Régi és nem is olyan régi történet jut eszembe augusztus 6-ról. Tudjuk, 1945-ben ezen a napon dobták le az amerikaiak az atombombát Japánban Hirosimára. Ez volt az a pillanat, amikor a hagyományos hadviselés véget ért és a világra új rettenet köszöntött.

Aztán évről-évre megemlékeztek és megemlékeznek erről a katonai aktusról, mely Japán kapitulációjához vezetett, és emlékeztetnek is arra, hogy az ember kezébe került a kulcs a világ elemi szerkezeteinek felbontásához, és ennek révén önmagát és egész világát képes megsemmisíteni. Még a pártállam vége felé történt, hogy mintaprédikációk írására kértek egy lelkipásztori szakfolyóirat számára. Augusztus 6-a akkor is éppen vasárnapra esett. A szerkesztő idegesen hívatott, miután elküldtem a vázlatokat, és szememre lobbantotta, hogy nem jó a munkám, mert nem esik benne szó Hirosimáról, holott az kötelező lett volna.

Nem untatom önöket az eléggé egyoldalú vita részleteivel, hiszen kimondhatatlan dologról volt szó – nem restségről, feledékenységről, hanem afféle passzív vagy éppen nem is annyira passzív ellenállásról, olyan kérdésben, amely a keresztyén számára amúgy evidens: ne legyen háború! Azonban a korombeliek tudják jól, hogy akkoriban a Szovjetunió által megszállt országokban mennyi hazugság és hazudozás, egyszóval hidegháborús propaganda volt beleszőve ebbe a megemlékezésbe. Egy-egy szó az atombombáról, az atomháború veszedelméről, Hirosima és Nagaszaki tragédiájáról csakis úgy hangozhatott el – úgy volt megszerkesztve a kontextusa –, hogy két birodalom állt szemben egymással, egy háborúra éhes (a Nyugat) és egy békét óhajtó (a Szovjetunió), és aki békét akar, az eleve az utóbbi pártjára áll. Ennek kellett volna a prédikációban hangot adni, vagy legalább sejtetni, vagy legalább jelezni valamit belőle.

Micsoda lelkiismerete van magának – korholt a szerkesztő, félig-meddig felettesem is –, hát maga háborút akar? Nem tudtunk megegyezni; folyton a falum járt az eszemben, ahol nagy szovjet alakulat tartózkodott, az országot megszállva tartó hadsereg részeként. Most talán van annyi szabadságunk, hogy különösebb ideologizálás nélkül emlékezzünk és emlékeztessünk, imádkozzunk és reménykedjünk, hogy Isten józanságot ad a hatalmasoknak konfliktusaik békés rendezésére.

72 éve, a próféta szavaival, az alapok rendültek meg, mélységnek nyíltak meg. Csak a szívünket felemelve, az isteni bölcsességet elkérve óvhatjuk meg magunkat – hittel, reménnyel, szeretettel – arra, hogy még legyenek emlékezők nemzedékről nemzedékre.

Bogárdi Szabó István jegyzete a Kossuth Rádió augusztus 6-i Lélektől lélekig adásában hangzott el.