„Készülj fel, mert ha zűrös napot fogunk ki, lehet, hozzád sem tudok majd szólni!” – jelezte Tibor interjúnk egyeztetésekor, és bevallom, nem is tudnám máshogyan elképzelni a BKK FUTÁR Központját. A fővárosi tömegközlekedés agyaként funkcionáló épületből – minden műszakot beleszámítva – nagyjából 60-70 fő irányít csúcsidőben 1500-1700 járművet, melyek naponta 2 millió 320 ezer utast szállítanak. Már elképzeltem, ahogyan a menetirányító diszpécserek egymást túlharsogva próbálnak megoldani egy-egy fennakadást, de ott jártamkor szokatlan nyugalom fogadott: igaz, a délelőttös műszak végén pillanthattam be a kulisszák mögé, és Tibor szerint is „nagyon nem szokványosan nyugodt időszakban” láthattam őket munka közben. Beszélgetésünkre azért már munka után került sor.

„Ha valaki elkiáltja magát, hogy állunk a Gárdonyin, ami kapásból öt villamosvonalat érint, egy kicsit megemelkedik a decibel és felbolydul az egész méhkas. Ha valaki képes tartósan nyugodt maradni ilyen helyzetekben, az jó pontnak számít” – mondja, felidézve, hogy már a felvételkor is feltűnt leendő munkaadói előtt, hogy nehezen lehet kihozni a sodrából. A menetirányító diszpécsereknek nincsen egyedi járatkiosztása, az napról napra változik, sőt, akár műszak közben is, ha valahol feltűnően megnőtt a terheltség.

Átlagosan 50-70 jármű tartozik egy főhöz, aki a zavartalan működésükért felel attól kezdve, hogy nyugtázza, ha egy szerelő meghúzza a busz meglazuló tükrén a csavarokat, a menetrend betartatásáért és az utastájékoztató rendszereken – vagyis a megállóhelyi kijelzőkön és a BudapestGO applikáción – megjelenő indulások folyamatos aktualizálásán keresztül egészen addig, hogy új menetrendet alakít ki és biztosítja az egyenletes, ütemes utasszállítást. Hétköznaponként a FUTÁR-ból összesen 25 ezer beavatkozás történik, ami jól mutatja, mekkora munka van a mögött, hogy az egyszeri utas biztosan eljusson A-ból B-be. „Tizenegy év alatt egy olyan napom volt, hogy egyetlen zavarnaplót sem kellett nyitnom.”

Koncz Tibor és a tömegközlekedés kapcsolata nem a diszpécseri munkával kezdődött, ugyanis 2008 és 2012 között négy évig vezette a kisföldalattit egy barátja invitálásra, de egy idő után másra vágyott. „Soha nem terveztem, hogy a tömegközlekedésben fogok dolgozni. Miután eljöttem a MILLFAV-tól (Milleniumi Földalatti Vasút – a szerk.), több munkahelyen is kipróbáltam magam, amíg meg nem találtam a BKK hirdetését a menetirányító diszpécseri állásra. Itt nem csak a nyugalmamat, de talán a tömegközlekedésben szerzett tapasztalataimat is értékelték.” Azóta tizenegy év telt el, ez idő alatt pedig hivatástudata is elkezdett kialakulni, gyakorlókat bíznak rá és összességében szereti, amit csinál. „Régóta fontos számomra, hogy kapcsolatban legyek az emberekkel és valahogyan könnyebbé tegyem az életüket. Jólesik, ha sikerül megoldani egy rázós helyzetet.”

Abból pedig minden hétre jut. Legemlékezetesebb számára egy havas reggel, amikor a 40-es busz vonalán közlekedő járművek feléből kellett megoldania a menetrendet az útviszonyok és balesetek miatt. „Sok munkát igényelt az is, amikor egy nyári délután hatalmas felhőszakadás áztatta el a várost, és másnap reggel arra mentem be, hogy a 3-as vonalon öt-hat villamos is kint éjszakázott a pályán, vezetővel együtt, mert fák dőltek a felsővezetékekre. Az én feladatom az volt, hogy egy maréknyi járműből állítsam vissza a közlekedést, ami a műszak végére sem sikerült teljesen” – emlékezett. „A tervezhetőbbek közé tartozik, ha egy-egy sportverseny miatt kell módosítani a menetrendeket, vagy ha nagyobb delegáció érkezik a városba. Néhány éve két, különösen védett személy miatt kellett útvonalakat lezárni viszonylag rövid időn belül, ami szintén gyors reagálást kívánt a forgalomfelügyelet minden munkatársától.”

Utasként gyakran bosszankodhatunk, ha járatunk késik, vagy kimarad és nem jutunk el oda időben, ahová szeretnénk, a helyzet menetirányítói oldalról azonban rendkívül összetett. „A menetrendnek a jármű és a járművezető is része, azaz adott időben a megfelelő vezetőnek a megfelelő kocsival kell közlekednie. Nekünk kell megoldani, ki mikor vált, mikor van műszaki pihenője és mikor indul el ismét – jó érzés, amikor az ő oldalukról megköszönik a munkánkat” – árnyalta a helyzetet Tibor.

