Dr. Juhász Csaba, a Kálvin téri Református Gyülekezet főgondnoka vezette azt a kerekasztal-beszélgetést, ami útjára indította a gyülekezet 2024-es missziói tervének részeként megvalósuló Szellemi Műhelyt. A Kálvin tériek azért rendezik meg félévente ezt az alkalmat, hogy a jövő egyházi tisztségviselőit, a közösség „teherhordóit” a természetes érdeklődés nyomán „kitermelje” a gyülekezet, másrészt pedig hogy ezeket a tisztségviselőket felkészítsék az előttük álló kihívásokra. A szervezők az alkalomnak kávéházi keretet álmodtak, ami meghívást jelent a résztvevők számára is a kötetlen beszélgetésre. Az első kerekasztal vendégeként Balog Zoltán dunamelléki püspök; Szloboda József, a Budapest-Északi Református Egyházmegye esperese; Hajdú Szabolcs Koppány, a Vértesaljai Református Egyházmegye esperese és dr. Szólláth Bernadett egyházkerületi jogtanácsos fogalmazta meg gondolatait az egyházkormányzati szuverenitásról.

A kis fekete könyv és a mi nagy egyházi életünk
A Kálvin téri gyülekezet hajójának ez év márciusában kétszázhuszonegy napnyi hánykolódás után lett hivatalosan is kapitánya Szabó Ferenc lelkipásztor. Egy lelkészválasztás kérdése talán még jobban fókuszba állítja egy gyülekezet számára az egyház felelős tisztségviselőinek jog- és hatáskörét, talán ezért is tartotta fontosnak a közösség, hogy éppen erről a témáról gondolkodjanak közösen felelős vezetők. A felütést dr. Juhász Csaba jogász az Institutióból idézte, melyben Kálvin az egyházi hatalmat az Isten igéje szolgálatának szempontjából közelíti és határozza meg, a missziói parancs alapján. (Mt. 28,19 )

Ha Kálvin önmagában nem lobbantotta volna lángra kellőképpen a disputa tüzét, a belső szuverenitást firtató első kérdés minden bizonnyal megtette: Hogyan lennének megfogalmazhatók az egyházkormányzati szolgálati rend felépítése szerint a szuverenitás és a küldetés összefüggései?

A lovasberényi szószéken az eseményt megelőző vasárnapon az Igazság hatalma vagy a hatalom igazsága címmel hangzott igehirdetés, ebből idézve (Ravasz Lászlóra utalva ) tette hangsúlyossá a Kálvin téri főgondnok a számára fontos mondanivalót: „az arctalan sokaságot a hatalmi tényezők által gerjesztett hangulat és indulat mozgatja.”

Ez a felütés kikerülhetetlenné tette, hogy először a vértesaljai esperes adjon választ a kérdésre. Hajdú Szabolcs Koppány a jelenlevők véleményére is kíváncsi volt, a közönség a szuverenitást úgy határozta meg, mint önrendelkezés, szabadság, függetlenség és valaki még az önkormányzatiság fogalmával is társította.

Az esperes szerint az egyház állapota a tagjainak állapotától függ, amit az határoz meg a legegyszerűbben, hogy hogyan és milyen gyakran forgatják a „kis fekete könyvet” – érzékeltette ugyanakkor ennek ambivalens voltát is azzal, hogy az Ige egyházában azért minden fajsúlyos megszólaló az Igére hivatkozik, annak ellenére, hogy esetleg homlokegyenest ellenkező dolgot olvasnak ki a Szentírásból. Hajdú Szabolcs Koppány szerint a lelkipásztornak egész életével kell hitelesítenie azt, ami hirdet, képviselnie Krisztus ügyét.

Szloboda József röviden foglalta össze, hogy szerinte mikor volt a Magyar Református Egyház szuverén: sosem. Ezzel párhuzamosan említette meg, hogy Hollandiában legalább 28 különböző református egyház határozza meg önmagát – jól elkülönülve a többitől. A budapest-északi esperes szerint szuverén az, aki képes fenntartani önmagát – ezalatt nem az anyagi, hanem a lelki vonatkozásra gondolt. „Az egyházon belüli szuverenitás ügye a belső lelki önfenntartáson múlik, aminek a gyümölcse lesz, hogy egy gyülekezet képes lesz életben maradni, és megalkotja a saját arcát, amely Krisztus arcára hasonlít, feltéve, hogy ugyanazt olvassuk abban a kis fekete könyvben” – fogalmazott Szloboda József. Szerinte a valódi szuverenitás Krisztus-függőség.

