Nem tér vissza üresen

Lovas András: Isten Igéje és az Ige szolgája Három bibliatanulmány

Elhangzott a Baranyai és Budapest-Északi egyházmegyék lelkipásztori tanulmányi hetén, Mátraházán, 2024. szept. 17-19. között. Harmadik rész.

Az első rész itt olvasható: Edd meg az Igét!

A második rész itt olvasható: Rászedtél, Uram!

 

Ézs 55, 1-13 – NEM TÉR VISSZA HOZZÁM ÜRESEN

A lelkipásztor jóllétét, kríziseit, egész életét az Igével való viszonyban, az Ige kontextusában helyezzük el ebben a három bibliatanulmányban. Ez távolról sem csak az igehirdetésről szól, hanem arról, hogy Isten Igéjének, Krisztusnak a valóságában mely lelki mozdulatokat kell bejárnunk ahhoz, hogy maga az igehirdető is élő szó lehessen. Azzal kezdtük, mit jelent megenni, magunkba fogadni az Igét. Másodszor arról beszéltünk, hogy az Ige, amit megettünk és ami édes, mert az Istennel való közösséget hozza az életünkbe, egy idő után időszakosan mégis elengedhetetlenül nehézzé, fájdalmassá, keserűvé válik. Most pedig arról lesz szó, hogy az Ige nem tér hozzánk vissza üresen. Láttuk, hogy ez az evangélium dinamikája: a testet öltés (elhívás), a kereszt (a megpróbáltatásnak és sötétségnek ideje), majd a feltámadás (a titokzatos reménység valósága). Az evangélium nem csak üzenet, amit tanítunk, hanem Isten népe életének alapvető kontextusa.

Ezek fényében lássuk a textust:

„Ti szom­ja­zók mind, jöj­je­tek ví­zért, még ha nincs is pén­ze­tek! Jöj­je­tek, ve­gye­tek és egye­tek! Jöj­je­tek, ve­gye­tek bort és te­jet, nem pén­zért és nem fi­zet­sé­gért! Mi­nek ad­ná­tok pénzt azért, ami nem ke­nyér, fáradozásotok jutalmát olyanért, ami­vel nem le­het jól­lak­ni? Hall­gas­sa­tok rám, és finomat ehettek, él­vez­ni fog­já­tok a kö­vér fa­la­to­kat! Fi­gyel­je­tek rám, jöj­je­tek hoz­zám! Hall­gas­sa­tok rám, és élni fog­tok! Örök szö­vet­sé­get kö­tök ve­le­tek, mert a Dávid iránti hűségem rendíthetetlen. Ta­nú­vá tet­tem őt a né­pek kö­zött, fe­je­de­lem­mé és pa­ran­cso­ló­vá a nem­ze­tek fö­lött. Te pe­dig olyan né­pet hívsz, me­lyet nem is is­mersz, és olyan né­pek fut­nak hoz­zád, ame­lyek nem is­mer­tek: Is­te­ne­dnek, az Úrnak dicsőségére, Izrael szentjének dicsőségére, hogy fölékesítsen téged. Ke­res­sé­tek az Urat, amíg meg­ta­lál­ha­tó! Hív­já­tok se­gít­sé­gül, amíg kö­zel van! Hagy­ja el út­ját a bű­nös, és gon­do­la­ta­it az ál­nok em­ber! Tér­jen az Úrhoz, mert ir­gal­maz neki, Is­te­nünk­höz, mert kész meg­bo­csá­ta­ni. Bi­zony, a ti gon­do­la­ta­i­tok nem az én gon­do­la­ta­im, és a ti uta­i­tok nem az én uta­im - így szól az Úr. Mert amennyi­vel ma­ga­sabb az ég a föld­nél, annyi­val ma­ga­sab­bak uta­im a ti uta­i­tok­nál, és gon­do­la­ta­im a ti gon­do­la­ta­i­tok­nál. Mert aho­gyan az eső és a hó le­hull az ég­ből, és nem tér oda vissza, ha­nem meg­ön­tö­zi a föl­det, ter­mő­vé és gyü­möl­csö­ző­vé te­szi; ma­got ad a mag­ve­tő­nek és ke­nye­ret az éhe­ző­nek, ilyen lesz az én igém is, amely szám­ból ki­jön: nem tér vissza hoz­zám üre­sen, ha­nem vég­hez­vi­szi, amit aka­rok, el­éri cél­ját, ami­ért küld­tem. Bi­zony, öröm­mel vonultok majd ki, és bé­kes­ség­ben ve­zet­nek ben­ne­te­ket. A he­gyek és a hal­mok ví­gan uj­jon­ga­nak előt­te­tek, és a mező fái mind tap­sol­nak. A tö­vis he­lyén boróka nő, a csa­lán he­lyén mir­tusz nő. Az Úr di­cső­sé­gé­re történik ez, örök je­lként, amelyet nem lehet eltörölni.” (Ézs 55, 1-13)

