Amikor az egyik református ifjúsági szervezet őszi konferencia-témájának ajánlottam a haragot, a szervezői csoport tagjai tágra nyílt szemekkel néztek rám. Nem értették, miért kellene foglalkozni vele, hogyan jutott ez egyáltalán az eszembe, mit akarok a témával elérni. Valaki szerint ennél nagyobb sületlenséget ki sem találhattam volna, bár ennél durvább szót használt. Én pedig a csoportot nem értettem, miért ne lehetne beszélni keresztyénként a haragról, mi alapján állítjuk, hogy ezzel nem küzdenek fiatalok és idősek? Biztos, hogy jól kezeljük ezt az emberi érzést az egyházban? Merünk róla beszélni, fontosnak tartjuk, hogy feldolgozzuk és ne engedjünk teret neki?

Keresztyénként sokan ismerjük a ne menjen le a napotok a ti haragotokkal (Ef 4,26) igét a Szentírásból, és azt tapasztalom, ezzel le is zárjuk a témát. Haragudni nem szabad, annyira sem, hogy egyáltalán beszéljünk róla, nincs is jogunk ehhez az érzéshez, és általában az érzéseinkhez. Ennek ellenére nem azt látom, hogy egyházunk jól kezeli a haragot, a gyülekezeti tagok, presbiterek, lelkészek, vezetők, kisebb vagy nagyobb szolgálatot vállalók tisztában vannak az érzéseikkel, nem engednek teret a pusztító haragnak, a bosszút pedig átengedik Istennek.

 Éles tükör
A harag a lelkünk működésének egyik legélesebb tükre, amelyben megláthatjuk fájdalmainkat, sebzettségünket, kétségbeesettségünket, csorbult igazságérzetünket, de mindenekelőtt félelmeinket. Rögtön segítségünkre lehet, ha feltesszük magunknak a kérdést: vajon ha egész életünket filmként látjuk magunk előtt, amelyben minden pillanat a szemünk előtt van, érdemes-e haragudnunk az adott dolog, személy, esemény miatt? Más szóval, ha megfelelő a perspektívánk, rájövünk, hogy nagyon sokszor nem érdemes dédelgetnünk a haragot, hiszen életünk egésze szempontjából kevés dolog van, ami miatt tényleg megéri haragot éreznünk.

A harag valójában önvédelem és a fájdalomra adott reakció, élni akarás. Ez azért fontos, mert az egészséges harag nélkül nem lehet életben maradni, de ha rossz irányba megy, megmérgez és halált hoz nekünk és másoknak is. A bűnesettel megszakadt az az elfogadáson alapuló, bensőséges kapcsolat Istennel, amelyben az embernek nem kellett félnie. Szégyent és egyedüllétet élt át, bűnös természete miatt vágyait már rosszra, pusztításra is kezdte használni.

Szeretet kontra félelem
Nem tudunk tökéletesen szeretni, sőt, sebeket okozunk egymásnak szeretetlenségünkkel. Gyermekkorban kell megkapnunk azt az elfogadáson alapuló szeretetet, amelyben biztonságban megélhetjük negatív és pozitív érzéseinket, amikor megtanuljuk, szerethetők vagyunk, az irántunk táplált szeretetnek nincs feltétele, és mi is képesek vagyunk önzetlenül szeretni. Mivel ezt nem éljük át maradéktalanul, a kérdés az, mennyire mélyek a sebeink és mivel kompenzálunk. Félelmünk, haragunk, indulataink, kétségbeesettségünk, önteltségünk vagy önutálatunk vaskosan rányomhatják bélyegüket emberi kapcsolatainkra.

Bár tudjuk, nem vagyunk tökéletesek, mindannyiunknak van önbecsülése, amely megszilárdulhat, de labilissá is válhat. Keresztyénként ez akkor lehet megfelelő, ha rájövünk: ugyanolyan bűnösök vagyunk, mint bárki más, de Isten nem akarja, hogy lebecsüljük az általa teremtett értékességünket, és boldogtalan, mosolytalan, fásult, szürke életet éljünk. Isten kegyelme örök, és minden pillanatban elfogadhatjuk azt újból és újból. Óemberünk mindig velünk lesz, de megtanulhatunk nemet mondani neki. Valójában a mi túlzott önzőségünk az, amely elválaszt minket Istentől, embertől és attól az énünktől, amilyennek Isten eredetileg szánt minket.

Önzőségünk, önbecsülésünk, felelősségünk
Ezt az önzőséget könnyen felerősíti, ha gyermekkorunk óta azt éljük át, hogy nem vagyunk szerethetők, nincs jogunk az érzéseinkhez, nem számítunk, nem érdemeljük meg mások megbecsülését és magunkat is gyűlöljük. Egész lényünk haragszik, dühös, fél, agresszív, megtorol, tombol, ordibál, kétségbeesett, öntelt, közönyös, haragtartó, meg nem bocsátó.