„Szemben más európai példákkal, a Magyar Református Egyház annak ellenére sem esett szét különböző frakciókra, hogy önfejűségben mi is élen járunk” – fogalmazott Balog Zoltán, a jelenséget csodának nevezve, hogy bár egyházi szinten különböző érdekek mentén „szerződünk”, mégis egyben vagyunk. „Ez az egység egyszerre érték, másrészt pedig következik ebből valami, ami meg nagyon veszélyes. Miután tudjuk, hogy mennyire másfélék vagyunk, ezért nem beszélünk a különbségeinkről, hanem mindenki megéli a maga sajátos életét. Ha az egyházszervezetet vagy az egyházformát nézzük, a jelenséget kongregacionalizmusnak nevezzük, amikor az én házam, az én váram elvén a gyülekezetek a többiekkel csak a legszükségesebb mértékben működnek együtt” – fogalmazott a püspök, aki szerint az egyházi szuverenitás nem politikai, nem szociokulturális vagy jogi fogalom, hanem elsősorban teológiai. „Ha Isten igéjének szuverenitására gondolunk, akkor arról van szó, hogy minden gyülekezet szellemi, lelki műhely, ahol megküzdenek az Isten igéjének az igazságáért. De mások is ugyanezzel megküzdve egészen másfelé indulnak el.
Másként gondolkodunk ugyanarról az evangéliumról és mások a gyakorlati következtetéseink is. Ha abból indulok ki, hogy Isten Igéjének a szuverenitása biztosítja a miénket, akkor van esélyünk arra, hogy belső szabadsággal fogunk tudni létezni. Ez a belső szabadság korábban a külső szabadság hiányában is megőrizte az egyházunk lényegét.”

Dr. Szólláth Bernadett egyházkerületi jogtanácsos szerint Krisztus szuverenitásából vezethető le minden más szuverenitás. „Az egyház alapvető szervezeti felépítésének lényege az egyetemes papság elve. Ez esetben is a kis fekete könyvünkhöz nyúlunk vissza, amiben feketén-fehéren ott van az iránymutatás nekünk, református keresztényeknek. A hatalmat Krisztustól származtatjuk, Krisztus a hatalmat pedig a gyülekezeteknek, az ő hívei közösségének adta. A hatalom letéteményese a gyülekezet. Ez az alapja egész egyházunk alkotmányos felépítésének” – fogalmazott a jogtanácsos.

A hivatkozási alap – és ami abból következik
„A probléma az, hogy bár a reformátusságon belül a legtöbben tetteik és gondolkodásuk elsődleges forrásaként Isten szavát és Jézus Krisztust jelölik meg, ebből mégis egészen különböző dolgok tudnak következni – és még csak nem is tájegységenként. Az olvasatnak mindig része a szubjektivitás, amit akár joggal kritizálhatnának katolikus testvéreink úgy, hogy nálunk annyi pápa van, ahány egyháztag” – mutatott rá Balog Zoltán az Ige egyéni értelmezésének anomáliájára, ami ugyanúgy igaz lehet az adott történelmi pillanatban bekövetkezett lelki eseményekre: szélső értékként említette magát a reformációt.

„A reformációt el lehet magyarázni gazdaságpolitikai szempontok mentén, hatalmi, politikai és akár pszichológiai szempontokkal is – de ott történt valami, amit mi meg úgy értünk, hogy ott az Isten Igéjét újra fölfedezték. Ezt szerintem nem lehet bebizonyítani. Azt sem fogjuk tudni senkinek az orra alá dörgölni, hogy az a mi szuverenitásunk, hogy együtt csinált velünk valamit az Isten Igéje és mi ezért együtt megyünk tovább. Ennek elfogadásához alázat kell, ami nélkül egyébként nem lehet az egyház szellemi, lelki életéhez sem közelíteni” – summázta a püspök, mielőtt a beszélgetést vezető főgondnok a személyi kérdések érzékeny területére hívta beszélgetőpartnereit.

