Reményanya
Mint a fonóban. Nem csak sodorgatom a három kalászt az ujjaim között, hanem addig tekergetem őket szórakozottan, amíg a szálakból hármasfonat képződik. Mondhatom, hogy hit, remény, szeretet, ez a három – de őszintén szólva nem gondolok sem mélyet, sem nagyot. Talán olyasmit gondolok, hogy nem tudok igent mondani arra, hogy akkor nekem elég csak a szolgálat. Vagy csak a hivatás.  

De hát ez nem kívánságműsor meg kávéautomata, ugye, csak egy imádság. Annak is gyenge és formátlan.

Ha alvásra lenne szükséged, mégis egész nap énekled a Kisnyulacskát
A hátam szorosan nekinyomva a csukott szobaajtónak. Ahogy kinyitom a szemem, a hajópadlón két fakocka közt egy dupló figurát látok – ez utóbbit, úgy tűnik, én fogom. Elaludhattam a földön, miközben rendületlenül énekeltem, hogy Tudod, van egy barátom, Jézus . A két hozzám tartozó gyerkőc is megvan, szerencsére nem hagyták el a szőnyeg területét. Jó, hogy tudják, hogy Jézus a barátjuk, mert az anyjuk speciel nincs a helyzet magaslatán.

Majdnem két és fél éves a nagyobb, a kicsi másfél, a harmadiktól, aki a pocakomban van, már alig kapok levegőt.

Anyai hivatásom teljes tudatában az általam ismert érzések legnagyobbjai borítanak el hullámokban egyébként. Szuperhős vagyok!
Ez akkor is így van, ha a hívő nőtestvérek a gyülekezetben a fáradtságomat látva rosszallóan megállapítják, hogy ők ebből nem csináltak ekkora ügyet annakidején, meg jobban is bírták, meg jobban is örültek. Meg a bizalmuk is mélyebb volt Istenben, így sokkal jobban árad rájuk a kegyelem – azóta is.
Szóval szuperhős vagyok. Vagyis Jézus a szuperhős. Mindenki életben van.

Három és fél óra az óvodai tornapadon
Arccal lefelé fekszem a szőnyegen, kiterítve, mint a jelöltek felszenteléskor. Ez az első nap, hogy mindhárom gyerkőc óvodában van, valami végleg lezárul. Például a névhasználatom jellege.

Anyuka vagyok. Keresztnév nélkül. Így szólítanak az óvodában, az orvosnál, az ügyintézéskor: anyuka. Így szólítom én is magam: Parti anyuka.
Szükségem lesz még néhány évre, hogy a gyerekeim nevén túl egyszer a sajátomat is újra meg tudjam hallani az Isten szájából.

A csöppök kompetencianövelése annyira leköt, hogy rendre vesztem el a saját, nehezen megszerzett készségeimet.
De az első szülői értekezlet után anyámnak visszamenőleg megbocsátom az összeset, amin nem vett részt.
Minden tevékenységünk, a legegyszerűbb is, élethosszig tart. Hogy legyen valami fogalmam az örökkévalóságról, gondolom azért van ez így.

A hála mint létezési forma
Egyébként voltak ruháim.
Egyébként fel tudtam öltözni. Szerettem is, azt hiszem, de a homokozó szélén ezt mintha teljesen elfelejtettem volna.
Ahogy azt is, hogyan jó a felnőtt világhoz kapcsolódni.
Azokhoz, akik előttem járnak.
Előttem jártak.
Engem etettek – most olykor én etetem őket. Szeretem őket eléggé? Vagy ebben az élet nevű darálóban feloldódnak a kapcsolatok, ha mindenkit megetettem? Betölt a szavak utáni vágy. Egy részüket a betegség, másik részüket a kialakulatlanság emészti fel éppen.

Ezt most megesszük, Mama, jó? Ez a vacsora.  

Elfogy. És akkor eljön a nap, amikor elfogy a közlés iránti vágy is.
Hanem majd egyszer újat eszünk a mennyek országában.
Van, amit már sosem fogok tudni helyrehozni. Egyre biztosabban tudom, hogy még lesz is.

Szóval voltak színes ruháim, de fekete is van most már, minden évszaknak megfelelő.

A bevágott ajtók békessége
Az ajtót csak arra lehet rácsapni, aki jelen van. Például én nagyon alkalmas vagyok erre. A magam vibráló feszültségeit sem tanultam meg rendesen lecsendesíteni az elmúlt negyven évben, most meg az lenne a feladat, hogy a másokét is sikerüljön.

A békesség a Lélek gyümölcse.
A kamaszkor Isten ajándéka.
A formálódás is.
Mit jelent az istenképűség? Mit jelent a szeretet?

Továbbadni valamit, amit töredékesen kaptam meg – Uram, ez mintha túl nagy feladat lenne.
Már nem hallom sem követelőzve, sem sírva: anya!
Látom a töredékességem következményeit. Minek nevezzem? Bűn? Karakterhiba? Nevelési deficit?
Magamat ostorozzam, vagy magamat javítsam? Mennyi nevelési könyv elolvasása elég?
Mennyi hit?
Mennyi kegyelem?
Mennyi imádság?
És mikor múlt el ilyen sebességgel ez a sok év?

Halkrém és kacsamell
Este tízkor csöng a telefon. A szívem megáll, amikor felkapom: mi történt?!

Nem történt semmi. Nem tudta, hogy ennyi az idő. Meg a halkrémet sem tudja, hogy kell csinálni. Ha megmondanám, akkor holnap reggel rákenhetné a pirítósra.

Ha azt is megmondanám, hogy kell a rozékacsamellet, akkor azt sütné karácsonykor ő is. Azon a karácsonyon, amikor már nem jön haza – mert az otthon időközben egészen máshol képződött meg számára és abban a díszletben már most nincs helyünk.

Aztán észrevétlenül megérkezik a lakásba egy délelőtt. Csak bepakol ezt-azt, amiről tudja, hogy hiányzik. Hogy most nekünk nincs.
Úgy kell este felhívnom, hogy ő volt-e?!
Persze, hogy ő volt. Csak beugrott a nincseinkbe.
Mert neki már VAN.

Képek: pexels.com