A lelkem is rögtön öltözni kezd, felveszi a legszebb viseletét és utánuk szalad. A tömeg miatt nem tud gyorsan haladni, de a gondolatok után kiáltok, hogy várják meg. Szárnyukra kapják a lelkem, és együtt repülnek tovább.

A Szent Mihály templom tornya előtt állnak meg. Felnéznek rá. Igen, olyankor egész valónkkal álltunk ott, és néztük a tornyot. Szemünkben visszatükröződtek a kőcsipkék. Az ablak mintázata homlokukra vésődött, és az egymást keresztező ráncok egy-egy szent vagy hős élet, esetleg mártírhalál jelképévé váltak. Az óramutató felvette ajkunk mozgását: hol felfele, hol lefele ívelt, hol pedig egyszerűen közölt valamit, semlegesen, közömbösen. Az óralap pedig néha könnyezett, néha mosolygott, de folyton emlékeztetett, hogy időben máris közelebb vagyunk… Mind közelebb és közelebb. De mihez is? Szinte dorgálóan tiktakolta a múltat és jövőt, meg hogy gyerünk, emlékezzetek és éljetek, itt és most. Kissé megijesztett, mert akarva-akaratlan az elmúlástól való félelmet gerjesztette bennünk, és visszhangozta a kicsinyhitűségünket, kétségeinket, azt, hogy nem lennénk mi méltó márciusi ifjak, meg a lelkiismeret-furdalást mindezek miatt.

Aztán felnéztünk a torony tetejére. A keresztre. És az égre. A félelem köddé vált a végtelenségben, és újra puritán ámulat áradt a szmogba. Az utcalámpák megvilágították bennünk a reményt és büszkeséget: a miénk. Fejünk fölött hallottuk, ahogy a szél három színt lobogtat. Boldog-szomorú lobogás volt. Gyász érződött ki belőle, amiért az otthonunkat és identitásunkat egy másik ország küldöttségi kereteibe szorították; ugyanakkor volt benne valami megnyugtató reménysugár: a konzulátus épülete mégiscsak a főtéren van, szemben a templommal, és üzen, hogy létezik. Létezünk. Aztán a lobogása összekacsintott a kezekben tartott sok lobogással, persze címer nélküliekkel, meg bizonyos keretek közé zárt lobogásokkal.

Akkor, ott, sok porszemnyi ember az Isten hatalmasságának és szentségének erdélyi megnyilatkozásai előtt állt, himnuszt énekelt, emlékezett, de közben csak nézett felfelé. Akkor, ott, csak néztünk felfele. Ünnep volt. Most a lelkem és gondolataim újra átélik az ünnepet.

Amikor az élet találkozik a halállal – főleg ha a nagyok hősi haláláról, nemes haláláról van szó –, ez olyan mélyre ható folyamatokat indít el a lélekben, hogy annak legaljáról tiszta vízzel kavarja fel az iszapot, a sarat összevegyíti istenporral, a felhőt napsugárral, a ködöt szivárvánnyal, a szmogot pedig hópelyhekkel. Ettől a furcsa összetételű anyagtömegtől pedig a gyomor remegni kezd, és ez a remegés végigmegy az idegszálakon, a csizmákon, népviseleteken, az ujjakon, az ujjakkal tartott zászlórúdban, és a három szín meg-megborzongásában összeelegyül a levegővel, a mindenséggel. Ez a furcsa összetételű anyagtömeg ott kavarog bennem, próbálom csitítgatni, de egyelőre nem sikerül. Nem tudok lenyugodni, annyira felfoghatatlan az istenarc megjelenése a hazaszeretet utórezgéseiben.

Ez az a felfoghatatlanság, amikor az emberi gyarlósággal, érdektelenséggel és rosszindulattal telített környezetünkben felvillan a mennyei szikrával begyújtott nemes és egyszerű hazafiasság, ami végigsöpör egész Erdélyen és Anyaországunkon. Felfoghatatlan az, amikor a március 15. vonzáskörében békét, megnyugvást észlelünk egy-egy mosolyban, ölelésben vagy éppen könnyben.

Mindezt csak ésszel nem lehet feldolgozni, kell hozzá a lélek is. Meg a Lélek is. A sok ellentét, a kavargó, furcsa összetételű anyagtömeg a megszokott, mégis ünnepélyes dallamok, szólamok és verssorok szárnycsapkodására vár, hogy szelével elfújja a töviseket, de itt tartsa a valós, tiszta látást és melléje a reményt.

Őrhelyünkre állunk. Ilyenkor kicsit ezt is ünnepeljük, hogy őrhelyünkre állhatunk. Nem a Kossuth regimentjébe, hanem a Krisztuséba, aki legfőbb vezérünk az elnyomásban, a kisebbségben, a hazaszeretetben is, és a március 15-i felvonulásainkon, ünnepségeinken is. Őrhelyünkre állunk az emberi kapcsolatokban és a hivatásban. Hogy ez a regiment ne fogyjon el, hogy innen ne kelljen mindnyájunknak elmenni, hogy éljen a magyar szabadság, hogy éljen a haza.

Antal Enikő, szamosújvári gyakornok lelkipásztor 

​Fotók: Antal Enikő