Nálunk gyakran volt szállóvendég, nagy volt a család. Apám igen későn nősült, lánytestvérei fiatalon férjhez mentek, egyik-másik unokatestvérem húsz-huszonöt évvel is idősebb volt nálam. Mindig örültem, ha erdélyi rokonok látogattak meg bennünket, mert sose jöttek üres kézzel, egyszer az egyik narancsot hozott. Addig nem láttam narancsot, a húszas évek közepetájt még nem volt nálunk behozatal. Magát az unokatestvéremet is akkor ismertem meg, addig nem találkoztunk, fiatal özvegy volt, és riasztó, de kellemes meglepetéssel szolgált. Megláttam ugyanis mosakodás közben a mellét, és én még nem láttam fiatal női mellet soha, csak idősebb nőét. Álltam mellette a fürdőszobában, bámultam rá, meghökkenve attól, amit észrevettem: milyen szép ez a meztelen felsőtest, milyen más, mint az anyámé, úgy szemléltem, mint egy tárgyat, mintha nem volna eleven, míg föl nem figyelt rá, hogy nézem, magára nem kapta a törülközőjét, és majdnem ingerülten föl nem szólított, keressem meg, mit hozott nekem Erdélyből, ott van a kofferjában, barna zacskóban, vegyem ki, nem illik kislányoknak a fürdőszobában álldogálni, és nézni, hogy más mosakodik.

Azonnal elfelejtettem a mellét, futottam a bőröndhöz. Gömbölyű, pirosas, sima héjú gyümölcs izzott a papírzacskóban, illatos, fénylő és ismeretlen, mint a mesék aranyalmája. Beleharaptam egybe, mintha körte volna, nehéz volt enni.

A felnőttek úgy találtak rám, hogy héjastul rágom a narancsot, együtt az édesét a keserűjével, elképedt, dacos arccal pusztítom ezt az ismeretlen valamit, amit szebbnek érzékeltem, mint amennyire ízlett. Kivették a kezemből, meghámozták, úgy adták vissza, s a háborúról kezdtek beszélni, egyikéről azoknak a képtelen fogalmaknak, amelyekkel nem tudtam mit kezdeni, amelyekre nem szívesen gondoltam. „No lám, a háború – mondták a felnőttek –, hogy egy ilyen nyomorult kisgyerek héjastúl lásson neki a narancsnak." Unokanéném elkészült a fürdőben, végképp kicsomagolt, mint kiderült, selyemcukrot is kaptam, az nem érdekelt. Nyomorgattam a narancs héját, és a két fogalom, a háború meg a narancshéj valahogy összeforrt gondolataim között. A rokon azt mondta, szeretne azonnal útra kelni, a férje sírját látogatná meg, siet, hogy még nyitva találja a temetőt. Apám ajánlkozott, elkíséri, megkérdezte tőlem, megyek-e én is. Nem akartam, még tartott az ismeretlen gyümölcs bűvölete. Több narancs volt a stanicliban, talán egy kiló. Nézni volt igazán jó, meg szagolni.

A felnőttek útra készültek. Tavasz lehetett vagy ősz, mert apám kabátjához rögzült az emlék, volt neki egy fekete galléros köpenyege, ha megvolna, most divatos volna megint, azt kapta fel, aztán karon fogta az unokahúgát, és elindultak. Egy darabig kísértem őket, ki a kapun, a fasorban is, ameddig a nekem engedélyezett, önállóan is bejárható terület határa engedte, kötényem zsebét megtömtem naranccsal, mindkét kezemben is az volt. Néztem utánuk, ahogy mentek, unokatestvérem mesélt valamit, gesztikulált, apám csak ballagott mellette. Szél fújhatott, de meleg volt, mert a galléros köpenyeget nem gombolta be, a kabát kidagadt, két szárnyába belekapaszkodott a szél, apám fekete alakja olyan volt, mintha nem mozogna, nem láb vinné, hanem a levegő, csak sodródott a nyitott, fekete köpenyegben egy kis sovány ember.