Ezzel ellentétben, ha valakinek stabil az önbecsülése, akkor nincs szüksége arra, hogy mindig kompenzáljon, haragot tartson, indulatos, öntelt vagy önutáló legyen, kiabáljon. Istenhez és az ő békességéhez is akkor kerülünk közelebb, ha megalázzuk magunkat, azaz nemet mondunk a folyton tomboló egónknak, mert ekkor Isten felemel bennünket, megmutatja, hogy szeret minket bármiféle ellenszolgáltatás nélkül. A megváltás is azt mutatja, tartsuk bár magunkat értékesnek vagy értéktelennek, Istent nem tudjuk megbékíteni, ehhez Krisztusnak meg kellett halnia.

A szeretet felelősséggel jár, és az erős önzés miatt gyakran válunk felelőtlenné. Ha haragból, félelemből, vágyaink azonnali kielégítéséből döntünk, akkor perspektívánk beszűkül, önbecsülésünk meginog, és végül felelőtlen döntést hozunk. A reklámok gyakran kihasználják alacsony önbecsülésünket és arra sarkallnak, hogy az érzéseink szerint döntsünk, kényeztessük magunkat, és ne foglalkozzunk a felelősséggel. Felelőtlen döntések soha nem adnak békességet, sőt felerősítik haragunkat önmagunkkal szemben. Ezzel szemben felelősségteljes cselekedeteink mindig tág perspektívánkat, helyes önbecsülésünket, vágyaink azonnali kielégítésének mérséklését mutatják.

Emberek között, haraggal
Amikor valaki letámad bennünket, becsmérel, megaláz, bántó szavakat mond, gyakran saját belső konfliktusait vetíti ki ránk. Attól, hogy a másik ilyen-olyan jelzőket mondott, még nem váltunk azzá, aminek leírt bennünket. Sokszor nem a másik személyére haragszunk, hanem szembesülünk saját tehetetlenségünkkel, családi és viselkedési mintáinkkal, ingatag identitásunkkal, rossz kommunikációnkkal. Gyakran haragszunk saját magunkra, mert nem jól fejeztük ki érzéseinket, elhallgattuk vagy kitomboltuk dühünket, nem védtük meg magunkat, vagy akaratunk ellenére bántottuk meg környezetünket.

Mindezek tudatában feltehetjük a kérdést: mennyire tudunk nem bántóan kommunikálni? Hogyan fejezzük ki aggodalmainkat, egyet nem értésünket, félelmeinket, tehetetlenségünket, eltérő meggyőződésünket, rossz vagy jó tapasztalatainkat családunkban, presbiteri megbeszélésen, gyülekezeti táborban, vezetői találkozón, lelkészi értekezleten, világi vagy egyházi konferencián? Mi a düh kifejezésének, az ellenvélemény megfogalmazásának a kultúrája köztünk? Nem tudunk valóságosan megbocsátani, ha előtte nem ismerjük el sebeinket, nem haragszunk – ki tudjuk ezt őszintén mondani?

„Tudja, hogy csak Őt kívánom...”
Vallom, hogy jogunk van a haraghoz, de egyáltalán nem mindegy, mit kezdünk vele. Csak felnőtt, felelősségteljes emberek tudják jól kezelni haragjukat. Más, amikor féltés miatt haragszunk, erre Isten részéről is láthatunk példát, de emberként a féltő harag esetében is meg kell vizsgálnunk, hogy tényleg a másikat féltjük, vagy valójában önmagunk miatt aggódunk. Nem vállalhatunk felelősséget mások cselekedeteiért, ahogy Isten sem veszi le rólunk a felelősséget döntéseinkért, viselkedésünkért. Ő azonban mindig miattunk félt minket, olykor haragszik ránk, de mindig az a célja, hogy közelebb kerüljünk hozzá. Ehhez szükséges, hogy mi is őszintén vágyjunk arra, hogy javuljon a vele való megromlott kapcsolatunk.
 

Fontosak vagyunk számára, törődik a fájdalmainkkal, tehetetlenségünkkel, érdekli, hogy mit érzünk, és ami ennél is fontosabb: miért érezzük. Ahogy Babits Mihály írja, néha átokkal panaszlunk, ráncigáljuk őt, aki tudja: ilyenkor csak őt kívánjuk, és szembesülünk tökéletlenségünkkel, esendőségünkkel, sebzettségünkkel. Haragszunk, mert nem vagyunk vele harmonikus, biztonságos, szent kapcsolatban. Mindannyian erre vágyunk, akár kimondjuk, akár nem. Ha meglátjuk egymásban az Istenre vágyót, könnyebb megértenünk haragunkat. Érdemes beszélnünk róla, szembesülnünk vele, olvasnunk kell a Szentírást, hogy az alapján dolgozzuk fel ezt az érzést. Mert bennünk van, és nagyon komoly okkal...