Rendkívül inspiráló vitákkal és kérdésfeltevésekkel zajlott a „Lelki éhség 2.0” elnevezésű, konferenciával egybekötött műhelynap kerekasztal-beszélgetése, amely a művészet és misszió kapcsolatát járta körbe. A disputát a „Spiritualitás és misszió az egyházban” kurzus három oktatója indította, hogy azután hozzászólási lehetőséget adjanak minden résztvevő számára. A kerekasztal moderátora Lányi Gábor református lelkész és egyetemi adjunktus volt; beszélgetőtársai pedig Papp Anette, Szabóné László Lilla és Fabiny Tibor.

Papp Anette egyházzenész, kutató, karvezető, egyetemi docens – aki nemcsak a teológián tanít, hanem a Zeneakadémián is – az elmélet mellett gyakorlati művelője is a zenének. Szabóné László Lilla a pápai teológia docense, lelkipásztor, gyakorlati teológus és művészetszerető, akit mindig érdekelt, hogy a művészet és a misszió kapcsolata hol húzódik. Fabiny Tibor, a Károli-egyetem Anglisztika Intézetének a vezetője szakmáját tekintve irodalmár, de ezen belül teológiai írásértelmezéssel és hermeneutikával foglalkozik.

Tovább kell adni
„A kilencvenes évek elején még működött az, ha szépirodalmi példákkal hozták közelebb az evangéliumot a konfirmandusok számára. Az ezredforduló óta viszont azt tapasztalhatjuk, hogy inkább elidegeníti őket a hittől ez a megközelítés. Mivel a könyv gát lett, ehelyett különböző pop- és rockslágereket próbáltunk meg használni. Ekkor azonban előjöttek a diákok eltérő zenei szubkultúrái, és ez atomizálódott miliőt teremtett, ami újabb gát lett. Nincsen már lényegében általános műveltség, nincsenek evidenciák? Lehet-e használni ilyenfajta közegben a művészetet a misszióra?” – kérdezte Lányi Gábor.

„Elengedhetetlen a közös alap, de ugyanilyen fontos, hogy legyen mellé egy beszélt közös nyelvünk” – válaszolta Papp Anette. „Az egész társadalom egyfajta kultúrahordozó, és ezt újból és újból fel kell ismerni, hogy ne érhessen véget. Ami örök emberi, azt tovább kell adni. De ennek a feltételeit a felekezet szintjén is meg kell tudni teremteni, az egyház és a kultúra ugyanis bizonyos értelemben elválaszthatatlanok egymástól. Ha nem vagyunk képesek továbbadni másoknak az alapokat, akkor valami hibádzik. Ez a feladatunk nem kultúrmissziót jelent, hanem olyan evidencia, amelyet idejáben fel kellene ismernünk.”

„A legnagyobb művészetnek az élet művészetét tartom, amiben én sokszor kontárnak bizonyulok; holott ennek lehetne a legerősebb missziós jellege” – mondta Fabiny Tibor. „Ahogyan a keresztyén hitet sem lehet politikai célra felhasználni, ugyanúgy a művészetet sem lehet blaszfémikus eszközzé silányítani. De az sem jó, ha a bibliai történeteket irodalmi célra kisajátítjuk, a kettő ugyanis öntörvényű. Párbeszédbe lehet őket állítani egymással, és akkor az egymást rekreáló kapcsolatuk már harmonizál. Egy műalkotás akkor biblikus, ha valamilyen módon rekreálja az Igét, és nem egyszerűen csak illusztrálja.”

Honnantól művészet?
„A Művészetek Völgye stábtalálkozóján mindig előkerül, hogy mi is a feladatunk a Református Udvarral. Az, hogy megmutassuk az egyházi kultúrkincseinket? Hogy a Biblia igazságait megszólaltassuk művészi módon? Sajnos sok esetben csak azt várjuk el a művészettől, hogy bibliai igazságokról szóljon” – kapcsolódott be a beszélgetésbe Szabóné László Lilla. „Meghatározása szerint a művészet a valóság visszatükrözése a művész látásmódján keresztül, ami katartikus élményt nyújt. Ha Isten által értelmezem a valóságot és ezt meg tudom fogalmazni, azzal az evangéliumot közvetítem. De honnantól lesz ez művészet, és mitől lesz több, mint puszta szemléltetés?”