Mi lesz az Igével, amit megettem (és folyamatosan eszem), és ami fájdalmat, agóniát is hozott? „Nem tér vissza üresen” – mondogatjuk magunkat biztatva, azt hiszem, néha túl gyorsan, anélkül, hogy megettük, magunkba fogadtuk volna az Igét, hordoznánk a súlyát, terhét, fájdalmát. Gyakran száraz, gyümölcstelen a szolgálat, és ezzel bátorítjuk magunkat: nem tér vissza üresen. Az Ige igaz, de van, hogy a kontextus, amelyben elhangzik, nem az. Vizsgáljuk meg, hogyan bátorít minket valóságosan ez a kijelentés!

Három dologról szeretnék beszélni:

  1. Az eredményes Ige-szolgálat kontextusa
  2. Az eredményes Ige-szolgálat titka és misztériuma
  3. Mire hív ez bennünket?

 

  1. Az eredményes Ige-szolgálat kontextusa

Alapfeltételezésnek veszem a reformáció nagy igazságát: Isten Igéjének hirdetése Isten Igéje. Az Ige-szolgálatunk része annak, ahogyan az Ige megszólal és véghez viszi Isten akaratát a világban. Milyen kontextusban tekinthetünk erre úgy, hogy ez ne csak mantrázott aranymondás legyen számunkra, hanem igaz módon megragadható bátorítás és reménység?

Ézsaiás könyvének 40. fejezetétől kezdődően az evangélium forrásvidékére érkezünk. Tudjuk jól: a hang, aki itt megszólal, kiált, örömhírt hirdet, amely szerint Istenünk uralkodik, a babiloni fogság összefüggésében hangzik fel. Az örömhír, hogy Isten uralkodik és újat kezd Izrael életében, konkrét helyzetben szólal meg. Izrael (Júda) Isten ítélete következtében került a fogságba. Sok száz éves története ez a hűtlenségnek és a hűségnek, amely történetben végül a hűtlenség kerekedett felül. Isten elveszíttette a népet, Jeruzsálemet, a szent helyet, a templomot. Izrael hetven éve fogságban él, idegen földön, idegen kultúrában, idegen istenek között, idegen fennhatóság alatt. Az evangélium, az örömhír, amely Ézsaiás próféta könyvének 40. fejezetében jelenik meg, ebben a kontextusban szólal meg.

Az evangélium tehát nem pusztán lelki-spirituális valóság. Az örömhír, hogy Isten uralkodik, azt jelenti, hogy Isten ki fogja vezetni a népét a babiloni fogságból és helyreállítja őket Jeruzsálemben. Teszi mindezt önmagáért, dicsőségéért. Olyan lesz ez, mint egy második exodus, feltámadás a halálból, új élet születése, hirdeti a próféta.

Ugyanakkor, bár az ézsaiási örömhír a babiloni fogság kontextusához kötött, és hamarosan testet is ölt Isten történelmi cselekedetében és szabadításában, mégis túlmutat az adott kor helyzetén. Eljut Jézusig, és benne, a Messiásban beszél arról, amikor Isten végleg és teljesen helyreállítja uralmát az újjáteremtett világban. Az evangéliumok is itt kezdik Jézus színre lépésének bemutatását. Keresztelő János Ézsaiás szavaival készíti a népet az Úr érkezésére: Isten uralkodik, újat kezd, érkezik az Úr, jön Jahve, a Szabadító, vége a fogságnak, készüljetek! Majd valóban megjelenik Jézus, és meghirdeti, amit Ézsaiás is hirdetett: „Betelt az idő, elközelített az Isten országa, térjetek meg és higgyetek az evangéliumban!” (Mk 1,15) Az örömhír Jézus ajkán, hogy benne elérkezett Isten országa, jelen van Isten uralma. Az evangélium szívénél vagyunk tehát. Ézsaiás így fogalmazott: „Mily kedves annak érkezése, aki örömhírrel jön a hegyeken át, békességet hirdet, örömhírt hoz, szabadulást hirdet, azt mondja Sionnak: Istened uralkodik!” (Ézs 52.7)

