Nem tudunk mit kezdeni a gyásszal. Valamennyit talán érteni vélünk belőle, esetleg még a fázisairól is hallottunk már, mégsem tudjuk kezelni sem a saját, sem a mellettünk lévők fájdalmát. Ahogyan mások sem tudnak mit kezdeni a miénkkel. Néha csak sután, zavartan kérdeznek, mosolyognak, talán mondanak egy-egy kedves szót vagy hallgatnak, esetleg magunkra hagynak. Kívülről nem is látszik mindaz, amikor ilyenkor bennünk zajlik, hiszen az, ami a szívünkben van, sokkal nagyobb, mélyebb, fájdalmasabb, felfoghatatlanabb, mint az a néhány könnycsepp, amelyet mások szeme láttára hullatunk. Nehéz a gyászt kezelni, valahogy nem vagyunk jók ebben. Tapolyai Emőke pszichológus ezekkel a gondolatokkal vezette fel online előadását, amelyet az alábbiakban foglaltunk össze.



Amikor gyászban vagyunk, frusztrál minket, hogy hogyan mehet tovább körülöttünk az élet, amikor számunkra megállt. „A gyászoló nem depressziós, hanem természetes folyamaton megy keresztül. Az érzelmeink egy összegabalyodott érzelemgombolyagra emlékeztetnek. A közepén ott van a tagadás, hiszen először újra és újra azt mondjuk, hogy ez nem lehet. Körülötte ezer más érzés kavarodik” – szemléltette ezt az állapotot Tapolyai Emőke. Ezek az érzések igen összetettek és sokszor ellentmondásosak. Előfordulhat, hogy megkönnyebbültséget is érzünk, de ezzel semmi baj sincsen, ez teljesen normális. „Az önvád természetes, de fontos, hogy magunkkal türelmesek legyünk a gyászban. Sokat segít, ha kevésbé kritizáljuk magunkat amiatt, hogy hogyan kellene csinálni.”

A gyász általában egy évig eltart. Ha nagyon közel állt hozzánk az elhunyt, akkor több mint egy évig. „Jönnek az évfordulók, az ünnepek: húsvét, karácsony, születésnap, házassági évforduló, névnap. Annyi minden van, ami eszünkbe juttatja őt, aki már nincs velünk! Ennek az időszaknak a fájdalmán egészséges végigmenni.” A gyász időtartama nagyon sok mindentől függ: ki volt az, akit elvesztettem, mennyire állt hozzám közel, milyen volt a vele való kapcsolatom, hogyan vesztettem el. Ha kettőnk között konfliktus volt és azt nem tudtuk megoldani a szerettünk életében, akkor azt még nehezebb elgyászolni, mert a veszteség fájdalma és a sérelmek fájdalma konfliktusba kerül egymással. Sokszor segít, ha az ember ilyenkor a haragot dolgozza fel előbb, mert utána utat kap a gyász feldolgozása is.

A gyászoló szükségletei
A pszichológus hat pontban sorolta fel mindazt, amire a gyászolónak szüksége lehet. Az első a halál valóságának elfogadása. „Ez az egyik legnagyobb kihívás, hiszen ilyenkor azt ismételgetjük, hogy ez nem igaz, nem lehet. Néha szeretnénk eltolni magunktól a valóságot, máskor viszont belenézünk a valóságba, és újra és újra lejátsszuk a történteket, a halál körüli eseményeket. Érdekes dolog, de ezek az újrajátszások egyrészt felzaklatnak minket, másrészt valamilyen mértékben minden alkalommal gyógyulunk általuk. Méghozzá azért, mert ha szembenézünk a valósággal, akkor valamennyire el is fogadjuk azt.”

A második a veszteséggel való szembenézés. „Ha jól akarjuk csinálni a gyászunkat, akkor őszintén meg kell ismernünk a fájdalmunkat. Ehhez közel kell engednünk magunkhoz. Könnyebb eltolni, elnyomni, tagadni, de előbb-utóbb kibuggyan belőlünk. A fel nem dolgozott gyász követeli az útját kifele.” A könnyek is segíthetnek újra és újra átmenni az elvesztett szeretetkapcsolaton. „Merjük megfogalmazni, hogy nagyon fáj! Ha szembenézünk a fájdalmunkkal, idővel megbékélünk vele. Ennek során apránként haladjunk! Fontos, hogy az adott ponton kimondjuk: ennyit bírtunk most, egyelőre nem akarjuk újra átélni.”

