Az igaz istentiszteletről szól az egyik leggyakrabban idézett böjti igeszakasz. Masri Mona Aicha budapesti egyetemi lelkész alábbi igehirdetésében a szerelmes Isten üzenetét igyekszik tolmácsolni.

Kiálts, ne sajnáld a torkod! Harsogjon hangod, mint a kürt! Mondd meg népemnek, hogy mi a bűne, Jákób házának, hogy mi a vétke! Ők mindennap keresnek engem, szeretnék megismerni utaimat. Úgy tesz ez a nép, mintha igaz módon élne, és nem hagyta volna el Istene törvényét: döntést kérnek tőlem az igazságról, szeretnék Istent a közelükben tudni. Miért böjtölünk – kérdik –, ha te meg sem látod, miért gyötörjük magunkat, ha nem akarsz tudni róla? De hiszen ti a böjti napokon is megtaláljátok kedvteléseteket, és az embereiteket mind munkára hajszoljátok. Hiszen pörölve és veszekedve böjtöltök, sőt bűnösen, ököllel verekedve. Nem úgy böjtöltök, ahogyan ma illenék, nem úgy, hogy meghalljam hangotokat a magasságban. Ilyen az a böjt, amely nekem tetszik? Ilyen az a nap, melyen az ember a lelkét gyötri? Ha lehajtja fejét, mint a káka, zsákruhát ölt, és hamut szór maga alá, azt nevezed böjtnek és az Úr kedves napjának?  Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a jogtalanul fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény hajléktalant, ha meztelen embert látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől! Akkor eljön világosságod, mint a hajnalhasadás, és hamar beheged a sebed. Igazságod jár előtted, és az Úr dicsősége lesz mögötted. Ha segítségül hívod az Urat, ő válaszol, ha kiáltasz, ezt mondja: Itt vagyok! Ha majd senkire sem raksz jármot, nem mutogatsz ujjal, és nem beszélsz álnokul, ha falatodat megosztod az éhezővel, és jól tartod a nincstelent, akkor fölragyog a sötétben világosságod, és homályod olyan lesz, mint a déli napfény. Az Úr vezet majd szüntelen; kopár földön is jól tart téged, és csontjaidat megerősíti. Olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz. Fölépítik fiaid az ősi romokat, falat emelsz a régiek által lerakott alapokra; a rések befalazójának neveznek, aki romokat tesz újra lakhatóvá. Ha nem járkálsz a nyugalom napján, kedvteléseid után az én szent napomon, ha a nyugalom napját gyönyörűségesnek hívod, az Úr szent napját dicsőségesnek, és azzal dicsőíted, hogy abbahagyod munkáidat, nem keresed kedvteléseidet, és nem tárgyalsz ügyeidről, akkor gyönyörködni fogsz az Úrban, én pedig a föld magaslatain foglak hordozni, és táplállak ősödnek, Jákóbnak örökségében. – Az Úr maga mondja ezt.  (Az igaz istentisztelet, Ézsaiás könyve, 58. rész 1-14. vers)

 

A szerelmes Isten ebben az igében igazi szenvedéllyel szólítja fel a prófétáját és most minket is.

Kiálts, ne sajnáld a torkod! Harsogjon hangod, mint a kürt. Mondd meg népemnek, hogy mi a bűne.
Jákob házának, hogy mi a vétke.

Ezt csend előzhette meg – az Ige azt hozza elénk, hogy Isten népe arra panaszkodik, hogy nem is tekint Isten az ő böjtjükre. Fáradságosan böjtölnek, és semmi eredménye.

Sok vallásos dolgot tesznek, kegyesek, és nem jön válasz.
Isten népe túl van a fogságon, több, mint húsz évvel a babiloni fogság után vagyunk.
Hazatérés után az újraformálódás ideje ez.
Egy restaurációs gyülekezetben vagyunk. Ekkor már nem az idegen népek a tárgya Isten szenvedélyének, és így ítéletének sem, hanem ismét saját népe.

Az elmélyülés időszaka ez, történelmileg egy békésebb korszak, a formálódás tere és ideje. Ugyanakkor a kiválasztott népen belül elharapódzott a bűnözés, a gonoszság.
Az igaz szenved.

Isten Jákób házaként szólítja népét.

Mondd meg népemnek, hogy mi a bűne, Jákób házának, hogy mi a vétke! Isten azt mondja: hahó! Figyelj csak! Történetünk van. – Visszautal az ősatyák korára. – Történetünk van; nem most, ebben a pillanatban kezdődött, sőt nem is veled.

És én, a te Istened nem feledkeztem meg erről.
– Tulajdonképpen ez már válasz is a nép panaszára: nem tekintesz a böjtünkre? Nem tekintesz a fáradozásunkra?

És itt most el tudnánk határolódni, hogy jó, de azért ezeknél mi jobbak vagyunk, ha veszekedünk is, ritkán bunyózunk, rabszolgákat meg végkép nem tartunk. De ezek az emberek, akikhez szól Ézsaiás, valóban keresték Istent:

Ők mindennap keresnek engem.

Ez egy, a zsoltárokból ismert liturgiai kifejezés, az a lényege, hogy valóban vágynak belépni Isten jelenlétébe. És ezt Isten elismeri, tud róla. A nép tudja, hogy Jákób Istene dinamikus, aktív kapcsolatra hívja az övét. Mint bármelyik kapcsolat, az Istennel való kapcsolódás sem statikus: olyan, mint a szerelem, szenvedélyes. Nem a keresést tartja tehát Isten őszintétlennek.
Ez a keresés ígéreten és azon a tapasztalaton alapszik, hogy Isten kinyilvánítja magát, ha őszintén közelítünk.

