a vallásról, mert forrása az éltető Úr.

Visky András Kossuth-díjas író, dramaturg, az élő Ige évének fővédnöke olyan művészetet preferál, amely közösségi és befogadó, mert mindannyian alkotó emberek vagyunk, és megosztjuk egymással azt a lélekrészt, ami az alkotást jelenti bennünk. „Az otthoni közös éneklés magától értetődő volt számunkra, nem neveztük művészetnek, éltünk benne általa” – egészítette ki mindezt személyes emlékkel. Meglátása szerint a történet hiányának az elmesélése is lehet művészet. „A vákuum nem történet, a zuhanás nem lebegés” – mondta erről a hiányról. Az összetört történetben pedig a töredékesség jelenik meg, ez esetben a művész történetmesélés helyett inkább a töredékességből eredő feladatot hangsúlyozza.



Egyéni örökségünk
Gundel Takács Gábor felnőttként lett református, számára éppen ezért egészen mást jelent a reformáció és a reformátusság örökségét felvállalni, mint például a református lelkészgyerekekként felnőtt Visky András és Balogh Márk Dávid számára.

„Ahhoz, hogy reformálódjon az életünk, újjászületés kell, és ehhez nem elég lelkészcsaládba születni” – mondta Balogh Márk Dávid. Hatgyerekes lelkészcsalád hatodik gyerekeként természetes volt számára, hogy lelkészek veszik körül, büszke volt reformátusságára, de eleinte a dac, a lázadás, az egyenesség, a férfiasság vonzotta benne. Az Úr csak később lépett be az életébe, és akkor mindaz, ami addig nevelési természetesség volt, hitvallásává vált. „Azok fogják a helyükön érezni magukat, akiket az Úr hívott el” – vallja a lelkész, aki az engedelmességben lelt végül békességre.



„Édesapám még eltávozása előtt is megkérdezte, hogy nem végezném-e el a teológiát. Sokat beszéltünk erről. Én azt mondtam neki, hogy örömmel, de gyakorló lelkész nem biztos, hogy tudnék lenni” – mondta Visky András, aki számára az isteni jelenlét a tények közé tartozik. Elmondása szerint az egyházi örökség pozitívumai mellett megismerhette egyházunk árulásait is, hiszen a hivatalos egyház részéről indult el mindaz, ami alapján édesapját börtönbe zárták. Ennek köszönhetően mindig szorong egy kicsit az intézményesült vallásosságtól. Édesanyja osztrák katolikusként lett reformátussá, és szerinte ez is egy speciális „vallássérültség”, amit örökölt. A neveltetésük nagyon mélyen megmarad benne, sőt, az apai modell néha talán túlságosan is nagy lett számára.

„Kora gyermekkorban valamennyiünket fontos elvárások és delegációk érnek, akár kimondva, akár szavak nélkül. Ezek az elvárások óhatatlanul ott vannak bennünk. Ez szükségszerű azonosulási folyamatot indít el” – fűzte az elhangzottakhoz Zseni Annamária. „Később kialakítjuk egyéni identitásunkat, és akkor lehet, hogy szembe megyünk a szülői mintával. Ez egy folyamat, amely során az ember megszüli önmagát, és azt mondja: addig a szülők definiáltak, onnantól én határozom meg magamat. Életem mintázatát én szővöm rá arra a keretre, amely számomra megadatott, de a mintázat, az én leszek.”



„Én nagyon kevés vagyok ahhoz, hogy a saját mintázatomat be tudjam fűzni, ezért hagynom kellett, hogy Isten fűzze be. És ha Ő vezet minket e szövésben, akkor a mintázat is csodálatossá lesz” – tette hozzá Balogh Márk Dávid.

Közös örökségünk
Megörökölt múltunk része a protestáns egyháztörténet, amely ötszáz éve rögtön egyházszakadással indult. Ez közös traumánkként is felfogható – vetette fel a moderátor, majd megkérdezte Zseni Annamáriát, hogy szakemberként mit gondol erről.



„Traumának azt nevezzük, amelynek bekövetkezte után nem áll vissza egyensúlyállapot. Transzgenerációssá, azaz nemzedékeken átívelővé pedig az a trauma válik, amelyet nem dolgoznak fel. A fel nem dolgozottság oka lehet, hogy a traumatizált nem bírja el az ezzel járó terheket, és a túlélés érdekében távol tartja magától az érzéseket. A történelem szövetében ilyenkor ismétlődik az esemény, csak más színekkel és szereplőkkel” – magyarázta a pszichiáter. Szerinte érdemes átgondolnunk, hogy a reformációt magát traumának vagy születésnek tekintjük-e. Maga a születés ugyanis nem trauma, hanem az elengedésről szól. Ugyanakkor minden elengedés fájdalommal is jár.