Ézsaiás örömhírt hirdet, miszerint letelt a nép rabsága, Isten megbocsájtja a hűtlenséget és újat kezd, ugyanakkor a próféta nem hallgathatja el, hogy Isten szolgája, Izrael vak és süket. (Ézs 42,19) Nem hallgatott az Úrra, nem látta, nem kereste Őt, és talán most, amikor ezt az elképzelhetetlen örömhírt hallja, ugyanilyen vak és süket. Elhiszi-e a fogságban élő Izrael, hogy Isten újat kezd, vagy ragaszkodik a már kiépült babiloni élethez? A kérdés ott van a levegőben: hogyan bocsát meg az Úr? Mi történik a múlt bűneivel? Mi történik a hűtlenséggel? Isten szent, aki újat kezd, de Izrael Izrael! Feszültség van Isten szentsége és a nép bűne között. És ezen a ponton (immár negyedszer) megjelenik az Úr Szolgája, mint szenvedő szolga, mint fájdalmak férfia (Ézs 52,13-53,12.) Ő lesz Isten bocsánatának és Izrael újrakezdésének a kulcsa. Ő az, aki azzal tesz igazzá sokakat, hogy magát feláldozza jóvátételül. Ezzel pedig „az Úr akarata célhoz jut vele” (Ézs 53,10), „az Ige eléri célját, amire Isten küldi” (Ézs 55,11).

A Szolga megváltó szenvedésének elénk tárása után olvassuk az 54-55. fejezeteket, mely egység csúcspontra vezet: Isten népét úgy látjuk, mint aki betölti a küldetését, mert már megtörtént a megváltás, bűnei el lettek rendezve, és Isten uralmában él. Amint egy bibliamagyarázó írja: „tehát mire az 54-55. fejezethez érkezünk, az akadály teljesen elhárult az útból. Az isteni áldás zsilipei kitárultak, és a béke (Salom) úgy kezd áramlani, mint a folyóvíz. Izrael bizonyosságot kap, hogy a béke, amely eddig saját engedetlensége miatt olyan sokáig elkerülte, mostantól fogva a Szolga műve által az övé lehet.” (Barry Webb, Ézsaiás könyve, 256) Azt is hangsúlyozza a szerző, hogy ebben a kitárulásban az egész megújult világegyetem jelenik meg.

Meggyőződésem, hogy akkor értjük jól az 55. fejezetet, ha látjuk, a szakasz horizontja az Isten uralma alatt megújult világ, az új teremtés valósága, aminek a szívében a Szolga helyettes szenvedése áll.

Textusunk első feléből két mozzanatot emelek ki, amelyek az újjáteremtett világ eszkatológiai horizontjára mutatnak.

Az első Isten meghívása: „Ti szomjazók mind, jöjjetek vízért, még ha nincs is pénzetek! Jöjjetek, vegyetek, egyetek, jöjjetek, vegyetek bort és tejet, ne pénzért, nem fizetségért. Miért adnátok pénzt azért, ami nem kenyér, fáradozásotok jutalmát olyanért, amivel nem lehet jóllakni? Hallgassatok rám, és finomat ehettek, élvezni fogjátok a kövér falatokat.” Mindannyian halljuk ebben a nagy lakomára való meghívást, ami úgy az Ó-, mint az Újszövetségben Isten uralmának a beteljesedéséhez kapcsolódik, amikor Isten újjáteremti a világot. A szomjúság és a vízzel való megelégedés a Messiás szolgálatára mutat. Jézus mondja: „aki szomjazik, jöjjön énhozzám és igyék!” A bor a messiási öröm jelképe. János evangéliumában Jézus első messiási jelként borrá változtatja a vizet. Ezzel előre mutat arra napra, amikor az Ő menyegzője, a Bárány menyegzője teljessé lesz, az új ég és az új föld valósága érkezik. A bőség, a gazdagság, az ingyenesség, a fárasztó, hiábavaló munkától való megnyugvás: mind-mind Isten eljövendő országára irányítja figyelmünk ebben a szakaszban.  

