„A böjtben azért mondunk le valamiről, hogy annak a helyét valami fontosabb vegye át” – az utóbbi években a böjtölés egyik alapvetése lett ez az állítás. Korábbi böjtkísérleteimre visszagondolva értem e mondat igazságát, de azt is látom, mennyire könnyen igazolta félreértésemet azzal kapcsolatban, mi a böjt.

Március elseje, a naptári tavasz első napja idén egybeesett hamvazószerdával. Porból lettünk és porrá leszünk – emlékeztetik magukat és egymást ilyenkor a katolikusok. Homlokukra az előző évi virágvasárnapi körmenet barkájának hamvaiból rajzol keresztet a pap. A homlok a személyiség szimbóluma a kommunikációelméletben. A méltóság és a kifelé mutatott identitás jelképe. Nem illik eltakarni az etikett szerint.
A megújulásra vezető böjt mélységes alázattal kezdődik – amennyiben nemcsak teszünk ezt-azt a megújulásért, nemcsak lemondunk dolgokról vagy keresztet rajzolunk a homlokunkra, hanem teljesen leborulunk Isten előtt, mint a halottak. Isten pedig a kereszttel jelöli meg az övéit – az életre. Kereszt és élet, teher és növekedés, szenvedés és kibontakozás elválaszthatatlanok.

A megtérés kezdete
A böjtöt mi, protestánsok talán ezért tekintjük leginkább lelkigyakorlatnak. Hiszen jól tudjuk, a Krisztus-követés nem érdem, hanem az egyetlen út, ami életre visz. És mikor máskor is lenne erre alkalmasabb idő, mint a természet körforgásához igazodó egyházi évnek ebben a szakaszában? Testünk-lelkünk kívánja a rendrakást, a megkönnyebbülést, a megtisztulást, így hát megragadva az alkalmat, ilyenkor intenzívebben keressük Istent. Főként azért, mert készülünk a húsvétra, amelyet testestül-lelkestül szeretnénk átélni. A böjttel belépünk ebbe az igaz történetbe. Rálépünk az Istenhez vezető útra, megkezdődik a megtérésünk.

Ezért kellett idén arra is rájönnöm: az életemről nem választható le a hitéletem. A böjtben nem szeretnék egy időre más életet élni, hanem azt az életet, amim van, szeretném megtanulni jól élni. Már nem az a fő célkitűzésem, hogy lemondjak az ilyenkor szokásos dolgokról, még szűkebb korlátok közé szorítva egyébként is aránytévesztésekkel terhelt életem. Idén nem fogadkozom, előre eldöntve, miből illene kevesebbet fogyasztani vagy tenni, hogy helyette abban a félórában imádkozzak és Bibliát olvassak. Mint ami jó szokásként itt is ragadhat az életemben legalább egy időre – bár ez sem volna kevés.

Már nem akarom – valójában kelletlenül – szaggatni a konkolyt sem, hogy kilátszódjék végre a búza is. Nekem nincs erőm leszámolni a bűnökkel, rossz szokásokkal. Inkább csak egy lépést teszek, vállalva ennek minden következményét: igyekszem felismerni, mi az, ami táplálja bennem az életet. Ebből következik, hogy ami nem, annak én nem adok teret, azt nem táplálom, hanem igyekszem csírájában elfojtani.
Ezért törekszem időt tölteni Istennel, napközben is engedni a Lélek késztetéseinek, megállni és csendesen szemlélődni, akkor is, ha azt korábban nem engedtem volna meg magamnak. Engedek az ihletettségnek, legyen annak forrása Isten szava, saját lelkem, időnként a kultúra által közvetített vagy a természetből érkező szelíd, máskor erős inger. Lelassítok és átengedem a kontrollt Istennek, engedem, hogy növekedhessen és teret nyerjen bennem, amin Ő munkálkodik már egy ideje. Ezért tudom kitessékelni jó szívvel a tolakodó és szükségtelen ingereket is. Miközben megtanulom önszántamból tenni ezt, és nem azért, hogy nehogy megtörjem a böjtöt. Ennek eredményeképp egyre többször, egyre szabadabban és figyelmesebben kapcsolódom nemcsak Istennel és magammal, de másokkal is. Mindezt azzal a reménnyel engedem meg magamnak, hogy idővel kirajzolódhat egy felelős, szeretetteljes, mégis szabad élet. Az életem. Amit nem akarok elherdálni, és amiben jelen lehetek én is, nemcsak a tevékenységeim – az, ahogy húsvét után is élni szeretnék.

