Tapasztalt – ez volt az első szó, amit a teológusok feleltek arra a kérdésre, hogy milyen női spirituálist szeretnének. Egyfajta mentori kapcsolat igénye jelenik meg ebben. Mennyire jellemző ez Rád?

Egy lelkész feladata – akárhol is szolgáljon – végül is ez, a mentorálás, vagy mondjuk inkább így: tanítványképzés. Nekem ez mindig is fontos volt; Jézus tanítványaként tanítvánnyá tenni másokat és aztán együtt menni az úton Mesterünk nyomában.

Amikor a férjemmel Szentendrére kerültünk lelkészként, az óvodánkban és az iskolánkban – ahol intézményi lelkészként szolgáltam – is ugyanezt tettem.

Miért váltottál az egyetemista korosztályra?

Az óvodában, az iskolában és a gyülekezetben túl sok volt a feladatom, mérlegelnem kellett, hogy mit teszek le. Legkönnyebben az iskolában voltam helyettesíthető, a hittant át tudtam adni valakinek, akiben biztos voltam, hogy jól fogja csinálni.

Bölcsföldi Andrással, a teológia spirituálisával régóta ismerjük egymást, ő biztatott, hogy adjam be a jelentkezésemet ide. Nem akartam. A motivációs levelet is nagy kínnal írtam meg. Tudtam, hogy többen is beadták a pályázatot, úgyhogy bennem teljes nyugalom volt, hogy nem engem választanak – le is írtam, hogy csomó mindent felsorolhatnék, amiért nem vagyok alkalmas erre a feladatra. Egyedül azért jelentkeztem, mert tudtam, hogy Isten nem akarja, hogy miután leadtam a szolgálataimból, bánatomban otthon takarítsak. Ha nem adom be a jelentkezésem, az részemről hitetlenség lett volna. Átvettem volna az irányítást az életem fölött, és Istennek egy kis esélyt sem adtam volna, hogy Ő döntsön, hogy Ő vezessen.

Aztán persze az interjún megkérdezték, tudok-e kisbuszt vezetni.

És tudsz?

Nem. Illetve nem szeretnék. (Nevet.)

Mégis úgy gondolták, hogy mivel van sok gyülekezeti tapasztalatom, és a teológushallgatók az én gyerekeim korosztálya, tudom, milyen filmeket néznek, milyen zenét hallgatnak, hogy a meccs vagy a Forma–1 mennyire fontos, van kapcsolódási felületünk, miközben távolabbról tudok ránézni az őket ért hatásokra, talán mégis alkalmas leszek. Kicsit olyan, mint egy anyafigura.

Ez hiányzik a fiatal felnőtteknek?

Talán az apafigura jobban hiányzik. Azért jó, hogy ketten vagyunk spirituálisok – egy férfi és egy nő –, mert vannak olyan lányok, akik Bölcsföldi Andráshoz fordulnak inkább, hiszen hiányzik az idősebb férfi jelenléte az életükből. Engem viszont keresett már meg fiatalember komoly hivatásbeli kérdéssel.

Sokszor a gyakorlati dolgokra is kíváncsiak a teológusok. Az első csendesnapon miközben együtt ebédeltünk, beszélgettünk, az egyik fiú mondta, hogy ő most teljesen más dolgot szeretne kérdezni: hogy kell savanyítani a káposztát. Meghirdettem egy programot Süssünk együtt Ágóval! címmel, ahol praktikus dolgokat tanulunk együtt, süteményt sütünk, főzőcskézünk. Ezt szeretik. Havonta egyszer van, be lehet oda esni, és amikor betesszük sülni a sütit, vagy amíg a közösen elkészített étel rotyog a tűzhelyen, lehet beszélgetni.

Mire van még szükségük a jó recepteken túl?

Az első, amit érzékeltem a diákok között, a bizalomvesztés. Nagy vágyam és imádságom, hogy a bizalmat valamiképpen segítsek helyreállítani. Ehhez szükséges a jelenlét, ahol csak tudok, igyekszem ott lenni. Kértem, hogy havonta egyszer – mint egy közülük – hadd prédikáljak a déli áhítatokon, mert hiszek abban, hogy Isten igéjének a hirdetése lelkigondozói funkciót is betölt. Amit egy személyes beszélgetésben nem tudok elvégezni, azt egy igehirdetésben Isten igéje elvégzi.