Második mozzanatként az 5. versre hadd utaljak röviden: „Te pe­dig olyan né­pet hívsz, me­lyet nem is is­mersz, és olyan né­pek fut­nak hoz­zád, ame­lyek nem is­mer­tek: Is­te­ne­dnek, az Úrnak dicsőségére, Izrael szentjének dicsőségére, hogy fölékesítsen téged.” Mi történik itt? Izrael betölti küldetését, hogy a népek világossága legyen. A népek zarándokolnak Izraelhez Isten dicsősége miatt. Eszkatológiai ígéret, amely Krisztusban fog beteljesedni.

Hozhatnám még az 55. fejezet záróverseit (12-13.), amelyek szintén túlmutatnak a babiloni fogságból való szabaduláson, és az egész teremtett világ megújulását helyezik elénk, sőt nem csak a megújulását, hanem annak az örömét: „a hegyek és halmok vígan ujjonganak előttetek.” Talán ennyi már elég, hogy meghalljuk és ebben az újjáteremtett világ összefüggésében értsük a bátorító üzenetet: „ilyen lesz az én igém is, ami számból kijön, nem tér hozzám vissza üresen, hanem véghez viszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.”

Isten uralma megvalósul – és ez most is történik. Isten országa, Isten uralma, a világ helyreállítása itt és most, ma is történik. Elkezdődött Ábrahámban, elindult egy idős, meddő házaspár életében. Ez az erő, Isten uralma jelent meg ez egyiptomi szabadulásban, a Sínai-hegyi szövetségkötésben, az Isten szerinti életet megformáló Tórában, a honfoglalásban. Izrael történetének a kérdése újra és újra ez: hűséges tanúja lesz-e az Úrnak, aki az Ő uralmát és megváltását rajtuk keresztül hozza az egész teremtett világnak? Amikor pedig úgy tűnt, hogy Izrael végleg kudarcot vallott és fogságba került, akkor az Úr és az Ő terve mégsem vallott kudarcot. Mint amikor halál után élet támad, Isten uralma elérkezett Babilonba és megváltást szerzett Izraelnek. Ez az uralom ugyanakkor az is, amit Jézus Krisztus meghirdetett, amiben Ő, mint a szenvedő szolga és a fájdalmak férfia megszerezte Isten bocsánatát a népeknek. Ez az uralom lett láthatóvá a feltámadásban, ami után az isteni áldás zsilipei megnyíltak. Ennek ereje érkezett el a Lélek által pünkösdkor, hogy Jézus követői tanúi legyenek Isten országának. Ez az uralom egy nap teljessé lesz az egész föld színén, amikor Isten szeretete és irgalma Krisztusban újjá tesz mindeneket. És nem tévedünk, ha azt mondjuk: mindezt Isten Igéje, szava, tette és akarata, szándéka végzi el.

Amikor az Igét szolgálod, Istennek ebbe a munkájába kapcsolódsz be. Amikor az Igét szólod, amit megettél, magadévá tettél, ami agóniát is szült, akkor az, ami a szívedben és a szádban történik, Istennek ebben a nagy történetében történik. Ez a horizontja. Ezért mondhatjuk, hogy nem tér hozzánk vissza üresen. Micsoda felfoghatatlan kiváltság! Micsoda vigasztalás és micsoda bátorítás! Ezért nem lesz, nem lehet üres és gyümölcstelen. Hadd legyek egészen profán: kinek van még egy olyan hivatása, ami ennyire biztos sikerre van ítélve, mint a miénk?