Döntést kérnek tőlem az igazságról. Ide koncentrálódik a konfliktus. Ez nem pozitív kép, itt jogi döntésről van szó, amivel megkapják, birtokolják az igazat. Ez a nép gyönyörködik a maga igazában, az önmaga tetteiben.
Saját hatásuk alatt vannak.

Nem tudom, hogy ez ismerős-e… Amikor az önmagam hatása alá kerülök, a világ összezsugorodik, én meg terpeszkedem felette.

Velem előfordul. És ehhez az önmagukban való gyönyörködéshez – hogy ez sima legyen –, kérik, hogy Isten hagyja jóvá. Talán ez már mindannyiunknak ismerős. Amikor még Istent is magam mellé akarom állítani.

Amikor igazolást várok tőle – igazítás helyett.

Néhány kérdés vetődött fel bennem. Nem ismerek válaszokat.

Hogy kezeljük azokat a gyakran használt kifejezéseket, hogy engem az Isten megbízott ezzel vagy azzal? Nagyon nehéz ennek ellene mondani. Már majdnem annyira nehéz, mintha azt mondaná valaki, hogy a püspök úrral ez és ez meg van beszélve. Kérdések sem vetődhetnek fel.

Vagy a másik: a Szentlélek hívott innen oda? Van ilyen, működik a Lélek, mégis kérdés, hogy nem Isten autoritását használom a saját döntésem, vágyam megtámogatására?

Más: amikor azt mondjuk, hogy ez így helyes, mert a Biblia azt mondja. Hányszor vágjuk fejbe a Bibliával a másikat?

Ez bűn és pont. Lesöpörjük a párbeszédet. De ez nem az embertársam kijátszása Isten ellen, vagy fordítva? Magam mellé állítani az Istent, a Lelket, a Bibliát az embertársammal szemben. Nyerni a vitában... Ne adja az Úr, elmerészkedni odáig, hogy megvédem Istent.

A szenvedővel szemben.

Az igazzal szemben.

Miközben nagyon vallásos életet élek.

Az 5. igevers szatirikus, ma sem mi olvassuk a Szentírást, ő olvas minket. Jaj, ahogy magamra ismerek:
Ilyen az a böjt, amely nekem tetszik?

Ilyen az a nap, melyen az ember a lelkét gyötri?
Ha lehajtja fejét, mint a káka, zsákruhát ölt, és hamut szór maga alá.

Úgy szólít meg minket Isten, mint akinek története van velünk. Komoly múltja.

De a jelenünket követeli!

A böjtünket! Be akar hívni ebbe a történetbe most minket is.

Rávilágít a népének, hogy ez nem csak szellemi kérdés, nem csak spirituális, lelki kérdés a böjt, meg a vele való kapcsolat.

Az Isten-kapcsolat nagyon is testi kérdés. Hiszen szerelem, a szerelem pedig intenzíven testi. Hajlamosak vagyunk gondolkodni Istenen, elelmélkedni (én is, az könnyebb). Nem kell másokkal találkozni, konfrontálódni, időt szánni rájuk.

Böjtben a húsvétra készülünk.
A húsvét testi. A feltámadás testi.
Sőt! A feltámadott Jézus sebeivel együtt támadt fel.
Talán ezért nem giccs a feltámadás.

A sebek ott vannak, ugyanígy a böjtünkön is vannak sebek, a másik emberrel való kapcsolaton is vannak és lesznek is sebek. Nem tudjuk kivédeni, ez a bűneset következménye. De vigyázzunk, már megint más irányt vesz. Elméletivé válik, dogmatikussá.
Lépjünk vissza! Bele a történetbe!

A bilincs leoldása. – Érintés van benne.

Összetöröd a jármot – testi erő. Eszel, etetsz. Felruházod. Adtunk már rá másik emberre ruhát? Gyermekre vagy magatehetetlenre? Esetleg idősre? Ott érintés van, szagok, hangok, egy másik tökéletlen test, redők, küzdés. És gyakran még akkor sem tudjuk felruházni a másikat, ha azt ő is és én is akarjuk.

Ne zárkózz el testvéred elől.
Különös kegyetlenség megvonni magunkat a másiktól.

Vedd észre a szükségleteit a testvérednek!

Lépj ki magadból, és ezzel találd meg önmagad!
És ezt nem egy szolgának mondja az Ige – fontos, hogyan tekintünk magunkra. Isten a társteremtőjét kéri meg, a Krisztus-testet. A szerelmét.

És ha ezt tesszük, akkor tapasztalni fogjuk Isten közelségét, ami nem mindig kellemes, nem sima, puha vagy édes. Ugyanakkor mindig jó.

Eljön a világosság.
Gyógyulás kezdődik, gyors gyógyulást ígér az Ige.

Akkor olyan közel leszel Istenhez, ami nagyon intim: Igazságod jár előtted, és az Úr dicsősége lesz mögötted. Előtted, utánad. Hihetetlen biztonság, intimitás, közelség, misztika.

Valódi szabadság.

Leoldod a másik bilincsét, és én leoldom a tiédet.

Nem az embereknek szolgáltatod ki magad, hanem annak a szerelmes Istennek, aki azt mondja:
Ha kiáltasz, ezt mondja: Itt vagyok.

Az Újszövetség népének Krisztusban ez így hangzik: Leoldottam a bilincsedet!

Miért állsz még mindig ott?