Meg se vágja, csak adja!
Bölcsföldi László huszonkét évig szolgált Seregélyesen, majd ugyanennyi időt töltött a velencei református gyülekezetben. 1932-ben született egy cecei parasztcsaládban. Tízéves volt, amikor a helyi pap rábeszélte szüleit, hogy engedjék tanulni a jó eszű gyereket. Három testvére közül „kiváltságosként" ő tanulhatott tovább.

 
„Földműves szüleimnek hatalmas dolog volt, hogy kiengedjenek egy embert a családból, ahol nagyon kellett a dolgos kéz, rengeteg volt a munka a földeken. A tanárok azonban látták az iskolában, hogy vág az eszem. Kizárólag azért mehettem tanulni, mert rábeszélték erre a szüleimet, bár úgy emlékszem, hogy édesapám elég nehezen állt kötélnek. Otthon mindig nagyon keményen dolgoztam gyerekkoromtól fogva: kapáltam, kaszáltam, szántottam, lovat vezettem. Nem volt olyan munka, amit ne csináltam volna meg. A családban természetes volt, hogy mindenki dolgozott" – emlékezett vissza a nyugdíjas lelkipásztor.
„A szüleim nagyon érették a dolgukat, pontosan tudták mikor kell ültetni, kapálni, metszeni, mert nem úgy működik ám a gazdaság, hogy hopp, megyek és csinálom hűbelebalázs módjára, amikor kedvem tartja. A szorgalmas, hozzáértő munkának meg is volt az eredménye. Gyönyörű terményeink voltak. Amikor a dinnyét vittük a piacra, mondták a helybéliek édesapámnak: „Feri bácsi, meg se vágja, csak adja!" 

Sírás az internátusban
A tízéves László szülei szülőfalujába, Gyönkre került középiskolába. Mint mondja, nem volt könnyű megszoknia a távollétet a családjától. Korábban csak egyszer mozdult ki Cecéről egy búcsú alkalmával.
„Kezdetben az internátusban nagy volt a sírás-rívás esténként. Sírtam én is az édesanyám után: „Anyukám, gyere értem, vigyél haza!” Otthon édesanyám mindig odakészítette a ruháimat, volt meleg étel az asztalon, de az internátusban minden más volt. Mindenkinek volt egy szekrénye, ahol a holmiját tartotta, önállóan kellett tevékenykednünk. Emlékszem, nekem a hetvenkilences volt a számom, és édesanyám minden ruhámba belevarrta, így nem keveredett el a holmim. Rajtam kívül volt még két másik Bölcsföldi is az osztályban, így aztán a kezdeti nehézségek után megszoktam, majd megszerettem a középiskolát. Mindig barátkozó ember voltam, lettek barátaim, akikkel meg tudtam osztani a mindennapok gondját” – meséli középiskolás élményeit.

Súlyos évek
A középiskola után agrártudományi egyetemre iratkozott be Bölcsföldi László, de csak úgy vették fel, hogy papírral kellett igazolnia, a családja, nem kulák. (Kulákok: a huszonöt holdnyi vagy ennél nagyobb földön gazdálkodó parasztokat nevezték kulákoknak. Megbélyegezték és üldözték őket a negyvenes évektől a kommunisták – a szerk.) Az igazolást egy cecei ismerőse állította ki, egy idő után kulák származása miatt mégis kirúgták az egyetemről.
„Súlyos időszakok voltak ezek. Azért mentem agráregyetemre, mert nagyon szerettem a földet, az állatokat. Nekünk annak idején tele volt állatokkal az udvarunk. Voltak lovaink is, két gyönyörű ló, ami a község hintaját vitte. Nagyapám bíró volt, ennek köszönhetően később édesapám kapta meg a lehetőséget, hogy vihette a bírót, a jegyzőt és az orvost, ha szükség volt rá. Tetszik tudni, aki nem születik bele, nem is érti, mit lehet annyira szeretni a földön. Amikor a kis magból sarjad a búza és szépen nőni kezd, szinte könnybe lábad az ember szeme a gyönyörűségtől.”

A kommunista rendszer azonban mindent megváltoztatott a Bölcsföldi család életében is. Elvették földjeiket, kilakoltatták őket a házukból, mindenétől megfosztották az addig szorgalmasan dolgozó családot.
„Amikor kitettek minket a házunkból, édesanyám sógorához költöztünk. Anyám húga még szülés közben meghalt, a férje özvegyen maradt, ő fogadott be minket, mikor meghallotta, hogy bajban vagyunk. Heten laktunk egy szobában, semmi pénzünk nem volt, gyakran ennivalóra sem tellett. Imre bácsinak pálinkafőzdéje volt, szerencsére azt nem államosították, mert kellett az ital a szesztestvéreknek” – teszi hozzá némi iróniával Laci bácsi.