Ugyanezt vallja Pál apostol, ugyanebben az eszkatológiai kontextusban szól, amikor az 1Kor 15-ben a feltámadásról szóló hosszú kifejtés után eljut a csúcspontra, majd levonja a következtetést: „amikor pedig ez a romlandó romolhatatlanságba öltözik és ez a halandó halhatatlanságba öltözik, akkor teljesül be, ami meg van írva: teljes a diadal a halál fölött. Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod? A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De hála legyen Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus krisztus által!” (54-57. versek). Színtiszta doxológia. És mi következik ebből? „Ezért szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” (58. vers)

A kijelentést, „nem tér vissza hozzám üresen”, kizárólag a megújult világ ígéretének távlatában értjük helyesen.

  1. Az eredményes Ige-szolgálat titka és misztériuma

„Bi­zony, a ti gon­do­la­ta­i­tok nem az én gon­do­la­ta­im, és a ti uta­i­tok nem az én uta­im – így szól az Úr. Mert amennyi­vel ma­ga­sabb az ég a föld­nél, annyi­val ma­ga­sab­bak uta­im a ti uta­i­tok­nál, és gon­do­la­ta­im a ti gon­do­la­ta­i­tok­nál. Mert aho­gyan az eső és a hó le­hull az ég­ből, és nem tér oda vissza, ha­nem meg­ön­tö­zi a föl­det” (Ézs 55, 8-11)

Hogyan adja ez a szakasz elénk Isten Igéjének munkáját, azt, ahogyan Isten Igéje cselekszik? Két kifejezéssel ragadom meg: „nem tudás” és „bizonyosság.” Messze túl van a megértésen, és messze túl van minden emberi eredményességi rátán.

Nem tudás. Azt mondja Isten: „a ti gondolataitok nem az én gondolataim, a ti utaitok nem az én utaim.” A fogság kontextusában az Úr által bejelentett ÚJnak a cselekvése annyira radikális, hogy köszönőviszonyban sincs azzal, amit a nép el tud képzelni. Szakadék van a kettő között. Használtam a halálból való feltámadás képét, és ez segít: a halott sohasem gondolja, hogy fel fog támadni. A halott nem gondol semmit. Isten és az ember elgondolásai, tervei, gondolatai és utai között radikális távolság van, teljes diszkontinuitás. Olyan távolság, olyan éles határvonal, mint az ég és a föld között, melyeket a teremtésben elválasztott egymástól az Úr. Ennek a népnek a világa a fogságban darabokra hullott, összezsugorodott. (Webb, 258) Hogyan tudnának egy olyan tervet, látást befogadni, ami messze túlmegy rajtuk? Emberi értelmük korlátolt – erre hívja fel a figyelmet ez a vers. Ezt nevezem úgy, hogy „nem tudás”. 

Másik oldalról bizonyosság, mert Isten folytatja, egy másik képet hoz: „ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi, magot ad a magvetőnek, és kenyeret az éhezőnek. Ilyen lesz az én igém is, véghez viszi, amit akarok.” Mint az égtől a föld, olyan messze vannak elképzeléseitek az én valóságomtól, mondja az Úr, de az égből mégis lehull a földre az életadó víz! Mintha Isten azt mondaná: ti ugyan nem tudjátok elképzelni, mert ez messze túl van a gondolataitokon és utaitokon, az én Igémmel viszont nem tud nem megtörténni. És nem tévedünk, ha a képzeletünket ezek a szavak az Ige, a mag, a magvető, a sokszoros termés jézusi tanításaihoz fordítják. Nem gondolom, hogy Jézus nem merített innen is, amikor az Igéről és a mag természetéről tanított. Mert amint életet, bőséget, gazdagságot terem a föld, amikor megöntözi az életadó eső, és amint abból kenyér lesz, úgy van ez az én Igémmel is. A termés teljesen biztos – mondja Isten.

2. Mire hív ez bennünket?

Mit jelent ez nekünk, akik az Igét szóljuk, szolgáljuk, az Igével élünk? A gyümölcsöző Ige-szolgálatban együtt van a fenti kettő misztériuma, a nem tudás, ami alázatossá, kicsivé tesz; és a bizonyosság, ami felemel. 

Mi ez a nem tudás?

