„Te még mindig sántikálsz? Hát mire való volt az a sok imádság, amit elmondtunk érted?” – kérte számon tegnap valaki, látva fűzős-merevítős bokavédőmet, amely már bizony több mint hat hete tartja szalagszakadásos lábamat. „A gyógyulás nem cél, az Istennel való kapcsolat a cél, az pedig megvan!” – szakadt ki belőlem a válasz. Miközben megkértem, hogy véletlenül se hagyják abba az imádságot. (Mert erre nekik is szükségük van.)

Aznap kaptam egy kedves telefonvédőt, amelyre ez volt írva: „Mindennel megajándékozott…” (2Pét 1,3). Minden ajándék. MINDEN ajándék? A fájdalom is? Tőle van?

Mire való a fájdalom?

Ha nem gyógyulnak, vagy lassan gyógyulnak, ha megmaradnak a bicebócaságok, a fájdalmak, a nehezek, a szenvedések, s ha veszteség, ha halál következik – mire való mindez?

A kérdésre a választ akkor kezdtem keresni, amikor – több mint hat hete – Szárszón lebucskáztam a lépcsőn. Aki ismeri a lendületemet, nem csodálkozik, hogy a lépcsőélen megbicsaklott boka szalagszakadása nem arcra eséssel végződött, hanem pördültem egyet magam körül, s végül a fenekemre estem. Akik végignézték a műveletet, azonnal fel is akartak segíteni, mert nem a fájdalom látszott rajtam, hanem a pördülés szédülete. Csakhogy a bokám perceken belül kétszeresére dagadt, s akkor egyszer csak megérkezett a fájdalom is.

Volt, aki azonnal megjegyezte: „A Sátán meglökött téged, de Isten elkapott!” Mosolyogtam, bólogattam, mert tényleg sokkal nagyobb baj is történhetett volna velem. Így „csak” a hat hét intenzív utazásos szolgálatok sora maradt el. S – hiszem – sokkal jobban alakultak a hetek, hétvégék, előadások, mintha mi mentünk volna…

A mentőben evangelizáltunk, s a kényszerszobafogságban többekkel beszélgethettem, mint ha részt vettem volna az alkalmakon. Megszoktam már, hogy mindennek különösen is a célját keressem, s mindennel azonnal oda forduljak, ahol a válasz megtalálható. Ezért felajánlottam: „Uram, taníts így, ha már így láttad jónak!”

Nyilván mindenki élt már át ilyet, vagy hasonlót, nem is az egyedisége miatt szerettem volna róla írni, hanem, hogy tisztázzam magamban: miért kellett ez? Mire jó a fájdalom?

S elkezdtem írni. Egy komoly füzet telt meg, s ebből merítek most biztatást, és mások számára is olvasható bátorítás-töredékeket.

A FÁJDALOM jelzés: emlékeztet arra, hogy még vagy. Volt, aki megcsípte a lábam ujjait, mert a fájdalom jelzi, hogy az idegpályák épek. – Fájt. Épek.

A FÁJDALOM megtanít magadra figyelni – a tested jelez, valami hiánya van, s ha már sehogy másként nem vetted komolyan, hát megállít így. A FÁJDALOM tehát kiáltás. Fülekre vár. Belső fülekre. Lényeget hallani. Ahogy a boldogmondások boldogsága belefoglalja az élet minden eseményét a boldogságba. Mert a boldogság nem fájdalommentesség. Nem sírás nélküli állapot, nem a békétlenség előli menekülés. A fájdalom kiáltása megállásra, szembenézésre, vállalásra, mérlegkészítésre késztet. El kell döntened, mi a fontos és a kevésbé fontos. Egészen új perspektívák nyílnak meg. Magadra maradsz, hogy magadra lelj. Egy másfajta boldogságra.

De a FÁJDALOM megtanít másokra is figyelni – hirtelen észreveszed, hogy mennyien szenvednek körülötted. Összeölelkezel lábujjtörött testvéreddel. Közelebb visz másokhoz, hiszen neked is hasonló az élményed: korlátozottság, meggondoltság, áttervezés, általános lelassulás, sok (magadra fordított) idő, veszteségek, egymásra utaltság. A FÁJDALOM így széles lehetőségeket tár fel előtted, mert közösséget teremt – kiderül, hogy mennyi barátod van, hogy hányan gondolnak rád, hogy mennyi ötletet kipróbáltak már, s azonnal készek segíteni. Valaki megjelenik, s hoz ebédet, valaki olvasnivalót, valaki jön, s imádkozik a lábad sejtjeiért. Odalépnek hozzád, s nem neked kell menned.

A FÁJDALOM akadályoz is – ami eddig könnyen ment, észre sem vetted, most átértékelődik. Hirtelen lépcsők sokasága áll előtted. Megmászhatatlanul. Lelkészi hivatal, templom, saját házad, mások lakásai, posta, állomások, kórház. Lépcsők és lépcsők. Állsz, toporogsz, kényelmetlenül érzed magad. Inkább nem is mész sehova. S ekkor a FÁJDALOM megtanít kérni – mert másokra vagy utalva. Ki kell várnod, míg „rád érnek”. S meg kell tanulnod, hogy pontosan fogalmazz, röviden és világosan. Érlelned kell a szavaidat, hogy meghallgatásra találjanak.

A FÁJDALOMBAN az a jó, ha vége van. Bár megtanít arra, hogy gyanakodj, vége van a fájdalommentességnek is egyszer. A FÁJDALOM tehát azért is fájdalmas, mert sosem tudod, mikor lesz igazán vége. Én is sokszor reméltem már, hogy talán 4 hét, 5 hét, 6 hét után már várhatom, hogy…, s mégsem. El kellett fogadnom, hogy lehetnek fájdalmak, amelyek talán sohasem, vagy csak már velünk együtt múlnak el.