„A túlbuzgó missziós hevület sokszor gyengébb alkotást eredményez. Aki nagyon dicsőíteni akarja Istent, az túl hangosan énekel” – felelte Fabiny Tibor. Hozzátette: keresztyénségünk folyamat, és ebben kell megtalálnunk a módját annak, hogy művészi és teológiai értékeinket megmutassuk. Papp Anette szerint a mesterségbeli tudást nem lenne szabad megspórolni, még akkor sem, ha mellé kell tenni a tehetséget és a szorgalmat. Szabóné László Lilla úgy véli, ez jó alap kiinduláshoz, de kérdés, hogy a misszió működhet-e pusztán a mesterségbeli tudás szintjén, vagy fölé kell hogy emelkedjünk. „A katarzis eredeti jelentése megtisztulás, megszabadulás volt, és ez már kapcsolható a misszióhoz” – vélte.



„Katarzisra azért van szükség, mert a művészetnek ki kell zökkentenie a hétköznapiból” – egészítette ki Fabiny Tibor. „Az életművészetet nem véletlenül említettem: vannak csendes művészek, akik élik az életet, és ebben kapcsolódnak a spiritualitáshoz. Ebben a legnagyobb művész Jézus, aki parabolákban, példázatokban beszél, megéli és átéli azt, amit tanít. Közte és a mondandója között nincs különbség, nincs hasadás, megvan benne a teljes egység.” Szabóné László Lilla továbbvitte ezt a gondolatot: „Ha Istenről beszélünk, ő az igaz, a szép és a jó. Akkor tud a művészet és a misszió összekapcsolódni, ha együtt hordozzák az igazat, a szépet és a jót; de azon a nyelven, amin a másik érti.”

A művészeti ágak mint nyelvek
Lányi Gábor mindezek kapcsán két kérdést is feltett: Hányan beszéljük ezt a nyelvet? Rekesszünk-e ki bárkit is azért, mert egy bizonyos szintet nem üt meg? Fabiny Tibor válaszában elmesélte: volt már olyan, hogy az istentiszteleten felismerte őt a lelkész, és emiatt kezdett el idegen szavakat használni a prédikációjában. „Az irodalomelméletből tudjuk, hogy korszakonként változik az is, mi számít művészetnek. Amíg a romantika az érzelmek kifejezéséről szólt, addig a huszadik század eleji klasszicizmus ismét nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a versnek nem elég kifejeznie valamit, jó versnek is kell lennie. Az igazi művészet koncentráció, a művészet koncentrál.”

Szabóné László Lilla szerint sokszor úgy értelmezzük a művészetet, hogy művészeti ágakról beszélünk. „Ilyenkor az a lényeg, hogy értjük-e, mások milyen műfajban élnek; és mi tudunk-e olyan színvonalon alkotni abban a közegben, azzal a nyelvvel. Tudjuk-e ezáltal az evangéliumot kommunikálni? Én gyakorlati teológusként azt képviselem, hogy például a graffiti művészetében is lehet olyan színvonalat nyújtani, amely erre alkalmas.” Papp Anette vitába szállt vele: „Én nem hiszem, hogy a keresztyénség rétegekre bomlik. Nyilván különböző módon kell szólni az egyes életkorokhoz és társadalmi csoportokhoz, de az a végcélunk, hogy valami közösbe csatornázzunk be mindenkit.”



„Mégis kérdés marad, hogy mit tekinthetünk akkor művészeti műfajnak, mert azt látom, hogy ez is pluralizálódik” – reagált rá Szabóné László Lilla. „A misszió szempontjából igenis más egy gyereknek a művészet, mint egy kamasznak vagy egy felnőttnek. Mi még a blogok világában éltünk, a kamasz gyermekeink már a vlogok világában. Ezeken a csatornákon is lehet nagyon igényesen, tanult módon alkotni.” Fabiny Tibor hozzátette: sokszor mondják azt, hogy a mai ember számára le kell fordítani a Biblia üzenetét, de az ilyen lefordítás egyben demitologizálás is. „Ehelyett a mai embert kellene felemelnünk, tanítanunk. Szeretem a másikat, de nem kiszolgálni akarom, hanem elgondolkodtatni.”