Alapvető nem tudásunk elismerése egy alapvetően a tudásra és ismeretre építő korban. Egy olyan modernista korban, ahol az ismeret, a tudás, a megértés az eredményesség legfőbb feltétele. Jacques Ellul francia teológus „A technológiai társadalom” című könyvében rámutat, hogy a modern társadalomban mindennek tudományos alapokon és evidenciákon nyugvó technikája és módszere van. Az ismeretet fordítjuk le a folyamatok kontrollálására és így érünk el eredményt. Tudományos ismeret, technikai kontroll, hatékonyság, eredmény – minden így működik a világunkban. A szervezés, a vezetés, az orvoslás, a templomépítés, a digitális technológiák. Nem azt állítom, hogy ez mindenestül rossz, de fontos értenünk, hogyan hat ránk. Zsigeri szinten meghatározza a működésünket: mindennek megvan a technikája, a módszere, amellyel irányítjuk a folyamatokat a tudásunk, az ismeretünk és a kontroll által. Éppen ezért nagyon nehéz megélnünk a nem tudást, amit az Ige szolgálata megkíván tőlünk. Bennünk az van, hogy vagy pontosan tudjuk, minek hogyan kell történnie, vagy elbizonytalanodunk, kétségbeesünk, mert nem tudni nekünk ijesztő.

Michael Goheen a „Bevezetés a keresztény misszióba” c. könyvében elemzi a nyugati kultúrát, majd körvonalazza, hogy szerinte milyen jellemzői vannak a gyülekezetnek, amely ebben a kultúrában hitelesen megtestesíti az Evangéliumot. Egyik mondata: „olyan közösség, ahol bölcsesség van a burjánzó tudás és információ-technológia világában.” Az igazi bölcsesség valamiképpen összefügg ezzel a nem tudással és ezzel a titokzatos bizonyossággal, és valami egészen más, mint az ismeret, ami által a folyamatokat irányítjuk és kontrolláljuk.

Nekünk, lelkipásztoroknak, az az egyik legnagyobb küzdelmünk, hogy nem tudjuk a folyamatokat olyan módon kontrollálni, ahogy szeretnénk, ahogy mondjuk egy cégvezető teszi. Ha neki nem sikerül, megbukik, csődbe megy vagy új céget alapít – nekünk ez sokkal személyesebb és sokkal nehezebb. Nem a tervezés ellen beszélek, csak érzékeltetni szeretném, hogy ez a nem tudás olyan alázatot kíván, amikor mélyen a szívemben (nem csak fejben) átadom magamat és átadom az igehirdetéseimet is annak, hogy Isten mit, mikor és hogyan tesz. Istennek van élete, ami tőlem független, tervei, gondolatai, amelyek messze-messze meghaladják mindazt, amit én gondolok és látok. Az Ige, amit szolgálok, nem az én hatalmamban van. Még kimondani is szörnyű, de igaz: nem használhatom az Igét, hogy valamit elérjek. Gyakran mégis így tekintünk rá, ha nem is tudatosan, hiszen a modernizmus mindent instrumentalizál, és ez bennünket is átjár. Isten azonban azt mondja: „a ti gondolataitok nem az én gondolataim!” Képesek vagyunk-e elhordozni, hogy a nem tudás valóságában vagyunk jelen az Ige szolgálatában?

Másik oldalról ott van a bizonyosság.

Amikor minden elvétetett tőlünk, az Ige szolgáitól, rá tudunk-e támaszkodni arra, hogy az Ige mégis megakadályozhatatlanul gyümölcsöt terem? (Gyümölcs lehet az ellenállás vagy a megbotránkozás is, tehát ez nem azonos az általunk mért sikerrel.) A gyümölcs mindig ígéret, soha nem lineárisan elért eredmény. A szőlőműves dolgozik, és a szőlő megterem, de azt mégsem ő éri el, hanem az történik, adatik. A gyümölcstermés sokkal inkább a meglepetés ereje, semmint az, hogy mi pontosan elterveztünk, felépítettünk és létrehoztunk valamit. Igazán akkor tudjuk, hogy használt bennünket Isten, ha egy pillanatban visszanézünk és azt mondjuk: sokat dolgoztam, de hogy ez hogy született, fogalmam nincs! Ezt csak Te tudod, Uram.

