A Harkányi Szabadegyetemet Bereczky Ildikó baranyai református lelkipásztor álmodta meg Harkány polgármesterével az akkor már több mint egy évtizede működő tusnádfürdői szabadegyetem mintájára. A lelkésznővel Harkányban beszélgettünk.

Hogyan fejlődött változott, a Harkányi Szabadegyetem az elmúlt egy évtizedben?

Már az első alkalommal is ismert előadókat hívtunk meg, eljött Harkányba például a Ghymes együttes, előadást tartott Andrásfalvy Bertalan professzor és Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, akik idén is megosztották velünk értékes gondolataikat. Az első rendezvényünk akkora sikert aratott, hogy úgy éreztük, nem lehet abbahagyni. Az első néhány évben inkább társadalomszemléleti, politikai színezetű kérdéseket jártunk körbe: egyház, társadalom és közélet. Később a történelmi témák felé is elkanyarodtunk, az egyik alkalommal például a Kádár-rendszer túlélési stratégiáiról beszélgettünk. A szabadegyetemmel az ismeretterjesztés és a gondolatformálás volt a célunk, és ez ma sem változott. Jó lenne megérteni, hogy kik vagyunk és hová tartozunk, merre lehet továbblépni és magunkat jobb állapotba hozni.

Most sem szakadtak el a társadalmi kérdésektől, hiszen az idei szabadegyetem mottója „haza a magasban". Illyés sorait ön választotta, mit gondol, megélhetjük ma az érzést, amiről a költő írt?

Évek óta megkapom az előadóktól, hogy nehéz címeket találok ki. Korábban foglalkoztunk a minőség forradalmával, de kölcsönöztem Márai Sándortól is mottót: „magyarnak lenni világnézet". Talán ez a mostani mottó a legnehezebb. Bennem is megfogalmazódik, hogy szeretnénk valamit, ami valahol fent van a magasban. A Miatyánk sorai jutnak az eszembe, úgy imádkozunk, hogy „legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is". A haza a magasban is erről szól.

Ez azt is jelenti, hogy nem mindenki számára elérhető „a haza a magasban", vagy nem mindenki tudja ezt megélni, átélni?

Mind a kettő igaz. Nem mindenki tudja átélni sok zavaró dolog miatt, de igaz az is, hogy nem mindenki teheti meg, hogy átélje. Nem a véletlen műve, hogy évek óta tudatosan bővítjük a magyarság lelkével foglalkozó témák körét. Gondolunk a Nagy-Magyarország tőlünk elszakított részein és az emigrációban élőkre is. Ha meg akarjuk önmagunkat érteni, nemcsak Erdélybe, a Felvidékre, és a Vajdaságba kell elmenni, hanem Burgenlandba, Svájcba, sőt, aki teheti, annak Amerikába is. A tengeren túl élnek az első világháború után kitántorgott másfél millió magyarnak a leszármazottai, a második világháború és az 1956-os forradalom után menekültek. Nagyon színes, érdekes módon, de ők is megélték, megélik a hazát. Teremtettek hazát egy másik országban, és ahhoz, hogy megértsük magyarságunkat, fontos, hogy merítsünk az ő gondolataikból is, és ismerjük meg azt is, amit ők éltek át.

Néha úgy tűnik, hogy az erdélyi, felvidéki, délvidéki magyarok számára mintha értékesebb lenne Magyarország, mint nekünk, akik itt élünk. Hogyan lehet az itt élőket megtanítani arra, hogy jobban becsüljék és szeressék a hazájukat?

Azért is vagyunk mi, magyarok rossz lelkiállapotban, mert nem becsüljük az értékeinket és önmagunkat sem. A miértékre nem igazán tudom a választ. A harkányi szabadegyetemnek – a többi közt - fontos célja, hogy megismertesse a magyarság értékeit. Tudnunk kell, hogy kik vagyunk, hová tartozunk, hová tartunk, ez is feltétele a jobb lelkiállapotnak. A diagnózist már kiválóan fel tudjuk állítani, de hogy mit lehetne tenni?

Azt szokták mondani, hogy a diagnózis már fél gyógyulás...

Sok igazság van benne. A szüleim Erdélyből menekültek. Olyan családban nőttem fel, és olyan iskolába járhattam, ahol a hazának, a magyar zászlónak, a Himnusznak értéke volt. A kommunista rendszerben nem lehetett magyarnak lenni, zászlót kitűzni, de mi csak azért is megtettük. Ez a „csakazértis" óriási motiváció volt számunkra akkoriban. Nem kívánom, hogy bekövetkezzen, de lehet, hogy akkor értékelnénk jobban a magyarságunkat, ha újra szorításba kerülnénk. Lehet, hogy ismét valami nagy mélységet kell megjárnunk, hogy megtanuljuk: kik vagyunk, milyen értékeink vannak. Sajnos az európai közállapotokat tekintve ez a helyzet bármikor bekövetkezhet.

