Először csak kicsit kellemetlen érzés, mintha lépcső tetejére értél volna. Pedig ülsz. Mégis, mélyebb lélegzetre vágysz. Beszívod a levegőt, legalábbis próbálod. Nem figyelsz rá, mert ösztönös. De egyre sűrűbbé válik a lélegzeted. Lehet, a hang tűnik fel, az a jellegzetes sípolás a kilégzésnél. Vagy hogy kiver a víz. Ablakot nyitsz. Próbálsz megnyugodni. Igen, ez az. A jól ismert. Köhögni próbálsz, de az nem jó. Csak nyugalom. Meg kell nyugtatni a légzésedet. Meg kell nyugodni.

Eszedbe jut a jótanács, a diagnózis, amit már a félkilós rozskenyér mellé is megkaphatsz az eladótól: az asztma kiáltás az anya után. Mit nem tudsz kimondani? Mivel terheled túl magadat? Ha ezek eszedbe jutnak, lehet, még rosszabbul leszel. Bárcsak ilyen egyszerű lenne az élet...

Aztán jöhet a nyomás a mellkasodban, a szorítás. És folyamatos, megfeszített küzdelem indul. Hosszú ideig is eltarthat. A tér kicsi. A levegő nem elég. Beszűkül kint is minden. Az idő pedig nagyon lassan telik. Nagy erőkkel próbálsz másra figyelni és emlékeztetni magadat, hogy eddig mindig elmúlt. Nagyon lassan enyhül csak, és teljesen kimerít, ami történt.

Olvastuk a hírekben, hallhattuk az interjúkban is. Akiket a vírus megbetegített, sokszor küzdöttek a levegőért. Más és más módon, mégis hasonlóan. A levegőt, az életteret vehette el a kór. Azoktól is, akiket nem támadott meg. Csak szenvedtek a karanténtól, a bezártságtól, a fojtogató bizonytalanságtól, az emberi kapcsolatok hiányától.

Bárcsak elmúlna hirtelen mindez! Vágyom egy nap felébredni arra, hogy milyen hosszú és rossz álom gyötört az éjjel, de sebaj, mert jön a tavasz és élni szabad, élni jó. Bárcsak egy nagy, erős, tiszta fuvallat söpörne végig a világon, és kifújná ezt a betegséget, meg akár az összes többit, és végre szabadon lélegezhetnénk! Mindenfelé. Mindenki.

De sajnos ez nem történik meg. Sőt, a krízis hatványozódik. Szokott. El is húzódhat. Átterjedhet más életterületekre is. Az egyik helyzet hozza a másikat, kitartunk, mert azt hisszük, vége lesz hamar, de nem mindig lesz. Hanem a hullám után újabb jön. Most nem szeretnénk hallani erről, mert végre nyár van és újra lehet… majdnem mindent. Semmiféle második hullám nem lesz, csak a pesszimisták akarják bizonyára elrontani a kedvünket…

Egyébként nemrég megöltek egy férfit. Sokat megölnek naponta világszerte. És nőt és gyermeket is. De ezt a férfit brutálisan, rutinszerűen ölték meg. Nem először történt így. Nem először történt ilyen. Láthattuk a felvételeket, amik vajmi keveset mutatnak a teljes képből. De ami biztos, hogy egyvalaki a földön fekszik, a másik a nyakán térdel. Ez az életéért könyörög, az pedig engedi megfulladni. A mozgalom, a zavargások, a tüntetések egy felbolydult világ képsorai, már rég nem erről az egy életről szólnak csak, hanem érdekek, ellentétek, évszázados sérelmek és sok-sok fájdalom, bosszú, keserűség és gonoszság is felszínre tör, és forrong, és gomolyog. Elszabadultak a démonok. Füst borítja az Újvilágot. Nehéz most arrafelé lélegezni.

Találó frázisok. Fájó leegyszerűsítések. Projekciós felületek, amelyekbe mindenki azt ért, amit akar. „Nem kapok levegőt!” „A fekete élet számít.” „Minden élet számít.” Letérdelő rendőrök, vezetők, bocsánatkérés, demonstratív megnyilvánulások. Közben meglőtt riporterek, kifosztott boltok, félelem és fájdalom mindenfelé. Nem nyugszik meg könnyen a tömeg.

És akkor kikapcsoljuk a híradót. Bezárjuk a böngészőt. Azt mondhatjuk: még jó, hogy nálunk nincs ilyen. Jó messze van. Messze, mint egy kínai város, valami „Vuhan”, ahonnan aggasztó hírek jöttek valami denevérről meg egy furcsa influenzáról.

Minden élet számít? Senkit sem hagyunk egyedül? Aligha. Lehet vitatkozni a színeken és mindenféle különbségen is… De igazából mindenki elnyom mindenkit, ha lehetősége van rá. Visszaél, lenyom, fojtogat, adott esetben megfojt. Ne legyenek illúzióink. Az utcán. A családokban. A munkahelyeken. Az egyházban. A párkapcsolatokban. Bárhol megeshet az ilyen. Legtöbbször továbbmegyünk, mert azt reméljük, elmúlik, túléljük, majd megváltozik a másik, másnak sem könnyű. Aztán egy nap lehet, hogy belehalunk. Vagy másvalaki. És akkor robban minden, és lángba borul a mi világunk is, nemcsak a tengerentúl.

Ne kerüljük meg a kérdést, ami a megoldás felé visz! Ne másról beszéljünk most, hanem magunkról: meddig térdelsz még más nyakán? Meddig engeded, hogy a tiéden térdeljenek? Meddig nézed, hogy mást fojtanak meg lassan, szisztematikusan, vagy hirtelen indulattól vezérelve? Látsz-e földön fekvőt magad körül? Kimondod-e: segítsetek, mert bár nem látszik, de a lelkemben a földön fekszem?

Vajon minek kell még történnie, hogy együtt kiáltsunk: jöjj, Szentlélek, és segíts lélegezni! Teremtő Lélek, friss szél, szabadíts fel, és gyógyíts minket! Vezess bűnbánatra, szülj újjá és teremts újjá! Hozz megbékélést, teremts életteret, hozd a minden értelmet felülhaladó békességet!

Kérdezzünk magunktól, és kiáltsunk együtt! Nemcsak magunkért, hanem az egész világért is: Uram, könyörülj! Mert nélküled elvesztünk. De általad életre juthatunk.