A harmadik: emlékezzünk az elhunytra! „Valahol tiszteletlenség az elhunyttal szemben, ha tabuként kezeljük. Beszélni róla, emlékezni rá egészséges. Folyamatosan velünk van: az emlékekben, az álmokban, tárgyakban, a fényképekben, a történetekben, a tanításokban. Az egész személyiségünkben, hiszen mindaz, amit megéltünk vele, formált minket. Kapcsolatban tudunk maradni vele az által, amit itthagyott örökségül. Vígaszt ad, ha mindezt be tudjuk építeni az életünkbe, a szokásainkba, a meggyőződésünkbe. Az életünknek legyen része az is, aki már nincs közöttünk, hiszen a múltunk nélkül nincsen jövőnk!”



A negyedik az új identitás kialakítása. Az identitásunk szerves részét alkotják a kapcsolataink, ezért szerettünk elvesztésekor identitásunk egy kis része is meghal. „Fontos kihangsúlyozni, hogy kis része, mert bár úgy érezzük, hogy egész identitásunk belehal, valójában nem. Valami elveszik a kapcsolatainkból, a hétköznapjainkból, de mi magunk ugyanazok maradunk, noha megváltozik a látásmódunk. Megpróbálunk új szerepeket fölvenni, például az elhunyttól átvéve, a helyét azonban nem tölthetjük be. Önmagunk újratervezése hosszú időt és türelmet igényel. Lassan, apránként állhat helyre a belső rend.”

Az ötödik az értelem és cél megtalálása. „Ilyenkor megkérdőjelezzük a megmaradt kapcsolataink értelmét is. A gyász rámutat kontrollvesztettségünkre, tehetetlenségünkre, végességünkre. A gyász velőnkig ható, egzisztenciális kérdés. Szembesít mindazzal, amiben hiszünk, a hitünk kérdéseivel, repedéseivel, ellentmondásaival. És ez így jó. Merjünk őszintén kérdezni, akár a legvérlázítóbb kérdést is feltéve! Az élet értelmének keresése nem más, mint kilépés önmagunkból és egy nagyobb, komplexebb perspektíva keresése, amely erőt adhat majd az életünk folytatásához, még ha annak része marad is a veszteség.”

Hatodik a folyamatos támasz elfogadása. Bár a gyászoló segítségre vágyik, mégis nehezen fogadja el azt. „Ne akarjuk egyedül csinálni! Támaszkodjunk arra, akire lehet! Ilyenkor kilépünk a racionalitásból, és általában azzal vádoljuk magunkat, hogy ha egy ponton másként döntünk, akkor elkerülhető lett volna a tragédia. Olyan jó, ha ezeket a gondolatokat el tudjuk mondani valakinek anélkül, hogy ő szóvá tenné az irracionalitásukat! Mindez néha jobban kínoz minket, mint a valóság! Az az igazi támasz, ha ilyenkor is értik veszteségünk súlyát, és engedélyezik könnyeinket, emlékeinket, kérdéseinket, érzelmeinket.”

Gyászolók mellett a porban
Fontos, hogy a gyászoló ne maradjon benne a gyászban, hogy végig tudjon menni rajta úgy, hogy ennek a fájdalmát, valóságát őszintén meg merje élni, és utána fel tudjon állni a porból, hogy az élőkkel mehessen tovább. De hogyan lehet őt ebben segíteni? – adódik a kérdés. „Az a legfontosabb, hogy leüljünk melléjük a porba. Mert a gyászoló ott ül. Csak az vállalkozzon erre, aki tud ott ülni vele a legsötétebb körülmények között is! Az emberek néha butábbnál butább tanácsokat tudnak ilyenkor adni. Nem rosszindulatból, hanem zavarból és tudatlanságból. De nem tanácsot kell adni, csak tisztelni a lelket és a hiányt! Ez a lélek sírása, amit meg kell hallgatni” – magyarázta a pszichológus.

Amikor kísérünk, amikor leülünk a porba a gyászolók mellé, az azt jelenti, hogy jelen vagyok a másik fájdalmánál. „Nem kell elvenni a fájdalmat. Nem kell megtalálni és megmutatni a kiutat. Csak jelen lenni. Nem kell minden pillanatot szavakkal kitölteni. A csend áldássá is lehet ilyenkor, ezt kell felfedeznünk. A gyász folyamat, hosszú idő. Engedélyezzük a gyászolónak a zavart és a rendetlenséget, nem kell rendet raknunk a lélekben és logikát osztani! Ne akarjunk a józan eszére hatni! Engedjük neki megfogalmazni a hiányt, például amikor eszébe jut az elhunyt egy-egy tárgyról! Mert minden egyes apróság közös történelmünket és kapcsolatunkat szimbolizálja. Ezt tiszteletben kell tartani.”