És akkor történt velem valami, sose jöttem rá, miért, mitől, és miért éppen akkor. Bámultam utána, ahogy távolodott, és hirtelen megéreztem, hogy egyszer elveszítem örökre. Egyszer úgy fog elindulni a fekete szárnyak suhogásában, hogy nem fordul vissza, hogy nem jön meg soha többé, hogy ostobaság, amit kitaláltam az elfutásról meg a menekülésről, a halál van, kivédhetetlen, eljön érte, anyámért is, értem is, és egyszer mind ott leszünk majd abban az érthetetlennek és felháborítónak érzett sírban, virág felettünk, a nevünk kőbe vésve, és éppúgy nem fogunk tudni válaszolni és jelet adni egy felettünk álló kisgyereknek, mint ahogy nekem nem tudnak szólni az ősök. Csak álltam, meredten, holtra válva, még egy perc, és befordul a sarkon, eltűnik előlem, eltakarják a házak, máris olyan messze jár, hogy alig látni. Akkor elkezdtem futni utána, mintha az életemért szaladnék, futni, nem tudom, miért, talán azt remélve, hogy ha elérem, megfogom a kezét, és belekapaszkodom a köpönyegébe, akkor lassabban ér annak az útnak a végére, amit ő is bevégez egyszer. Hisz minden egymás nélkül töltött percért kár, hát ne váljunk el egymástól, amíg csak lehet, beszélgessünk, szóljon hozzám, kérdezzen, nézzen rám, hiszen egyszer mi mind meg fogunk halni.

Először az egyik narancs gurult el, aztán a másik, aztán sorra mind, azok is, amelyek a kötényem zsebe legfenekén zötykölődtek, míg rohantam. A járókelők rám szóltak, mutogattak, én meg ziháltam, és vissza se néztem a szétgurult gyümölcsre. Hosszú utca a Szent Anna utca, apámat a legvégén értem el, akkor már állt, visszafordult rohanó szandáljaim zajára. Állt, mosolyogva, csodálkozva, összefonta a kezét, állt, mint egy szobor. Mikor elértem, nekirontottam, belekapaszkodtam a köpönyegébe, fuldokoltam, de nem tudtam se sírni, se szólni.

– Mi van ezzel a gyerekkel? – kérdezte az unokatestvérem. – És hol a narancsa? Nahát!

– Mitől félsz? – kérdezte csöndesen az apám.

Nem feleltem, magához szorított, míg meg nem nyugodott a szívverésem. Az unokatestvérem az órát tudakolta, félt, hogy becsukják a temetőt.

– Megijedt valamitől – mondta az apám. – Akarsz velünk jönni?

Bólintottam, akkor megfogta immár üres kezemet, el sem engedte, vezetett.

Nem faggatott, hiába is tette volna, arra, amit felfogtam, nem lettek volna szavaim. Szorítottam kedves ujjait, baktattam mellette. Beszélgettek, nem szóltak hozzám. A temetőben csak percekig maradtunk, mi elhúzódtunk a rokon mellől, hogy ne zavarjuk. Még fenn volt a nap, kurta árnyékunk rávetődött a sírokra. Sem akkor, sem soha, később sem, mikor már pontosan tudtam fogalmazni, és azt is észrevettem, milyen kétségbeesetten ragaszkodik az életéhez, nem tudtam megmondani neki, mivel néztem szembe azon a narancsos délutánon, amely örökre úgy rögzített akkor először látott unokatestvérem szemében, hogy alighanem félkótya vagyok, és préda is, és ugyan mire viszem, ha annyira nem méltányolok semmit, hogy szerteszéjjel szórom a narancsaimat.

Mikor apámat temettük, s koporsója ott úszott előttem a gyászkocsi üvegfalú tengere mélyén, még egyszer visszafordította felém szép római arcát, és rám mosolygott. De csak egy pillanatra, mert aztán indult is, vállán a galléros köpönyege, amelyet évtizedek óta nem láttam már, amiről fogalmam se volt, hová tűnhetett. A szél, a márciusi szél hólyagosra fújta, apám nem mozgott, nem a lába vitte, csak a levegő.

Szabó Magda: Ókút (részlet) 

Képek: Hegedűs Gyöngyi