Elárulta: nem is tudná másképp csinálni a munkáját annál, hogy mindenki – utas és sofőr – a legjobban jöjjön ki belőle az adott körülmények között. „Ha éppen most az a feladatom, hogy menetirányító diszpécserként dolgozzak, akkor kötelességem a tőlem telhető legjobbat nyújtani. Ezzel kapcsolatban egy Ige lett az ars poeticám a 45. zsoltárból: ’Művem a királynak szól.’ Mindent úgy kell csinálnom, hogy az Istennek tetsző legyen. Az 1Timóteus 6,6-tal – ’Valóban nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel’ – együtt ezek az Igék békességet adnak, hogy jó helyen vagyok.”

Tibor a kispest-központi református gyülekezet életébe kapcsolódott be gyerekként, bár eleinte elszomorította presbiterként szolgáló nagymamáját azzal, hogy unalmasnak találta a templomot és az ott elhangzottakat is. „Ablonczy Zsolt első ottani konfirmandus csoportjában voltam. A ’régi nagyifi’ kikopásával egy ideig én képviseltem a fiatalságot, aztán egy kilenc gyermekes család érkezett a gyülekezetbe, így az ifjúsági szolgálat is felpezsdült. Eleinte csak a közösség miatt jártam, de aztán hétről hétre egyre jobban megfogtak az alkalmakon elhangzó gondolatok is. Olyan erős ifiközösségünk alakult ki, hogy az abból kinövő nyolc család mai napig tartja a kapcsolatot egymással, házi csoportokat szervezünk, együtt megyünk nyaralni is.”

Megtérésének azt a pillanatot nevezi, amikor az egyik balatonszárszói REFISZ-konferencia utolsó napján igés kártyát kapott, rajta a János 7,27-tel: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék!” „Először hasított belém, hogy akkor ez ennyi? Attól kezdve az Úrhoz akartam tartozni.” A kispest-központi gyülekezet lelkésze tudatosan készítette fel a fiatalokat a szolgálatra, Tibor is elkezdett kiscsoportokat vezetni, mégis meglepte, hogy 21 évesen felkérték presbiternek. „Büszke voltam rá, gyakorlatilag tovább vittem nagymamám szolgálatát. Persze akkoriban kevésbé fogtam fel a presbiteri tisztség jelentőségét, mint ma – nagyapám mondogatta rendszeresen, hogy szeretne feleannyi idős lenni ugyanannyi gógyival.”

Második presbiteri ciklusának eleje turbulens időszak volt Tibor életében: házasságának válsága válással végződött, otthagyta munkahelyét, gyülekezete pedig új lelkészt kapott. Rövid idő elteltével, válására hivatkozva abba kellett hagynia szolgálatát is. Új társat kapott Istentől és családot alapított: feleségével ma három gyermek boldog szülei. Az évekig tartó lelki mélyrepülésből Monorra való költözésük után tudott gyógyulni. „Sokat jelentett nekem, hogy azokban az években a Bethánia CE Szövetségben szolgálhattam. Eleinte angol junior táborokban, segítőként, tolmácsként, csapavezetőként. Aztán felkértek, hogy lektoráljam a Fénysugarak bibliaolvasó kalauzt, majd a lektorálás koordinálása mellett éveken keresztül írtam is a kiadványokba.”

Amikor családjával Monoron vásároltak házat, a nagytemplomi református gyülekezetben találtak lelki otthonra. „Örültem neki, hogy csendben, a hátsó padsorokban ülve részt vehetek az istentiszteleteken. Aztán egy évvel később a lelkipásztor megkérdezte, hogy vállalnám-e a presbiteri jelölést. Az első kérdésem az volt, hogy mit tudok én ehhez a szolgálathoz hozzátenni? Hiszen éreztem a tisztség súlyát. Hosszú hónapokig volt imatémám, hogy ez-e az én utam, a Szentlélek pedig meggyőzött.”

Tibor bemutatkozáskor nem rejtette véka alá, hogy az ifjúsági misszió áll hozzá a legközelebb, de a gyülekezet főgondnoka először a templomi ügyeleti szolgálatba kérte fel, majd maga jelentkezett az istentiszteleteket közvetítő csapatba az első presbiteri ülésen. „Januárban megkeresett a gyülekezet beosztott lelkésze, hogy emlékszik a bemutatkozásomra, és lenne-e kedvem részt venni az ifiszolgálatban. Nagy levegőt vettem – mert ez mélyvíz a javából – és igent mondtam. Most még egymás kölcsönös megismerésének szakaszában vagyunk. Az a célom, hogy abba a közegbe vigyük az evangéliumot, amelyben ők léteznek. Sok minden nem úgy alakult, ahogyan terveztem, de minden úgy történt, ahogyan azt Isten jónak látta. Tele vagyunk imameghallgatásokkal.”

Jézus tanítványai közé olyan embereket hívott el, akik világi mérce szerint egytől egyig alkalmatlanok lettek volna a szolgálatra. Mi, 21. századi tanítványok sem vagyunk jobbak náluk. Csetlünk-botlunk, hibázunk, rossz döntéseket hozunk – de a szívünk azért ég, hogy az evangélium örömüzenetét még többen meghallják és hogy ez az életünkön is megcsillanjon. Akkor is, ha éppen egy, az adott vonalat nem ismerő, pótlásba beálló buszsofőrt kell elnavigálni Újbudáról a Népligetig, miközben áll az 1-es villamos forgalma, és akkor is, amikor az újonnan betérő meglátja a mosolyt az arcunkon a templom ajtajában, és azt hallja: „Isten hozott!”

Fotók: Dezső Attila

A cikk megszületésében való közreműködésért köszönet a BKK Budapesti Közlekedési Központ Zrt.-nek.