Gyönyörűen ír erről Ézsaiás: „Majd mondják meg neked gyermekeid, akiktől meg voltál fosztva: szűk nekem ez a hely, menj odébb, hadd telepedjek ide én is. Így töprengesz akkor majd magadban: ki szülte ezeket? Hiszen én gyermektelen és meddő voltam, fogságban éltem, száműzötten! Ki nevelte ezeket? Hiszen én egyedül maradtam! Honnan valók hát ezek?” (Ézs 49,21) Hát honnan? Isten Igéje titokzatos módon megtermi a maga gyümölcsét. Ez a gyümölcs csendben, láthatatlanul növekszik. Gondoljunk újra Jézus példázataira! A mustármag, a magától növekvő vetés mind-mind Isten országa szolgálatának ezt a paradox voltát adják elénk. Titok és misztérium.

A nem tudás és a bizonyosság feszültségében végezzük az Ige szolgálatát, ami különös módon része annak, ahogyan Isten újjáteremti a világot. Mindez kitettséget jelent, Istennek való kiszolgáltatottságot. Ugyanakkor messze több és más születik, mint amit tervezhetünk, és messze bizonyosabb, hogy nem lesz hiábavaló a munkánk, mint ahogy mi azt gondoljuk!

Mivel ebben a kitettségben nem szeretünk lenni, ezért innen is elkezdünk valahogy kicsúszni, kimenekülni, és ennek számos formája lehet.

Mivel a szolgálatunk nagyon sokrétű (pályázatot kell írni, adminisztrációt végezni, a templomajtót nyitni-zárni, prédikációra készülni, füvet nyírni), ezért bevallva vagy bevallatlanul nagyon könnyen arra megyünk, oda tesszük a legtöbb energiát, ahol látható eredmény van, ahol működik a technológiai kontroll. Ahol nem kell a nem tudás kínzó bizonytalanságában maradni. Hogyan töltsek én egy egész napot az Igével való birkózással, hogy megegyem és igehirdetés szülessen belőle, amikor utána alig lesz ott tíz-tizenöt ember, aki hallgatja? Mi haszna van ennek? Sokkal jobb, ha valami hasznosat csinálok, ami megfogható, ami látszik. És ezzel elkezd kiüresedni, ellaposodni a szolgálatunk. Plakátot tervezünk, építkezünk, intézményt menedzselünk. Mind-mind könnyebb bizonyos értelemben, mint az Igét megenni, azzal szenvedni, a láthatók ellenére is a láthatatlanra tekinteni, és komolyan venni, hogy tényleg komolyan gondolta Isten, hogy az én Igém nem tér vissza hozzám üresen.  

Amikor a magunk számára észrevétlen módon kilépünk a gyümölcstermés különös csodájából, annak mélyén a teljesítmény, a cselekedetek és a nagyszerűség mögöttes üzenete munkál. Lehet, hogy megmaradunk az Ige szolgálata mellett, mert eredményesek vagyunk, növekedést élünk meg a közösségben, vagy egyszerűen csak elég nagy a gyülekezet ahhoz, hogy ne tűnjön annyira hiábavalónak a prédikálásunk. Ebben az esetben is keményen munkálhat a szívünkben egy teljesítménycentrikus mögöttes üzenet, ami nem a Szentlélektől való.

Tim Keller az igehirdetésről szóló könyvének egy fejezetében beszél arról, hogy van a textus, van a kontextus – ez a hallgatóság (figyelemmel kell lennünk rá) –, és van az a valóság, amit úgy nevez: szubtextus. Ez az üzenet mögött, alatt megbúvó üzenet, a saját szívünk üzenete. Nem kizárólag az igehirdetőé, a gyülekezeté is lehet. Ilyen pl. a megerősítés mögöttes üzenete. Feláll az igehirdető, felolvassa a textust, prédikál, magyarázza – és közben ő is és a gyülekezet is azt a mögöttes üzenetet hordozzák: mi azért különbek vagyunk, mint a többiek. Nyilván soha nem hangzik el, de érezzük, hogyan válhat egy istentisztelet egy közösség mögöttes üzenetévé. Munkálhat belső mögöttes vágy, motiváció bennünk, mely szerint szeretnék nagyszerű igehirdető lenni, esetleg jobb is másoknál. Ott zakatolhat a kérdés folyamatosan a szívünkben: „csodáltok, szerettek, elfogadtok végre?” Nem akarok pszichologizálni, de ott lehet: „megfelelek már végre az apámnak?” Vagy „nagyszerű gyülekezetet akarok!” Miért is? Talán rá sem látok, rá sem merek nézni a szívem mélyen megbúvó valós motivációimra.