Ötvenhat Cecén
Az idős lelkipásztor arról is mesélt, hogy miként köszöntött be Cecére 1956 októbere.
„Néhány fiatallal beszélgettünk a budapesti eseményekről a Kocsiék háza előtt egy padon. Azt mondta az egyik társunk, hogy csináljunk mi is forradalmat, és már ment is be a házba egy nagy magyar zászlóért. Elindultunk az utcán, kiáltoztunk, hogy „Aki magyar, velünk tart!” és egyre csak jöttek és jöttek az emberek. A végén már több mint százan voltunk, nem is láttuk a sor végét, olyan tömeg jött velünk. Mindenki boldog volt, sírt, nevetett. Vallási énekeket és magyar nótákat énekeltünk. Volt, aki imát, volt, aki beszédet mondott a tömegben. A falu közepén lévő orosz hősi emlékműnél érdekes dolog történt, mert a nép le akarta rombolni, de ezt próbáltam megakadályozni, mondván, hogy a rombolás nem a mi dolgunk. Erre valaki nekem támadt, hogy rohadt kommunista vagyok, ha szomszéd nem áll mellém, talán meg is lincselnek. Pedig nekünk mindenünket elvették a kommunisták, az apámat pedig kétszer is bebörtönözték” – emlékezett vissza a lelkipásztor.

Most is hordom rajta a címert
A forradalom egyik hozadéka az volt, hogy Bölcsföldiék visszakaphatták házukat, amelyben akkor két betelepített család is élt. De takaros házukra rá sem lehetett ismerni, mert az tele volt szalmával, birkaürülékkel, trágyával.
„Édesapám hozott meszet a padlóra, kifertőtlenítette a házat, amit végül soha többé nem vettek el tőlünk. Engem azonban letartóztattak, mert azok között voltam, akik elindították a cecei forradalmat. Később elhatároztam egy jó barátommal, hogy itt hagyom az országot, mert nem bírtam a folyamatos nyomást, hogy mikor visznek el, mikor börtönöznek be. A fiatalokat folyamatosan letartóztatták, sokakat kivégeztek. Minden kilátástalannak tűnt. A barátom azonban összetalálkozott a volt szerelmével, így meghiúsult a külföldre távozás, hiába szerveztünk meg mindent. De ha elmentem volna, akkor sem bírtam volna kint maradni, mert nagyon szeretem a hazámat. Hol is van a ruhácskám? Most is hordom rajta a címert, majd megmutatom.”

Maga az első pap
A Budapesti Református Teológiai Akadémiára az akkori püspökhelyettes segítségével került be Bölcsföldi László 1957-ben. Radics József hatására ért meg benne az elhatározás, hogy Magyarországon marad és elvégzi az iskolát. A teológia után első szolgálati helye Seregélyesen volt, ahová már feleségével költözött. Huszonkét évet töltött a faluban, csakúgy, mint Velencén, ahonnan 2002-ben ment nyugdíjba.
„Már szolgálatom kezdetén rájöttem, hogy az emberek szívét a személyes látogatásokkal lehet megnyerni. Elmentem a házakhoz, bekopogtattam, megkérdeztem, hogyan élnek, miben tudok segíteni. Emlékszem, egyszer egy kis öreghez mentem el, aki meghatódott a látogatásomon és azt mondta nekem: „Engedje meg, tiszteletes úr, hogy megöleljem, mert maga az első pap, aki átlépte a házam küszöbét. Kilencvenhárom év alatt nem kopogtatott még be hozzám egyetlen lelkész sem.”

Mindenhová bekopogtatott
Bölcsföldi László megértette azt, hogy nem szabad a templomban vagy a parókián várakoznia, hogy valaki rányissa az ajtót, hanem neki kell az emberekhez mennie. Kezébe vette hát a Bibliát és éveken át járt házról, házra, hogy elvigye az Igét mindenkihez. Szolgálata alatt nagy gyülekezetet építettek, rendbe tették a romos épületeket. Utazásokat szervezett, elvitte a gyülekezeti tagokat külföldre, olyan országokba, ahová önerőből sosem jutottak volna el.
„Ha mégis megkérdezi, hogy mire vagyok a legbüszkébb, azt mondhatom, hogy a látogatásokra, a személyes kapcsolattartásra, mert nagyon sokat jelentett, hogy mindig tudtam, kit kell vigasztalni, bátorítani, csitítani. Előfordult, hogy figyelmeztettek, ide vagy oda ne menjek, mert kidobnak, megszégyenítenek, de én mindenhová bekopogtattam. Az Úr Jézust sem fogadták mindenütt. Igen, arra vagyok a legbüszkébb, hogy csaknem öt évtizedes szolgálatom alatt nem volt olyan ház, ahol ne olvastam volna Bibliát. Nem hagytam ki senkit."

Fekete Zsuzsa
Fotó: Füle Tamás