A gyökerek
Egy csendes pincesor előtt kedvesen üdvözöl minket Tóth Zoltán borász. A természet hangjai egyből nyugalommal töltenek el: a szél zúgása, madárdal és hársfaillat uralkodik. Jó ide megérkezni a zajos városból. Egy szépen felújított, de a régi építészeti örökséget őrző pince homlokzata előtt állunk meg. Zoltán két hatalmas kulcsot vesz elő, melyek akár templomajtót is nyithatnának. Az eredeti, 1880-as hatalmas faajtón át lépünk be a Velin Borászat pincéjébe. Az épületet folyamatosan modernizálják, de Zoltán azt is kiemeli, hogy az építészeti értékek megőrzésére odafigyelnek. „A főgerendát is meghagytuk a tetőszerkezetnél, az is egy többszáz éves nagy gerenda. Igyekeztünk a pince régi arcát megőrizni, de van, amit sajnos cserélni kell az idők folyamán, az állapotuk miatt.”

Felüdülést jelent a hűvös a kinti meleg után, ahogy Zoltán beszélgetés közben végigvezet a pincén. Mint mondja, itt télen-nyáron tizenkét fok van. „Ez egy régi püspöki dézsmapince volt, melyből három van itt a soron. 2019-ben vettük meg, amikor már a régit kinőttük. Ez egy kétszáz légköbméteres állandó hőmérsékletű nagy pince, teljes áramosítással.”

Amikor arra kérem, meséljen arról, hogy mikor és honnan jött a borászat szeretete, térben és időben is nagyot ugrunk. „Nálunk nem volt borász a családban. Mezőtúron nőttem fel, ahol kissé hányattatott sorsú növény a szőlő” – mondja mosolyogva Zoltán, utalva arra, hogy nem egy nagy borvidékről származik.

„Nagyon sok időt töltöttem nagyapámnál, aki nagy borkedvelő ember volt. Innen jött a bor szeretete. Az ő tiszteletére neveztük el az egyik borunkat, a Rizsőrt. Mezőtúr környékén sok rizsföld volt a szocializmusban, nagyapám ennek az őrzésével foglalkozott” – magyarázza Zoltán. „Majd később, amikor Budapesten tanultam élelmiszermérnöknek a régi kertészeti egyetemen, ott szerettem bele végleg a borászatba” – emlékszik vissza. Feleségével 2011-ben költözött Pécsre, ekkor vették meg az első pincéjüket, Velényben. „Voltak ott 1840-ből régi adásvételi szerződések, melyeken a település neve ott még Velinként szerepelt. Így választottuk ezt a nevet a borászatunknak. Emellett a pincészet jelképe is még a régi helyhez köthető. Állt egy százötven éves régi nagy gesztenyefa a velényi pince előtt. Ezért szerepel a logón a fa.”

Szakmai elhívás
A nagy melegben sokkal jobb a hűvös pincében beszélgetni, mint a tűző napon a szőlőtőkék között, de azért rákérdezek, hogy hol van a szőlő. „Két évvel ezelőtt eladtuk. Addig volt egy-két hektárunk, de a jelenlegi gazdasági helyzetben jobban megéri vásárolni a szőlőt, mint megművelni. Emellett az is fontos szempont volt, hogy ez egy induló vállalkozás, amit másodállásban csinálok. A szabadidőm nagy részét így is felemészti, hát még ha szőlőt is művelnék.” A hordók és palackok között beszélgetve kiderül, hogy Zoltán főállásban a Bock Pincészet főborásza már tizennyolc éve, így a saját pincéjébe hetente kétszer-háromszor tud csak kijönni. Akkor viszont hosszúra nyúlnak a napok.
„Főleg a szüreti időben itt kezdek reggel öt óra körül. Csömöszölök, végignézem az erjedőket, végigkóstolok mindent. Utána jön a takarítás, elmosom az aznap szükséges gépeket, majd elindulok a városba. Este olyan hat-hét körül végzek a főállásomban, és akkor nyolc-kilencig még itt újra csömöszölés, fejtés, tartálytakarítás.” Zoltánt hallgatva egyértelmű az elszánás és az elhívás a borászat iránt. Mint mondja, a barátok és a családja is sokat segít neki, de alapvetően egyszemélyes vállalkozás ez a kis pincészet. Amikor két pohárba aranyló, gyöngyöző fehérbort tölt, arról kérdezem, hogy a hivatásának mely részét szereti a legjobban. „A feldolgozást. Az a legszebb része, ha egy jó évjáratot elcsíp az ember. Ha tényleg jó szőlőt tudtunk szüretelni, akkor élmény azt földolgozni, végigkövetni a folyamatot, amíg abból igazán jó bor lesz.”