Dialógusban
Szabóné László Lilla arra hívta fel a figyelmet, hogy ez az elgondolkodtatás csak dialógusokban működik igazán, mert a másikat először azon a nyelven tudom megszólítani, amit már megért. Ehhez meg is kell ismernem őt. „Egy angliai ismerősöm missziói munkája úgy kezdődött, hogy elküldték két évre egy kisvárosba, hogy ott éljen, barátkozzon, vegyen részt a mindennapi életében. Ezalatt semmilyen missziós tevékenységbe nem kezdhet, csak az a feladata, hogy benne éljen a közösségben. Utána ez alapján kell majd benyújtania egy missziói koncepciót a későbbi munkájához.”

Fabiny Tibor is úgy véli: a missziónál fontos, hogy nyissunk a másik felé, és akkor fog nyitni a másik is felénk. „Volt nemrég egy beszélgetés Röhrig Gézával, aki Ábrahám és Izsák történetét zsidó szemmel közelítette meg. Nagyon sok visszajelzést kaptam a résztvevőktől, hogy ugyan nem értettek mindenben egyet az elhangzottakkal, de kinyitotta a szemüket és kitágította a horizontukat. Ebből is látszik, hogy ha hiszek valamiben és megtanultam valamilyen művészeti nyelvet, akkor mégiscsak tanítok. Valamit továbbadunk ilyenkor a diákjainknak, és nem csak sörözni megyünk velük – bár az is jó dolog.”

„Mindez nem jelentheti azt, hogy lebutítom az üzenetet a könnyebb megértés kedvéért, hiszen a felemelés nem járhat lebutítással” – mondta Papp Anette. „Az a kérdés, hogy mit tudunk az emberségünkből továbbörökíteni. Azért aggódom, mert technokrata szemléletű társadalomban élünk, és a vívmányai mellett lassan elveszíthetjük azt, ami az egésznek értelmet adott. Ha a református egyháznak lenne koncepciója, és szembemenne a világgal, akkor a kisgyerekekben az alapoktól kezdve fel lehetne építeni az életképes alternatívát. Akkor lehet, hogy mintegy negyven év múlva már jobban állnánk.”

A szép, a jó és az igaz közvetítése
„Az az igazi gond, hogy az egyházunk sem beszéli a magas művészet nyelvét” – véli Szabóné László Lilla. „Azt látom, hogy olyan képi világot használunk, amelyben nincsen igényesség. Családi házak szintjén tervezzük meg a templomainkat, de a puszta falakban még nincsen jelen a szakrális művészet. A missziónkban csak a lecsupaszított, nagyon puritán Ige jelenhet meg, és itt az igazi gond. A posztmodern ember csalódott az igazban, csalódott a jóban, de a széppel még talán megfogható, megszólítható. Az a kérdés, hogy ebbe az esztétizálásba bele tudjuk-e vinni az evangéliumot. Ha belecsempészünk az igazságból és a jóból is, akkor válhat misszióvá.”

„A művészet nagyon sokszor egyfajta mellékterméke az Isten és ember kapcsolatának. Ez a teremtettségben való szerepvállalás megélése. Ha nem vagyok hívő, de alkotásomban megjelenik a jó, az igaz és a szép is, akkor is Istenre mutatok. Más dolog, ha az ember ezt tudatosan csinálja, és megadja az Istennek a dicsőséget. Az életem magasabb szinten való megélése már önmagában egyfajta evangelizáció” – magyarázta Lányi Gábor, aki szerint nem mindenkihez illik minden művészet. „Attól senki se lesz jó kosaras, hogy két méter feletti magassága van. De abból sem lesz jó kosaras, aki száznyolcvan centiméter alatt van. Kell tehát egy alsó mérce. Nekünk erre a minimális szintre kell felhoznunk mindenkit.”

„A művésznek is kell kompromisszumokat kötnie, ha másért nem, a megélhetéséért biztosan. Ilyen szempontból tehát fontos a közeg is” – mondta Fabiny Tibor. „Az igazi művész nem akarja meggyőzni a másikat. A klasszikus művészet áll, nem mozog, mert nem a szellem megy az emberhez, hanem a szellemhez mennek az emberek. De ez csak az érem egyik oldala. Ami mégis összeköti a művészetet és a missziót, az a közvetítés igénye. Azt szeretném, ha a festményemet megnéznék, a versemet elolvasnák, és – urambocsá! – meg is értenék. Ennek a kulcsa a közvetítés. A megvalósítása is járhat olykor kompromisszumokkal, de a hatásért nem áldozhatjuk fel az igényességet!”