Mindezekben ott rág az igehirdetőben a teljesítmény iránti vágy, az értékesség, a népszerűség, az elfogadottság erős vágya. Ismeritek ennek a szomjúságát? Szomjazzuk, hogy valakik legyünk. Akkor is, ha sikeresek, magabiztosak, büszkék vagyunk, ha működnek az ajándékok és jól megy a gyülekezet, de akkor is, ha aggódunk és kétségbeestünk, megvetjük magunkat, mert nem vagyunk eredményesek, nyomorultnak, másokhoz képest lemaradottnak érezzük magunkat, szorongunk, versengünk. Mindkét esetben a szívünk mélyén ott rejlik a cselekedetekből való megigazulás téves motivációja, hogy valamiképpen ezen az aktuson, az Ige szolgálatán keresztül szerezzek meg magamnak valamit, amit különben a kegyelem már rég megszerzett nekem.

Nem gondolom, hogy valamikor is száz százalékosan szabadok leszünk a teljesítményközpontúságtól. Azt sem gondolom, hogy miközben ez ott munkál mindannyiunkban, Isten ne használná, ne áldaná meg a szolgálatunkat, ne lehetne az gyümölcsöző. Isten mindig is bűnös embereken keresztül munkálkodott, mert nem bűnös nem létezik. De tudnunk kell róla, fel kell ismernünk, amikor megkörnyékez. Igehirdetőként ismernem kell a saját szívemet.

Ezzel zárom: „Ti szom­ja­zók mind, jöj­je­tek ví­zért, még ha nincs is pén­ze­tek! Jöj­je­tek, ve­gye­tek és egye­tek! Jöj­je­tek, ve­gye­tek bort és te­jet, nem pén­zért és nem fi­zet­sé­gért!” Újra megkapaszkodhatok az ingyen kegyelemben, mert a Szolga mindent elvégzett. Ő maga felkiált: „Szomjazom!” – és éppen ezért én élhetek, táplálkozhatok, ihatok abból a bőségből, ami a szenvedő Szolgából fakad. Mindig az Evangélium szívéhez kell visszatérnünk. Krisztus hív, hogy nála időzzön a szívünk, és egyre jobban megértsük: a világot nem a racionális erő, hanem Istennek ez a titokzatos munkája viszi előre. Jöhetünk megfáradva, mindent kipróbálva, frusztrációval terhesen – hogy az Ő bőségéből ingyen igyunk és együnk – ez a kegyelem.  Bűnbánatra is hív minket, az Ige szolgáit: „hagyja el útjait a bűnös, és gondolatait az álnok ember! Térjen az Úrhoz, mert irgalmaz neki, Istenünkhöz, mert kész megbocsájtani!”  

 

Imádkozzunk!

Csak annyit kérünk, Urunk, hogy te légy az, aki vigasztalsz, és te légy az, aki reményt töltesz a szívünkbe, ahogy feltárod előttünk, hogy az Igének a munkája, az Evangéliumnak az ügye megállíthatatlan, feltartóztathatatlan és végleg győzelemre ítélt, mert feltámadtál, Úr Jézus Krisztus, és egy napon újjá teremtesz mindeneket. Köszönjük, hogy éppen ezért biztatást, vigasztalást merthetünk. Hogy miközben oly sok mindent nem tudunk, nem látunk, és ezt el is ismerhetjük, közben mégis azt mondod, hogy a Te szavad nem tér vissza Hozzád üresen. Adj hát nekünk megújuló hűséget, örömet győzelmed felett, reménységet, világosságot, hogy ezzel a szabadsággal végezzük ezt a szolgálatot, amibe beállítottál minket. Köszönjük ennek minden kiváltságát! Tied legyen ezért minden dicsőség, dicséret, tisztesség és hálaadás!

Amen