Úgy tudom, van saját élménye is arról, hogy milyen távol lenni a hazától?

A szocializmusban ösztöndíjas voltam, két szemesztert tölthettem kint Svájcban, de úgy, hogy csak egy kiutazásra szóló vízumom volt, nem jöhettem haza egy évig. Persze egy fiatal lelkésznőnek csodálatos volt, hogy kint lehetett Nyugaton a Kádár-rendszerben, de lelkileg mégsem volt könnyű. Külföldön egy idő után rettenetes honvágy gyötör, az ember naponta kimegy a baseli pályaudvarra, csak azért, hogy elolvashassa a feliratot a vonaton: Budapest. Akkor az első betűtől az utolsóig elolvastam a Reformátusok Lapját, ha véletlenül kijutott egy példány.

Felértékelődött minden, ami magyar?

Felértékelődött minden magyar betű és szó. Szinte mindegy volt, hogy mit írnak, csak magyarul legyen. Ezek a helyzetek megszülhetik a választ, hogy ki vagyok én és honnan jövök. A rendszerváltás után még volt bennünk néhány évig lelkesedés, hogy magyarok lehetünk, de az azóta eltelt időszak sivár volt ebből a szempontból. Negyven éve szinte ki sem mondhattuk a szót, hogy Erdély vagy székely zászló, ma pedig mindenről lehet beszélni, mégsem tesszük. Pedig a mi generációnk feladata, hogy elmondja az élményeit. Néha úgy tűnhet, hogy nem figyelnek ránk a fiatalok, mégis úgy tapasztalom, igenis, fontos nekik, hogy miket mesélünk azokról az időkről, ami számukra már történelem, nekünk pedig valóság. Nekünk is elmesélte a nagymamánk, hogyan álltak be az orosz tankok 56-ban a Bajcsy-Zsilinkszky utcába, és emeletenként lőtték szét a házakat. Talán akkor látszólag mi sem foglalkoztunk ezzel történettel, de később előjönnek és beépülnek életünkbe szüleink, nagyszüleink elbeszélései.

Mit tapasztal, kik azok, akik ellátogatnak a harkányi szabadegyetemre? Kit foglalkoztatnak a magyarsággal kapcsolatos előadások, gondolatok?

Harkány egy pici, négyezer lelkes város. A vendégek inkább csak a gyógyvizes fürdő miatt látogatnak el hozzánk. A szabadegyetemen eleinte nem is voltunk túl sokan, a helyiekből kialakult egy csoport, akik mindig jöttek. Azután csapódtak hozzánk a fürdőzők közül is, és esténként beültek az előadásokra. Sokaknak annyira megtetszett légkör, hogy évente erre az időpontra kérik a beutalójukat, délelőtt fürdőznek, kezelésekre járnak, a délutánt és az estét pedig a szabadegyetemen töltik. Néhányan külföldről is járnak, például Németországból, Svájcból. Sok vajdasági magyar jön közénk, buszokkal érkeznek, és eltöltenek egy hetet Harkányban. Itthon Debrecentől Kőszegig szinte mindenhonnan jönnek.

A szabadegyetem tulajdonképpen értelmiségi fórum?

Szeretném, ha nem csak értelmiségi fórum lenne. Természetesen a témák inkább a tanultabb réteget érintik meg, de sok olyan állandó résztvevőnk van, akik nem rendelkeznek magas iskolai végzettséggel. Pont ők azok, akik legályázták az egész életüket a földeken, a vállalkozói vagy vendéglátó szférában, és nem volt lehetőségük arra, hogy hasonló dolgokról hallhassanak, mint itt. Az értelmiség kifejezést ez esetben szeretném úgy használni, hogy beletartoznak mindazok, akik hajlandók és készek gondolkozni arról, hogyan és miben élünk, mit kell tennünk.

Önnek személyesen mit adott a szabadegyetem elmúlt tizenegy éve?

Eleinte nagyon sok munkát és idegességet, hiszen református lelkész vagyok, nem tanultam szervezést, kommunikációt, nem ismerem a média világát. Mint a hallgatóságunk, én is nagyon sokat tanultam az előadóktól, ami óriási élményt jelent. Aztán felfedeztem magamban azt is, hogy ha valamivel az ember elkezd komolyan foglalkozni, azt nem lehet abbahagyni. Még véget sem ért ez a hét, és már gondolkodom a jövő évi szabadegyetem témáin. A rendezvényünknek nagy kohéziós ereje van, hála Istennek szívesen jönnek az előadók és a vendégek is. Tulajdonképpen már a kisujjamat sem kell mozdítani, hogy reklámozzuk a szabadegyetemet, mert teltház van. Az emberek ráérzenek az értékek ízére, és jönnek reklám nélkül is.

Fekete Zsuzsa
Fotó: Füle Tamás