Az is eszembe jutott, hogy a régiek kifejezetten keresték a fájdalmat. Részesülni akartak a Krisztus szenvedésében. Elképesztő megoldásokkal okoztak maguknak szenvedést. Méltóságnak érezték, hogy ők is – legalább részben – egy rövid szakaszon „vihetik Krisztus keresztjét”, mint cirénei Simon (Mt 27,32). Vagy Jób, a nagy szenvedő. Nem tudom szeretnék-e… „Fájdalmak férfija, betegség ismerője” (Ézs 53) – ebbe bele lehet halni.

A FÁJDALOM az egész embert érinti – akinek fáj valamije, ő maga fáj. Érzékennyé válik, másként hall és másként lát. Minden mozdulat, minden szó másként hat rá. Leginkább a fájdalmával együtt való elfogadást igényli, de nem sajnálatot. Ám fontos, hogy az elfogadás ne azt jelentse, hogy azonosítod őt a fájdalmával. Ő olyan ember, aki fáj. De hinnie kell, hogy lehet másként, hogy ura lehet a helyzetének, hogy ember maradt. Mert a fájdalomban a reményvesztés a legnagyobb veszély, hogy már nem enyém a fájdalom, hanem én vagyok a fájdalomé. „Ember-vesztés”, ha valaki annyira azonosul a fájdalommal, hogy az bekebelezi őt.

A FÁJDALOM tehát nehéz. Lehúz. Földön tart. Egyszerűsít. Tisztáz. Radikális őszinteségre késztet. Letagadhatatlan. Bátran lehet sírni. Bátran lehet megvallani, hogy mérhetetlenül kicsik vagyunk, és semmit sem tudunk irányítani. A bennünk éledő kérdőjeleket sem. A FÁJDALOM a világban tapasztalt rossz kimondására késztet. Perre visz Istennel, hogy mindezt hogy engedhette/engedheti meg. Birkózás a hitért, birkózás az értelemért.

A FÁJDALOM az életed könyvében egy újabb fejezet. Meg kell tanulnod olvasni ezeket a lapokat is. Más üzenetei lesznek, mint a fájdalommentes oldalaknak. De semmivel nem kevésbé fontosak. „Neked adom a sötétség kincseit, az elrejtett drágaságokat” – mondja Ézsaiás (45,3). Senki sem kéri, vagy senki sem vágyik rá, mégis kikerülhetetlen részei az életünknek. S ráadásul azt mondja, hogy ezek „kincsek”, „drágaságok”.

Hihetetlen történet a japán császár udvarából: a kintsugi. A császár egyik szolgája elejtette az uralkodó kedvenc teáscsészéjét. Mindenki dermedten nézett rá, s tudták, ezért az életével fizet. Egy öreg bölcs azonban a császár elé lépett: várj egy napot az ítélettel! S másnapra a bölcs behozta a teáscsészét, mely arannyal volt összeforrasztva. Értéke a különlegesről – megjárva a töröttség teljes értéktelenségét - a megfizethetetlenbe lépett.

Mert van szakadás (betegség, veszteség) miatti fájdalom, és van a GYÓGYULÁS (megértett) FÁJDALMA. A kettő között talán nem látványos a különbség – mégis ég és föld. Más dimenzió. Az egyik veszteség, a másik nyereség. Kigyógyulhatsz az önzésedből. Kigyógyulhatsz az egészség imádatából. Kigyógyulhatsz a nagyképűségedből… és még mi mindenből?

Tehát a FÁJDALOM érlel – meg kell tanulnod a határaidat, hogy lassan búcsúzz a testedtől, hogy mire el kell menned, már mindennel készen légy. Hiszen, semmit sem vihetsz magaddal. Csak megérlelt lelkedet. A FÁJDALOM így – kegyelem. Ahogy az Árnyékország című filmben elhangzik: „A fájdalom a majdani boldogság része.”

A FÁJDALOM azonban várakozás marad. Várakozás Istenre. Tudod, hogy Ő van a dolgok mögött. Tudod, hogy semmi sem véletlen. Tudod, hogy meg kell élned. És nem tudod, hogy mi következik. Egyszerűen semmit sem tudhatsz előre. Sejtheted, remélheted, kérheted – mégis minden alkalommal meglepetés. Kellemes vagy kellemetlen. Majd holnaptól… és nem. Még mindig várni kell. Nem előre rohanni, s nem is csak lehajtott fejjel kullogni. Vezetve lenni. Fekve is példává lenni. Mosolyogni, mert nem vagy egyedül. Járni a hit útján – ha nem is tudsz járni –, hogy reményt ébressz. És figyelni. Tudatosan. Mert maga Isten jár előtted, bár láthatatlanul.

S egyszer csak ott lesz melletted, benned. Az égő csipkebokor kivirágzik. Tűzzel. Ég, de nem ég el.

S akkor megtanulod, hogy fáj, hogy fájhat, és nem múlik el. Együtt marad veled. A fájdalom is te magad vagy. S akkor bizonyos leszel benne, hogy a mennyben is ott lesz a Megváltó kezén a megmaradt sebhely. Nem úgy fáj, de megmarad, mint jel. Méltóság-jel.

Élet-jel. Pecsét. S akkor öröm tölt el.

Új életszakaszba léphetsz.

 

 

A szerző lelkész-családterapeuta.

Képek: Fodorné Ablonczy Margit, Füle Tamás