Egy-egy déli áhítat után egyébként gyakran meg is szólítom azt a diákot, aki tartotta, hogy visszajelzést adjak neki. Igénylik ezt, és nem úgy veszik tőlem, hogy ez most kettest adott vagy leszólta a prédikációjukat, hanem le tudunk ülni beszélgetni róla, és segítségnek veszik.

Vizsgaidőszak van, mit tud ilyenkor tenni egy spirituális a teológián?

Mivel szervezett programunk ilyenkor nincs, azt gondoltam, hogy ez egy kicsit csendesebb, nyugalmasabb időszak az évben, de egészen máshogy van, mint képzeltem. Nagy örömömre a teológusok gyakran térnek be hozzánk, nagy a forgalom a spirituálisok szobájában; olykor kialvatlanul, kétségbeesve esik be valaki, vizsga előtt vagy épp megkönnyebbülve, örömmel egy vizsga után vagy tanulás közben. Nagyon jókat beszélgetünk, lélekemelő, erőt adó közösségben vagyunk együtt – nekem ez talán még jobban is tetszik, mint a szorgalmi időszak.

A felsőbb éveseket talán már a jövő is jobban foglalkoztathatja. Úgy képzelem, különösen a teológákat foglalkoztatja a család és a hivatás összehangolása. Fordulnak hozzád tanácsért ez ügyben?

Nem szembesülnek ezzel a kérdéssel. Harminc év szolgálat és öt gyerek után elmondhatom: ezt jó lenne előre végiggondolni, vagy legalább beszélni róla. Csakhogy változott is a világ ahhoz képest, amikor én jártam a teológiára, az egyenrangúságot sokszor összemossák az egyformasággal, pedig férfi és nő nem ugyanolyanok. Amikor öt gyermeket megszültem, szoptattam, elláttam, nem tudtam ugyanazon a módon szolgálni, mint a férjem. Oda kellene eljutnunk, hogy ez nem baj. A női lelkésznek nem kell ugyanolyannak lennie, mint egy férfinak.

Nagyon jó lenne, ha tudnánk normálisan beszélgetni az egyházban jelen lévő problémákról, a női lelkészekkel szembeni tiszteletlenségről, hogy milyen szolgálati helyeken szolgálnak, és hogy milyen örömök és nehézségek fakadnak női mivoltunkból. De akár arról is, hogy mit illik felvenni, melyik ruhám mit üzen, hogy öltözzek fel a palást alatt és akkor, ha nincs rajtam a palást. Erről különben a férfiakkal is lehetne beszélni. És ezeket a beszélgetéseket itt, a teológián kell elkezdeni.

Ha már a palástod említed, mikor kezdődik a lelkésszé válás? Mit lenne jó erősíteni már a teológia évei alatt?

A missziói szemléletet, amit majd a gyülekezeti években sem lehet nélkülözni, mindenképp. Nem tehetjük meg, hogy nem szólítjuk meg azokat, akik nincsenek közöttünk, és nemcsak azért, mert különben elfogyunk, hanem mert a világon a legnagyobb örömhír, hogy Jézus él. Ezt mi nem mondjuk el? Nekünk se okoz örömet, vagy miért nem adjuk tovább?

Nem elég, hogy itt minden szép, meleg van, kapunk majd fizetést. Úgy tűnhet, hogy lelkészként akármit csinálsz, akkor is jól fogsz élni, akkor is a település köztiszteletben álló embere leszel – már nem sokáig lesz ez így különben.

Emlékszem, teológuskoromban utcai evangélizációkat tartottunk. Ma pedig, ha megkérdezzük a hatodéveseket, hogy kinek van az ismerősei között nem hívő ember, aki nem jár gyülekezetbe, alig teszi fel valaki a kezét. Jönnek az egyházi gimnáziumból, végigjárják a teológiát, és már a gondolat sincs ott, hogy oké, de mi van a többiekkel?

Persze, változott a világ ebben is. A közösség megélése sem pont ugyanúgy történik, ahogy a mi időnkben. Ha szobalátogatást szeretnénk, készül egy táblázat, hogy ki mikor tud fogadni, vagy Messengeren egyeztetünk. Igaz, a gyülekezetben is nehezebben megy a családlátogatás most, mint tíz évvel ezelőtt, nehezebben engednek be az otthonukba az emberek. Mégsem szabad ebbe belenyugodni, nekünk Krisztus népeként kellene valahogy megjelennünk.