Susan Silk pszichológus koncentrikus körökben ábrázolta a traumában való érintettség fokozatait. Ez az elmélet jól alkalmazható a gyászolók csoportosítására is. A legbelsőbb gyűrűben, a középpontot alkotó elhunyt körül a közvetlen hozzátartozók vannak, tehát a házastárs, a gyermek, a szülő, a testvér. Azok, akik a legmélyebben kötődtek az elvesztett emberhez. Az eggyel kívülibb körben vannak a rokonok és a közeli barátok. Még távolabbi körbe esnek a távolabbi barátok, szomszédok, kollégák. A legkülső körben pedig az ismerősök találhatóak, ők álltak a legtávolabb az elhunytól, ezért őket érinti a legkevésbé a veszteség. Minden egyes gyűrű más és más fokozatot jelenít meg a gyászban.

„Fontos látnunk azt, hogy ki milyen közel áll az elvesztett személyhez. Mert ez a közelség határozza meg, hogyan panaszkodhatunk vagy vigasztalhatunk” – mondta Tapolyai Emőke. „Ha ezekre a körökre ránézünk, akkor a következő a szabály: bentről kifele panaszkodhatunk, vigasztalni pedig kintről befele kell. Sokszor a közvetlen gyászolók legnagyobb terhei közé tartozik az, amikor úgy érzik, hogy nekik kell vigasztalni a többieket, de ennek nem szabadna így lennie! Egy körön belül a legnehezebb panaszkodni, mert nem merjük a másikat terhelni. Talán mégis az a legegészségesebb, ha merünk mindannyian beszélni róla. Merjünk gyászolni egymás előtt, de legyen valaki kifele, aki vigasztal minket!”

Az utolsó ellenség
Keresztyénként a gyászunk során központi kérdés, hogy hol van Isten ebben a történetben. „Sokszor azon rágódunk, hogy ez hogyan és miért történhetett meg, Isten miért engedte. Ahogyan az életet és a másikat szeretjük, az lázadásra inspirál minket. Merjük ezt megfogalmazni! Isten válla elég erős ahhoz, hogy el tudja viselni a tombolásainkat és kérdéseinket” – hívta fel figyelmünket a pszichológus. „Olyan szép az a rész Jób könyvében, amikor Isten arra biztatja Jóbot, hogy kérdezzen! És Jób azt mondja: »Eddig még csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak.« Isten a gyászban azt mondja nekünk: megmutatom magamat a legnagyobb sötétségben.”

Gyászunk során meg kell tudnunk bocsátani, még magunknak is. „Magunknak megbocsátani úgy a legkönnyebb, ha elfogadjuk Isten megbocsátását. Ha ő megbocsájt nekünk, akkor kik vagyunk mi, hogy büntessük magunkat?” A gyász nem ellenség, nem gyengeség, hanem annak a jele, hogy szerettünk és szeretve voltunk. „Isten azt mondja a korinthusiakhoz írt első levélben: »Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál.« Tehát a halálra tekint ellenségként. A halál sosem lesz természetes része az életünknek, Isten eredeti terve élet volt. A halál az eredendő bűn következménye, a jelenlegi életnek természetes része, de ez nem az a fajta természetesség, ami megnyugvást ad nekünk.”



Jézus sírt Lázár sírja előtt, bár tudta, hogy fel fogja támasztani őt. „Istennek fáj a mi szenvedésünk, mert ellensége az, ami nekünk is fájdalmat okoz. Meghallgatja fájdalmunkat, és egyszer letörli majd a könnyeinket. Az Isten együttérző Isten. Velünk együtt sír. De mi, keresztyének nem állhatunk meg a sírnál. Lelkeink találkozni fognak, Jézus feltámadása erről szól, ez hitünk lényege. A kérdés, hogy merünk-e a sír elé hengerített kő mögé nézni vagy sem. Meglátjuk-e, hogy a sírban már nincs senki? Gyászodban se azt kérd az Istentől, hogy menekítsen ki a sötétségből, hanem hogy mutassa meg magát benne! Isten azt üzeni a gyászolóknak: építs életet! Ez a nagy kihívás.”


Képek: Kandela Központ; pexels.com