Elvetett magok
Amikor a böjtről gondolkodom, akkor tehát az életemről gondolkodom. Önkéntelenül a magvető példázata jut eszembe, amelyben a termőföld képe nemcsak a hittel, de az életért folyó küzdelemmel is összefonódik. Vannak életet rejtő magok, amelyekre lecsapnak a madarak. Gyakran az időnk ilyen, amelyet el-elrabol a sok inger vagy a fontos elé tolakodó sürgős. Pedig a fontosnak teret adni gyakran olyan élményt jelent, ami az időkereteket is kitágítja.

A böjti életgyakorlatban megdől a túlélésre kalibrált egyensúly, amely azzal áltat, milyen fontos az az egész napra bekapcsolva hagyott Facebook, hiszen hírforrás és a kapcsolattartás eszköze. Hogy a filmek, a színház és a könyvek mindig kellenek, hogy tükröt tartsanak, a munkához pedig szükség van még több energiára, ezért ehetek még egy kis édességet. Ezek azok a sziklák, amelyek ideig-óráig stimulálják ugyan az életünket, de nem valódi termőtalajok, sőt, meg is téveszthetnek. Ha ezektől várunk megnyugvást és megújulást, hamar kiszáradunk, mert mástól is elveszik az időt és az energiát. Például, attól, hogy magunkra maradjunk a gondolatainkkal, és mélyre eresszük a gyökereinket. Akkor is, ha az küzdelmes és tovább tart, mint a fentiekben megkapaszkodni.

Vagy ott vannak a tövisek, azok a rossz szokások, amelyek elburjánozva megfojtják az életet. Lehetnek ilyenek a káros szenvedélyek, a káromkodás, a panasz és az elégedetlenség, egy ártó párkapcsolat vagy annak az egészségünkre káros következményei, hogy nem pihenünk vagy nem sportolunk eleget.

A jó földbe hullott mag azonban termést hoz. Ebben megsokszorozódik az élet, és ami a legjobb: másokat is táplál.
Uralkodni és szolgálni
Erről a termésről beszél Isten Ézsaiás könyve 58. fejezetének az elején. Ahogy egy barátom mondta: a böjt nem magányos műfaj. A pótcselekvésekhez épp a kapcsolódni nem tudásunk, nem akarásunk miatt fordulunk. Isten jól látja ezt, ezért int annyiszor a helyes kapcsolódásra nemcsak hozzá, hanem embertársainkhoz is. Így tesz ebben az igeszakaszban is.

„Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod (a jogtalanul fölrakott bilincseket), kibontod (a járom köteleit), szabadon bocsátod (az elnyomottakat), összetörsz (minden jármot)” – mondja. Más szóval: ha ezeket teszed, akkor nem gyakorolsz többé uralmat a másik felett. Nem vele szántatod a földed, nem őt zsigereled ki, nem tőle várod a boldogságodat. Elengeded az elvárásaid a másik felé.

Mit tegyünk, hogyan éljünk hát, aminek következtében már nem nyomunk el másokat? Isten Igéje erre is megadja a választ. „Oszd meg kenyeredet (az éhezővel), vidd be házadba (a szegényt hajléktalant), (ha meztelen embert látsz,) ruházd fel, és ne zárkózz el (testvéred elől)!” Más szóval: hajolj le a szenvedőhöz, és emeld fel. Ne uralkodj, hanem szolgálj! Ne is állíts fel hierarchiát, hanem lásd meg a másik emberben a testvéredet!

„Akkor eljön világosságod, mint a hajnalhasadás, és hamar beheged a sebed. Igazságod jár előtted, és az Úr dicsősége lesz mögötted.” Vagyis: ha így teszel, látsz és látszani fogsz. És magad is meggyógyulsz, hiszen te is rászoruló vagy. Nem áll helyre azonban a kizökkent egyensúly, ha elnyomsz és kizsákmányolsz másokat. Sem akkor, ha magadat zsigereled ki – tedd azt akármilyen vallásos köntösben is.