Van egy pólód „Öreg vagyok én már ehhez” felirattal, de azért tudsz kapcsolódni a nálad fiatalabbakkal. Az általad megtett út, az élettapasztalatod tanulságos lehet számukra – ahogy már említettem, ők maguk is megfogalmazták ezt igényként.

Nagy szeretettel fogadtak a teológusok, és egyébként bizalommal is. Már többször előfordult, hogy valaki beült ide, a spirituálisi szobába kávézni, és öt perc múlva már olyan mélységeknél tartottunk, hogy én csak veszem a levegőket: hogy vagyok erre méltó, hogy ő így kitárja magát? Az a bizalom lehet ebben részükről, hogy te biztos fogod tudni, hogy én miről beszélek, mert már láttál egyet s mást az életben.

Fordulhatnak valakihez, aki érti őket.

El tudok vegyülni közöttük, a gyerekeimmel is leülök beszélgetni, tévét nézni. Idősebbként vagyok közöttük, de nem fölöttük, hanem mellettük. Nem kioktatni akarom őket, hanem odaülni melléjük, mint ahogy jó esetben egy anyuka vagy apuka: itt vagyok, hogyha kellek.

Mi az, amit mindenképp el szeretnél érni spirituálisként, amíg itt vagy?

Kicsi pont vagyok a rendszerben, de a kicsi pontokra nagy szükség van. Szeretném, hogyha szeretnék az Isten igéjét, és hogyha felfedeznék, hogy ez nem tananyag, amiből vizsgázni kell meg kötelező prédikációkat mondani, hanem maga az élet. Semmi más nem működik, csak az Isten Lelke és az ige. Ebben szeretném segíteni őket, hogy amit tanulnak, abban meglássák a gyönyörűt, az ajándékot.

A másik a bizalom építése. Mindig elszomorodom, amikor egy lelkésztől azt hallom, hogy azért jár pszichológushoz, mert már egyik lelkészben sem bízik meg annyira, hogy vele beszélgessen. Ez tragikus, amiről mindannyian tehetünk. Hálás vagyok, hogy vannak olyan emberek, lelkész kollégák, akikhez bátran el tudnék menni, és bizalommal el tudnám mondani a legfájóbb dolgaimat is. És az lenne a jó, ha a teológusok és a vallástanárjelöltek megéreznék, mennyire jó dolog az egymással kialakított szeretetteli, bizalmi kapcsolat, ami évek múlva is megmarad.

Jó kis csapat van itt, a teológusnapokon is ezt éltem át, hogy komolyan, szeretettel, örömmel végzik a szolgálatot. Reményteli ez, és ez már a misszióról is szól különben: ha a szeretetet és a bizalmat látják közöttünk, az mindig vonzó. Annak üzenete van, hogy ezek nem versenyeznek, nem mószerolják be egymást, hanem szeretik egymást. Az mindig Krisztusról beszél.

A lelkészi hivatás erős szereptudattal járhat, aminek a helyén kezeléséhez érettség kell, és annak megtapasztalása, hogy maga Isten elsősorban emberként tekint ránk, terve, hogy a lelkész élete is helyreálljon.

A lelkész is keresztény ember, anyaként is, férjként is azok vagyunk. Nem az van, hogy lelkészként mi vagyunk a tökéletes krisztusi emberek, aztán hazamegyünk és ledobjuk a szerepet, és mondjuk gépfüggők leszünk, hanem a nap 24 órájában Krisztus az Urunk, minden szerepünkben. Egy lelkésznek különösképpen is ezt kellene megmutatnia, hogy nem munkaviszonya van, hanem ő Isten szolgája. Innentől kezdve mindegy is, hogy lelkészként, tanárként vagy utcaseprőként az valaki. A lelkésztől viszont többet fognak számonkérni, ebben az értelemben kell készülni erre a hivatásra. Akár igehirdetői, akár lelkigondozói vagy tanítói ajándéka van, tőle számon fogja Isten kérni, hogy azt használta-e.

Óriási szabadság, hogy nem kell szerepet játszani, lehetünk őszinték – Isten gyermekei, Urunk szolgái. Szeretem ezt a szabadságot.

Képek: Füle Tamás