Türelemjáték
Zoltán folyamatosan fejleszti a pincét, most is épp egy felújítás közepén tart. „Szeretnénk egy kóstolórészt kialakítani, illetve kísérleti jelleggel nemrég palackoztuk be az első adag pezsgőnket. Ezért is fejlesztünk most, hogy hosszú távon tudjunk ezzel is foglalkozni” – magyarázza a kitűzött célokat. Beszélgetésünk közben az is kiderül, hogy a most bepalackozott pezsgő két évig pihen így, mire kiderül, hogy milyen lett valójában. A vörösborok akár négy évig is érlelődnek, amíg elkészülnek. „Ez türelemjáték. Ez a legnehezebb, hogy nem tudunk az időben ugrani egyet, mondjuk négy-öt évet. Ez az igazán fájdalmas része a borászatnak, és nagyon-nagyon költséges. Ezt a pezsgőt még két-három évig csak nézegeti az ember, hogy az üvegben áll valami, ami lehet, hogy nem is lesz jó. Egyébként azt szoktam mondani, hogy azért lettem borász, mert whiskyt akkor még nem főztek Magyarországon. Az egy másik olyan szakma, amihez kell a türelem. Amikor megbontunk egy húsz-huszonöt éves whiskyt, akkor már egy negyed évszázadról beszélünk. Akkor azért az ember már csinált valamit” – mondja mosolyogva Zoltán.

Az Úrhoz vezető út
Zoltán és családja a nemrégiben alakult Pécs-Kelet-Mecseki Református Missziói Egyházközség tagjai. Így a kapott talentumának gyümölcsét a gyülekezet úrvacsoravételkor kóstolhatja a kehelyből. A tavaszi időszak borászati és hitéleti szempontból is nagyon izgalmasan alakult Zoltánnak. Idén márciusban először vett részt a Kárpát-medencei Református Szőlészek és Borászok Találkozóján, vagyis a BORUM-on. „A lelkészünk ötletére neveztünk be és mentünk el a csúzai találkozóra. Nagyon jó élmény volt ott lenni. Remek volt a program, az egész szervezés. Különleges pluszt adott, hogy ez nem csak egy egyszerű borverseny volt, hanem egy teljes hétvégés rendezvénysorozat, lelkialkalmakkal egybekötve” – emlékszik vissza az első BORUM-os részvételre Zoltán, ahol a 2022-es chardonnay-jével elnyerte a Magyarországi Református Egyház Bora címet fehérbor kategóriában.

„Nagyon boldog vagyok, hogy megkaptuk ezt a címet. Nagy dolog, hogy ilyen neves termelők között elnyertünk egy ilyen egyházi díjat. Mindez azzal is jár, hogy vásárolnak tőlünk ebből a borból egy megszabott palackszámban, így értékesítési szempontból is jelentőséggel bír a cím. De be kell valljam, hogy számomra azért a cím egy kicsit többet jelent, mint a felvásárolt mennyiség” – mondja a borász, aki azt is kiemeli, hogy a rendezvény igazi közösségi élmény volt. Nem sokkal a BORUM után pedig egy újabb ilyen következett az életében: húsvétkor konfirmált a gyülekezet közösségében. „Mezőtúron nevelkedtem, ahol a református vallás a legelterjedtebb, a feleségem is református.  A kisfiam idén volt elsős a pécsi refiben, így a gyerekek is bekerültek a református közegbe. Elkezdtünk járni az egész családdal az újonnan alakult pécsi gyülekezetbe is. Nagy hatással volt rám ez a fejlődő közösség, és mindezek hatására döntöttem úgy, hogy felveszem én is a keresztséget és konfirmálok.” Zoltán azt mondja, a húsvéti konfirmációt megelőző előkészítő alkalmakon mély beszélgetések alakultak ki. „Nagyon jók voltak ezek a találkozások, ahol a Bibliában is jobban elmélyültünk. Jó csapat jött össze, igazán bensőséges alkalmak voltak, sokat tett ez hozzá a mindennapokhoz.” Azóta is a vasárnapi istentiszteletek és egyéb hétközi alkalmak jelentik számára a lelki feltöltődést és a mindennapokból való kiszakadást.

A beszélgetés végén a pincészettel kapcsolatban a hosszú távú célokról kérdezem Zoltánt. „Az út végén azt szeretnénk elérni, hogy főállásban meg lehessen élni belőle. Ez nem biztos, hogy még az én életemben bekövetkezik, de ha a gyermekeim szeretnének majd borászkodással foglalkozni, akkor nekik már lesz valami kiindulójuk hozzá.” Miközben Zoltán az előttük álló hosszú útról beszél, nekem az Úr felé vezető jut eszembe minderről. Mert ebből a beszélgetésből is látszik, hogy rengeteg út van, melyen az ember eljuthat Istenhez. A fontos az, hogy ezen járva soha ne tévesszük szem elől a célt: az igazi szőlőtőt.  

Képek: Ruprech Judit