De csakis az tud szabadon bocsátani, aki sem önmaga, sem mások felett nem úr, hanem alárendeli magát az egyedüli Úrnak. Az uralomról való lemondásban és a szolgálat vállalásában Krisztus ábrázolódik ki. Aki őt követi, annak homlokán – identitásában – Ő ragyog fel. Ő a forrása a szeretetnek, amely életet ad másoknak is. Szabad életet. Ezért van az, hogy a böjtben megtanulunk élni, de nem magunknak, hanem Istennek és egymásnak. Ez az igazi élet, amire mindannyian vágyunk. Máskülönben annyi önzés rakódik ránk, hogy remekmű helyett egyre inkább torzóvá lesz az életünk. Ezt a kiszabadítási folyamatot az Úr kezdte el saját böjtjével: szeretetből hajolt le hozzánk és hozott áldozatot, minket előbb magához, azután pedig munkatársi rangra emelve.

Amikor szeretjük Istent és szeretjük egymást, akkor nemcsak szolgák leszünk, de uralkodni is fogunk mindazon, ami az élet ellen tör. Ezzel nem mást teszünk, mint az Úr útját készítjük. A húsvétot megelőző időszak úgy rajzolhatja ki a várva várt Krisztust, ha mi magunk az Ő nyomdokaiba lépünk.
Ézsaiás könyve, 58. fejezet:

Kiálts, ne sajnáld a torkod! Harsogjon hangod, mint a kürt! Mondd meg népemnek, hogy mi a bűne, Jákób házának, hogy mi a vétke! 

Ők mindennap keresnek engem, szeretnék megismerni utaimat. Úgy tesz ez a nép, mintha igaz módon élne, és nem hagyta volna el Istene törvényét: döntést kérnek tőlem az igazságról, szeretnék Istent a közelükben tudni. 

Miért böjtölünk – kérdik –, ha te meg sem látod, miért gyötörjük magunkat, ha nem akarsz tudni róla? De hiszen ti a böjti napokon is megtaláljátok kedvteléseteket, és az embereiteket mind munkára hajszoljátok. 

Hiszen pörölve és veszekedve böjtöltök, sőt bűnösen, ököllel verekedve. Nem úgy böjtöltök, ahogyan ma illenék, nem úgy, hogy meghalljam hangotokat a magasságban. 

Ilyen az a böjt, amely nekem tetszik? Ilyen az a nap, melyen az ember a lelkét gyötri? Ha lehajtja fejét, mint a káka, zsákruhát ölt, és hamut szór maga alá, azt nevezed böjtnek és az Úr kedves napjának? 

Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a jogtalanul fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! 

Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény hajléktalant, ha meztelen embert látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől!

Akkor eljön világosságod, mint a hajnalhasadás, és hamar beheged a sebed. Igazságod jár előtted, és az Úr dicsősége lesz mögötted. 

Ha segítségül hívod az Urat, ő válaszol, ha kiáltasz, ezt mondja: Itt vagyok! Ha majd senkire sem raksz jármot, nem mutogatsz ujjal, és nem beszélsz álnokul, 

ha falatodat megosztod az éhezővel, és jól tartod a nincstelent, akkor fölragyog a sötétben világosságod, és homályod olyan lesz, mint a déli napfény. 

Az Úr vezet majd szüntelen; kopár földön is jól tart téged, és csontjaidat megerősíti. Olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz. 

Fölépítik fiaid az ősi romokat, falat emelsz a régiek által lerakott alapokra; a rések befalazójának neveznek, aki romokat tesz újra lakhatóvá. 

Ha nem járkálsz a nyugalom napján, kedvteléseid után az én szent napomon, ha a nyugalom napját gyönyörűségesnek hívod, az Úr szent napját dicsőségesnek, és azzal dicsőíted, hogy abbahagyod munkáidat, nem keresed kedvteléseidet, és nem tárgyalsz ügyeidről,

akkor gyönyörködni fogsz az Úrban, én pedig a föld magaslatain foglak hordozni, és táplállak ősödnek, Jákóbnak örökségében. – Az Úr maga mondja ezt.
 

Képek: Füle Tamás