Balogh Márk Dávid a reformációt nem traumához, hanem a szabadság pillanatához hasonlította: „A reformációnál sokan megerősödtek hitükben, élet lett belőle. A reformáció visszaformálódást jelent, a korábban meglévő istenkapcsolatunkhoz tértünk vissza.”



Visky András nem ötszázéves múltban gondolkodik, hanem hozzászámolja az első évezredet is. „Ha belehelyeződésként fogjuk fel a reformációt, a kinyilatkoztatástörténetbe való belehelyezkedésként, akkor értelmetlen évszázadokat számolni” – mondta. A reformáció egy szellemiség, és ebből a nézőpontból sokkal több közös pontot lát katolikus és ortodox testvéreinkkel.

Az író azt is kifejtette, hogy nem szereti a sors szót használni, mert az azt üzeni, hogy van valami megváltoztathatatlan út, amit be kell járnunk. „Használjuk a sors szót, de egy író ember számára egy szónak nincsen jelentése, azt a jelentést létre kell hozni, azt a szót meg kell szülni. Mindig a szó mögé kell tennünk önmagunkat ahhoz, hogy ne kődobálás legyen.”



Továbbadott örökségünk
Nagy felelősséggel jár az is, hogyan örökítjük tovább a mintáinkat. Zseni Annamária elmondta: bár munkája miatt zaklatott, szétszabdalt életformában nevelte gyerekeit, amelyben koncentráltan kellett átadnia a mintákat, de úgy érzi, ez azért sikerült.

Balogh Márk Dávid szerint a mintaátadás kulcsa a hitelesség. Ő azért imádkozik, hogy mindazt, amit megért és hirdet, engedelmes szívvel meg is élje. Nem várja gyerekeitől, hogy lelkészek legyenek, viszont azt szeretné, hogy megtért emberek legyenek.



„Akkor vagyunk szerencsések, ha vannak szertartásaink, amelyek továbbörökíthetők” – mondta Visky András, akit elmondása szerint mindig is áthatott a szertartásosság. Szülőként úgy látja, a kommunizmus idején erősek voltak a családi rituáléik, de a nagy szabadság beköszönte után ezek egyre több sebet kaptak. Ma már a nevelés helyett az együttlétben hisz. Az egyházi tradíciók továbbörökítése kapcsán úgy látja, hogy nekünk, protestánsoknak szertartások helyett szavaink vannak, de azok mögé mindig „oda kell tennünk magunkat”.

A beszélgetés során felvetődött, hogy valamennyi szertartása azért a reformátusoknak is van, ezen belül is kiemelt szerephez jut a közös éneklés. A pszichiáter ennek kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy az éneklés szinkronizálja a gondolkodásért és az érzelmekért felelős agyféltekéket, a közös éneklés emellett közösségi tapasztalás is.



Mind Balogh Márk Dávid, mind Visky András gyermekkorában kiemelt szerep jutott a családi zsoltárénekléseknek. Amíg azonban a lelkész úgy látja, hogy az éneklés akkor tölti be a szerepét, ha a helyén van a liturgikus rendben és kiegészíti az igehirdetést, addig az író szerint nem kell félni az érzelmektől és attól sem, hogy zene által testi tapasztalatban létesül egy fiatal, akinek a megismerése amúgy is elsődlegesen rituális alapokon működik. Visky András fontosnak tartja azt is, hogy a különböző nemzedékek megírják a maguk zenéit és azok is kikerüljenek az utcára, ahogyan a reformáció idején a zsoltárok. Nagy családi találkozóinkon például a fiatalok a saját énekeiket is megtanítják az idősebbeknek.

„Az istentapasztalat a jelen idő tapasztalata. Nem megértés, ami elodázott esemény, hanem átformáltság, ezért meggondolhatatlan. A szentség kiáradása kiszorít minket a templomból és belekényszerít a valóságos életbe” – fogalmazott az író. Ő nem szeretne tökéletes mondatokat hallani a szószékről, ha azokba nem tud beleszólni a Szentlélek. Megszólításra vár, amelyhez elengedhetetlen törékenységünk megnyitása. „A Szentlélekbe vetett hitünk nagy kockázatok vállalását feltételezi, de ezzel teszünk bizonyságot a szuverén Istenről.”



A beszélgetés ezután nem is végződhetett mással, mint a 90. zsoltár közös eléneklésével.


Barna Bálint
Képek: Füle Tamás