Cél vagy eszköz?
Amikor Lányi Gábor „kinyitotta” a kerekasztalt, és mindenki hozzászólhatott az addig elhangzottakhoz, parázs vita indult arról, hogy vajon a művészetet szabad-e egyáltalán eszköznek tekinteni, vagy csak öncélú lehet. Kiderült, hogy még azok is szokták eszközként használni, akik szerint nem szabadna; és azok is önmagunkra irányuló missziónak tartják, akik mindezt paradoxonnak gondolják. „Bach nem azért komponált, hogy evangelizáljon, de Bach hívő emberként nem tudott úgy alkotni, hogy ez ne legyen benne” – mondta Szabóné László Lilla. „Bach is kántor volt, de ez plusz volt számára a zeneszerzés mellett, ettől a többi kántor nem lesz kisebb kántor nála. Számomra inkább az a kérdés, hogy ha eltűnik Bach a kultúránkból, akkor mi jön a helyére” – reagált Papp Anette.

„Ha egy kultúra elveszti a saját memóriáját, akkor teljesen elveszti az identitását, ezért aggasztó az a paradigmaváltás, amely most zajlik a fiataloknál” – válaszolt neki Tóth Sára irodalmár, a Károli-egyetem docense. „Ugyan elvesztettük a közös hivatkozási bázisunkat, de valahol mindig is erről szólt az élet. Száz éve még azért szaggatták meg a ruhájukat az értelmiségiek, mert azt mondták nekik, hogy Cicero és Vergilius el fog tűnni az általános műveltségből. De mi a mi helyünk ebben? Ősszel el fog indulni a „Spiritualitás és misszió az egyházban” című kurzus, amelyben én a művészetről fogok tanítani. Mi lesz a célja, vagy minek lehet az eszköze? Lesz-e értelme? Ha csak bibliai üzeneteket akarnék átadni, arra vannak más eszközök is. A művészet azonban a művelőjét formálja, nem használatra való.”

„Biztos, hogy itt az a feladat, hogy a szakmai alapokkal nem rendelkező „pórnépet” felemeljük a nyelvet ismerő és koncepcióval rendelkező szakértőkhöz? Vagy inkább az, hogy legyen egységes légkör, közös nyelvezet, amelynek köszönhetően mindenki ki tudja fejezni magát, és ki tud bontakozni?” – tette fel a kérdést Kovács Endre református teológus, a Barnabás Csoport munkatársa, aki szintén a kurzus egyik oktatója lesz. „A művészetnek szerintem az a célja, hogy általa mindenki felfedezze magában azt, ami az ő valósága. A művészet egyfajta demokratizálódása ennek a célnak lehet az eszköze. Felemelés helyett pedig inkább építenünk kell a másikat – ha kell, alkotásban, ha kell, csendben, ha kell, szóban. Erre pedig a legjobb módszer a szeretet.”



A teremtő szeretet
„Luther szerint kétféle szeretet létezik: az emberi a szép és a felemelő felé törekszik, az isteni pedig a bűnös és a rút felé. Az isteni szeretet ugyanakkor teremtő is, mert széppé tesz. Az igazi művészet akkor jó, ha ott van benne ez a szeretet” – mondta Fabiny Tibor. „Ahogy Harmathy András fogalmazott a konferencia előadásán: az egyház közösségének templommá kell nőnie. Én úgy érzem, hogy mi most ehhez a templomhoz letettünk egy jelképes téglát ezzel a beszélgetésünkkel, és ez jó.”

A műhelynap zárásaként mindenki megfogalmazhatott egy gondolatot, amelyet magával visz. Volt, aki több kérdéssel távozott, mint amennyivel érkezett, mégis úgy érezte, hogy gazdagabb lett ezáltal. Volt, aki úgy vélte, a misszió és a művészet közös lelkiállapotát a megragadottság fogalma adja vissza a legjobban. Másvalaki azt hangsúlyozta, hogy az az igazi művészet, ha tovább tudom adni azt, ami rám hatott. Sok minden elhangzott, de Isten csendjében minden eltörött újra egésszé lesz. Erről a csendről azonban nem lehet beszélni.


Szöveg és fotók: Barna Bálint