A református gályarabok történetével indított Hajdú Szabolcs Koppány, feltéve a kérdést, hogy utólag miért nem tudott békességre lelni az a lelkész, aki még „idejében megtagadta a hitét” és elkerülte társai sorsát? A vértesaljai esperes szerint a személyi alkalmasság alfája és ómegája az egyházi szolgálat valamennyi szintjén, hogy ki-ki hű volt-e ahhoz a Krisztushoz, aki az adott szolgálatra elhívta. „Lehet, hogy az én alkalmasságom tizennyolc kilométerrel odébb már nem lenne elég. Az alkalmasságomat pedig meg kell, hogy mérjék azok, akik megválasztottak” – emlékeztetett az esperes a külső visszajelzés fontosságára.

„Két külön vizsgálat tárgyává tehető, hogy a kiválasztási folyamat során valaki alkalmas-e és hogy az is marad-e a tisztség ellátásának idején” – árnyalta a kérdést dr. Szólláth Bernadett jogtanácsos, aki szerint a legnagyobb dilemma az elhívás kérdése, ami egyházi tisztség esetén nem a hatalomról, hanem a többiek alázatos szolgálatáról szól.

A külső és belső elhívás egymás elleni kijátszásának számos változata létezik – figyelmeztetett  Balog Zoltán. „Hiába volt ott a külső és belső elhívás, egy úton járunk mindannyian, ahol el lehet tévedni, el lehet bukni, alkalmatlanná lehet válni – sőt, akikről elsőre úgy tűnt, hogy alkalmatlanok, azok alkalmassá lehetnek, s mindennek az értékelésében újra ott a szubjektív elem, amit kizárólag a közösség transzparenciájával lehet orvosolni, amiben ki lehet mondani azt is, hogy tévedtem” – hangsúlyozta a kölcsönös bizalom fontosságát  a püspök.
„Az urim és tummim bár nagyon mélyen biblikus választási forma – ma mégsem használjuk lelkészválasztáson, annak ellenére, hogy Júdás helyére is sorsvetéssel választottak apostolt a tanítványok – akik abszolút értékben nézve szintén kevéssé tűntek alkalmasnak, ha csak a tudatlan halászt vagy az erkölcstelen vámszedőt emeljük ki közülük” – jegyezte meg Szloboda József az alkalmasság és a választás kérdéseihez csatlakozva, hozzáfűzve, hogy szociokulturális szempontok mélyebben határozzák meg egy-egy gyülekezet lelkészi preferenciáját, mint ahogy azt gondolnánk.

Befolyásolás és bizalom
„Mindig is voltak rejtettebb formái a befolyásolásnak, és nem is biztos, hogy akkor nehezebb ellenállni a külső befolyásnak, ha az brutális” – mondta Balog Zoltán, akinek az egyházi tapasztalatai édesapja mellett alapozódtak meg, akit ha berendelt a püspöke, arról tudni lehetett, hogy feltételezhetően az Állami Egyházügyi Hivatal jelezte, hogy a lelkipásztor sürgős fegyelmezésre szorul. „Ezek a tapasztalatok mélyítették azt a tudást, hogy nem könnyű megfogannia a bizalomnak a különböző egyházkormányzati szintek között, mint a presbitérium, az egyházmegye, az egyházkerület. Ezen a téren nagyon sok negatív történetünk mellett akad egy-két pozitív is. A bizalmat a gyülekezeti és a vezetői oldalról egyaránt nagy hatásfokkal lehet rombolni. Az egymással való szolidaritás meg tud védeni bennünket, ha magunkra közösségként gondolunk” – fogalmazott Balog Zoltán.
„Nagyon fontos a külső szuverenitás kapcsán tisztázni, hogy mi egymáshoz hogyan viszonyulunk, mert csak akkor tudjuk magunkat definiálni mindenki máshoz mérten, a külvilághoz, a világi hatalmakhoz mérten” – tette hozzá dr. Szólláth Bernadett.

Szloboda József esperes felidézte annak a lelkésznek a példáját, aki nem kért kárpótlást a rehabilitáció idején, hiába kérték erre a történetét ismerő kollégái, mert mindent maga mögött hagyott már, állítva, hogy Ő azt az Úristennel már régen rendezte. Az esperes szerint az a valódi kérdés mindannyiunk felé, hogy mindazt, ami ért bennünket, el tudtuk-e rendezni az Úristennel.

Fotó: Füle Tamás