Hogyan viszonyulunk a külső, olykor elítélő hangokhoz, mit érzünk, amikor számon kérnek bennünket, mi milyennek képzeljük magunkat és milyen választ adunk, amikor a kérdést maga Isten teszi fel nekünk? A találkozó témájáról Hadházi Balázs, a szervezet pótelnökségi tagja, a hajdúsámsoni református ifi egyik vezetője beszélt portálunknak.

 „A bennünket megítélő vélemény nem feltétlenül jelent rosszat”
Balázst a sokat hangoztatott, ítélkezőnek tűnő kérdés akarva-akaratlanul is önismereti munkára sarkallta, aminek során rájött: saját korosztálya nehezen fogadja a külső kritikát.

„Azt tapasztaljuk, hogy a fiatal generációk (Y, Z és Alfa) hihetetlenül érzékenyek, és mi sem vagyunk különbek. Ennek az a gondolat a gyökere, hogy mi jók vagyunk, mások pedig megbántanak minket, valaki kívülről bele akar szólni az életünkbe – és ez a támadás nem jogos. Reagálásunk nem abból indul ki, hogy a kritika, számonkérés lehet érvényes is, hogy kiderül, valamiben nem vagyunk a helyünkön. A bűn jelen van az életünkben, és nem engedi, hogy valójában meglássuk magunkat. A bennünket megítélő vélemény nem feltétlenül jelent rosszat. Nem akarom feloldani a kérdés irányunkban érzett indulatát, nem értek egyet azzal, amit sokszor hallunk a világban: nem számít, mit gondolnak mások rólunk, a lényeg, hogy békességünk legyen. Számít mások véleménye, igaza is lehet annak, aki kritikát gyakorol felénk.”

Amikor kíváncsiak vagyunk magunkra
Önmagunknak is fel kell tennünk a kérdést: mit képzelünk saját magunkról.

„A kérdést úgy is feltehetjük, milyennek képzelem magamat – az életkörülményeknek megfelelően mindig újabb és újabb énünket tapasztaljuk. Nagyon sokszor meglepődünk magunkon, amikor felfedezzük ezeket az új tulajdonságokat, reagálásokat. Képesek vagyunk – akár elszégyellve magunkat – megdöbbeni énünkön, akár azon is, hogy egyáltalán kérdéseket fogalmazunk meg. Péter apostolról azt látjuk, ő azt gondolja magáról, jobban ismeri saját magát, mint mások őt, Jézusnál is bölcsebb akar lenni. Meg akarta mondani, minek pontosan hogyan és mikor kell megtörténnie. Közel állt a Megváltóhoz, mégis került olyan élethelyzetbe, amikor letagadta, hogy bármi köze lenne Jézushoz. Ezek a helyzetek szembesítenek minket magunkkal, ezért veszélyesnek tartjuk őket, és valóban nem tudhatjuk, mit hoznak ki belőlünk.”

Nem mindegy, mire fektetjük a hangsúlyt: a vélt vagy a megtapasztalt önképünkre. „Sokszor nagy a különbség a kettő között. A fiatal generációk őszinték, szókimondók, merik vállalni magukat olyannak, amilyenek – ezzel együtt igazságérzetünk is van, megvédjük magunkat, kimagyarázzuk a helyzeteinket. Őszinték vagyunk, de védjük az igazságérzetünket, azaz nem engedünk a külső kritikának – ez erős kettősége ezeknek a nemzedékeknek.”

A közösségi média is inkább mélyíti a vélt és a megtapasztalt önkép közötti szakadékot. A különféle pózok, bejegyzések, reakciók, kommentek sokszor hamis képet mutatnak rólunk, ezek a képek inkább elképzelt személyiséget mutatnak. „Virtuális önmagunk megjelenítése során mindannyian azt akarjuk elhitetni környezetünkkel, hogy sikeresek, boldogok, egészségesek, teljes emberek vagyunk, és a posztolásba nem fér bele, hogy valamivel küszködünk, nem értünk dolgokat, vagy akár az, hogy megszokásból járunk gyülekezetbe. Ilyen értelemben szó szerint kép-mutatókká váltunk.”

Isten ígéreteiben a mi önképünk
Minden generációnak meg kell tanulnia, hogy a kritikus hang a kérdező saját belső konfliktusáról is árulkodhat. Szintén feladat, hogy a kettőt együtt lássuk: nem kell negligálnunk azt, aki kritikát mond, de nem biztos, hogy ez kizárólag rólunk, a személyünkről szól. Mi is kivetíthetjük saját indulatunkat, amikor mi kerülünk ebbe a szerepbe.

Isten is szólhat hozzánk ezen a kérdésen keresztül - nem bántóan, hanem azért, hogy kimozdítson, felrázzon, szembesítsen. „Talán nem tudatosul bennünk eléggé, hogy Ő tudja, kik vagyunk. Ez nem csak azt jelenti, hogy ismeri a jövőnket, előre látja, hogyan döntünk majd, hanem konkrét terve is van velünk. Sokszor nem egyértelmű a számunkra, hogy ez a személyes terv létezik. Nem keresgélnünk kell magunkat, hanem egészen konkrétan valakivé válnunk. Még mindig abból indulunk ki, hogy Istennek el kell mondani, milyenek vagyunk, hogy segítséget kérjünk tőle a kéréseink által, holott értenünk kellene, milyen is Ő, milyen áldásokat ígért nekünk, és ezeket kérhetjük tőle. Ígéretei pontosan azt mutatják, amilyenné szeretnénk válni, de nem ismerjük önmagunkat annyira, hogy ezt saját magunknak is megfogalmazzuk. Istennél van, amivé válni akarunk, de sokszor nem adjuk meg neki a bizalmat, nem kérdezzük őt.”

Istennek van gondolata felőlünk, és lesz válasza is, erről olvasunk a Jeremiás 29, 11-ben: „Mert én tudom az én gondolataimat, amelyeket én felőletek gondolok...". „A Szentlélek nélkül nem tudjuk Istenre irányítani figyelmünket, és tőle várni a válaszokat. Ez az a mennyei szempont, amit nem mások jogos vagy jogtalan bírálatában, önmagunk által elképzelt énképben, hanem Isten teljes szeretetében tapasztalhatunk meg igazán.”

A találkozón Pogrányi Károly diósdi lelkipásztor, a REFISZ lelkésze tart előadást, zenei szolgálattal a kolozsvári Laudate zenekar készül. Részletesebb információt ezen a linken találhatsz.