Egész arzenállal szerelkezett fel, gondosan kifaragott kardok és tőrök, egy-két lándzsa is, büszkén mutogatja, amikor - Janka nézőpontjából legalábbis - késve beavatkozom a konfliktusba. Janka csöndesen sírdogál, ennyit tehet - így gondolja - a vendég jogán. Bence megítélése szerint viszont ez is sok, amennyiben Janka a reá szabott, a játék összképét tekintve mégiscsak nagyszabású szerepéből lép ki, gyáván elodázva az emberi mivolt alapértékével való szembesülést, amely, mint tudjuk, a küzdés maga. A sértett egészségi állapota kielégítő, formás fülcimpái - a folyamatos támadások kiemelt célpontjai - kárminpirosak, de még az első vér előtt. Nekilátok a leszerelés kényes feladatának, október van, a világos katonai megoldások hónapja.
A hagyománnyal való szakítás férfias szándékával a tárgyalásos utat választom, kísérletet teszek az okok, mozgatórugók és együttállások feltárására. Hol vannak már, ah, az azonnali reagálás hathatós, kifejezetten derűs eszközei, a gyors nyaklevesek és pazar átszállók? Meg hát nincs egyetlen üres sarok a házban, ahová letérdepelhetnének a delikvensek, hallgatni és elgondolkozni. Mintha a derékszög sem kilencven fokot mérne már. A szülői háznál akkora sarkokra emlékszem, az északira meg a délire legkivált, hogy még apánk is mellénk térdelhetett, hallgatni, sőt fülelni és elgondolkozni, velünk. Mi már régen egyezségre jutottunk önmagunkkal, amikor apánk még mindig ott hallgatózott térden állva a visszhangos sarokban. Nincsenek könnyű megoldások.
Fáj Jankának, próbálok Bence szívére hatni.
Én most nagyon erős vagyok, apa, válaszolja Bence.
A konfliktust megelőző időszakban mindketten a tévé előtt ültek a nappaliban és valami - mi egyebet? - verekedőst láttak az animáció vagy a játékfilm médiumában. Voltak benne győztesek, kevesen, és voltak benne vesztesek, egy hegynyi hulla.
A tévé, hát persze, könnyű triviálisnak lenni. De nem, nem ez a kérdés, mert ez nem kérdés. Az a kérdés, hogy a játék - film, animáció - hogyan szül éppenséggel erőszakot, erőszakjátékokat? És a futballjáték ugyan miért az emberi agresszivitás-állandó - olvasom éppen - kioldásának leghatékonyabb eszköze?
Mert nem játék, hát persze, jórészt nem az, ne is tagadjuk. A szembenállás a háborús viszonyokhoz közelebb áll, mint a játékhoz. A csapatok egymástól elzárva készülnek a csatára, titkos a taktika és titkos az étrend, ivarérett férfiak kémkednek delejes tekintetű orvosok és egyszálbél sovány sportszakácsok után, komoran és magányosan sétálgatnak az edzők a repülőtéren, számkombinációs aktatáskájukat pillanatra sem engedve ki a kezükből. A hülye ország pedig, de van hogy több is egyszerre, lélegzet visszafojtva figyel. És aztán jön a mérkőzés, a végletesen infantilizáló összecsapás, jönnek az ultrák, akikké leszünk, és megteremtik a hőssé válás törzsi feltételeit a gyepen és a lelátón, az utcán és a téren, a nappaliban és a lépcsőházban.
Én most nagyon erős vagyok, „lábam gyors a vérontásra", ahogyan az Írás mondja.
Kezdeni valamit az erőszakkal: nos úgy tűnik, eredendően ez nem a film, hanem a színház problémája. Ugyan mi a különbség színház és film között, erőszak itt is és ott is, a színpadon vagy a filmvásznon, egyre megy. Semmi, valóban, illetőleg annyi mindenképpen, amennyi film és film (előadás és előadás) között van. És ez a különbség a játék. A színházban azonban mintha ez megragadhatóbb, fölismerhetőbb volna. Nem csupán arra gondolhatunk, hogy a színházban ősidőktől fogva tabunak számított a nyíltszíni gyilkosság (lásd Antigoné) - mindazonáltal nem árt, ha időnként gondolunk erre is -, hanem legfőképpen arra, hogy a színész egyszercsak mintegy kilép a szerepéből, szimbolikusan (és valóságosan is) elvegyül a nézők között, az előadást önnön leleplezésével zárja le. A (nézői) részvétel a játékban nem valamiféle véren szerzett privilégium, hanem kiindulópont, ez maga a játék léte és formája, feltétele és anyaga. Meghaltam, de most fölállok és meghajolok előttetek, van halál, és vannak törvények, legszemélyesebb döntéseink sem maradnak meg a személyes szférában, a másik emberre is hárulnak, és visszavonhatatlanok. Együtt vagyunk, másként ez lehetetlen, amiképpen a színházteremben is együtt vagyunk, „valóságosan", közbevetések nélkül. Fegyvereink a játék valóságában virtuálisakká lesznek, nem igaziak, de csak a játék megszabta törvények hatálya alatt. A kilépés és önlelepleződés gesztusa az ellenfelek együvé tartozását mutatja fel, a játék végi közös feltámadásban. A közös feltámadást - meghajlás a rivaldán a nézők közvetlen közelében, fölmegy a fény a nézőtéren - a játék „ügyetlenségei", „pontatlanságai", a szemünk előtt történő bakik (csütörtököt mond a fegyver, a rosszul kezelt művér előre átüt a fehér köpenyen, a rettenthetetlen hős tökéletes illúzióját megteremtő színész a legemelkedettebb pillanatban partnere képébe tüsszent) nagyvonalúan megelőlegezik. A tévedések, a „tökéletes ügyetlenség" a játékot az emberi közegében tartják.
A játékban az örömmel a félelem áll párban, a félelemmel az öröm, ezek nem oltják ki, hanem egymás tükrében szemlélik egymást. A színház valódiságát a játék adja meg, ezen belül az előadás lehet lélektani realista vagy abszurd, komikus vagy tragikus, szemkápráztató vagy valósághű, bármilyen legyen is, a néző közreműködésével kezdődik el és az ő közreműködésével ér véget. Én most rettentően erős vagyok és gyönge, tehetséges, de olykor ügyetlen, nagy színész, de azért lopva ki-kipillantok a portál mögött lapuló súgóra, rettenthetetlen vagyok és törékeny.
És az akciófilm? Az akciófilm „csináltságában", valószerűségében hibátlan alkotás, a tévedés lehetőségét kizárja a technika, nincs csütörtök, ha a fegyvernek el kell sülnie, a „nyíltszíni" verekedés pedig nem akrobatika, noha tökéletes digitális mutatvány, miközben az „áldozatok" az anonimitásba, a személytelenbe, a követhetetlenbe hullanak.
Itt a vége, én most nagyon erős vagyok, apa, túléltem én is. Az ellenség a másik szobában van.

Visky András
Kolozsvári író, rendező, egyetemi tanár