„Világi embereink nagy része, különösen a politikusok azonban egyre élesebben foglaltak állást a német orientáció mellett és az ismétlődő zsidótörvényeket a magyar református középosztály is tárt karokkal fogadta. Református emberek voltak a javaslat készítői: Mikecz Ödön, Tasnádi Nagy András. Egyre sűrűbb lett az összeütközés a lelkészi és világi elem közt” – tekintett vissza keserűen Szabó Imre budapesti református esperes a háború végét követően egy barátjának írott levelében.

A zsidótörvények református előterjesztői

Mikecz és Tasnádi egymást követték az igazságügyi tárca élén, hivatali idejükhöz az első és a második zsidótörvény előkészítése és hatályba léptetése fűződik. Mindketten egy-egy fővárosi református gyülekezet világi vezetői, főgondnokai voltak. Tasnádi Nagy András éppen abban a fasori egyházközségben töltötte be ezt a tisztséget, ahol a gyülekezetvezető lelkipásztor Szabó Imre volt. Ezen kívül Szabó esperesként, Tasnádi pedig világi vezetőként, azaz gondnokként a Budapesti Református Egyházmegye élén is állt. A szoros munkatársi kapcsolat mellett jó barátságot is ápoltak, bár a harmincas évek második felétől – eltérő politikai nézeteik miatt – ez egyre csak gyengült.

Első komolyabb konfliktusukra 1938 és 1939 fordulóján került sor, a nagyrészt már faji alapon álló második zsidótörvény parlamenti vitája idején. Épp Horthy Miklós kormányzóhoz mentek újévi köszöntésre, amikor Tasnádi kérdőre vonta az esperest, miért ír cikket a zsidótörvény-javaslat ellen az Esti Kurírba, dehonesztáló módon „zsidó lapnak” nevezve azt. Röviden és éles hangon számonkérte rajta, hogy az egyház miért avatkozik bele a már a törvényhozás előtt lévő ügybe. Mondta mindezt egyrészt egyházi tisztviselőként, másrészt mint aki a szóban forgó törvényjavaslatot igazságügyi miniszterként beterjesztette. „Totális elv az – fejtette ki Szabó a Református Figyelő egyháztársadalmi hetilap 1939. újévi számában a törvényjavaslat elleni érvét –, amely ma a zsidóságot rekeszti ki a magyarságból, de holnap, holnapután a keresztyénséget tartja veszélyesnek a magyarságra.”

Nem kifogásolta a megkeresztelkedéseket

Lelkipásztorként Szabó igyekezett megértő lenni gondnoka iránt, bár úgy vélte, Tasnádit bántotta – csak ennek nem adott hangot –, hogy az egyházmegye két vezetője a zsidókérdésben ellentétes felfogást vall. A korabeli forrásokból úgy tűnik, hogy Tasnádi egy ideig tudott különbséget tenni egyházi és politikai szerepe között. Vagyis ismerte Szabó zsidóvédő-mentő erőfeszítéseit, de politikai eszközökkel nem lépett fel ellenük. Az esperes naplójában feljegyzi, hogy a fasori gyülekezetben sok zsidó embert megkereszteltek, és Tasnádi amellett, hogy részt vett az egyházközségbe történő felvételükön, soha nem ellenezte azokat.

Az esperes és a gondnok viszonya a későbbiekben sem volt felhőtlen, jóllehet vitáik egészen 1944 nyaráig nem mérgesedtek el. Politikai nézetkülönbségeik Szabót mégsem tántorították el attól, hogy 1942–1943 táján lelkipásztorként komolyan elbeszélgessen Tasnádival magánéleti visszásságairól. Miattuk arra kérte őt, hogy mondjon le gondnoki tisztéről. Tasnádi ezt nem tette meg, végül pedig rendezte kapcsolatát feleségével. 1939 novembere óta a Képviselőház elnökeként egyre erőteljesebb németbarát és háborús politikát folytatott. 1944 októberében, a nyilas hatalomátvétel után nem mondott le hivataláról. Közben Szabó esperes embereket mentett: 1944 őszén – miközben egyházfia nyilas volt – mintegy negyven üldözött zsidó gyermeknek, illetve családoknak, lengyel, francia és holland katonáknak nyújtott menedéket (amiért 2003-ban őt és feleségét posztumusz, illetve Éva lányát a Világ Igaza kitüntetésben részesítette a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet).

Nem lehetett számítani rá

Még tavasszal, a német megszállás után két héttel megjelent a megkülönböztető sárga csillag viselését előíró rendelet, és a hatályban lévő jogfosztó törvények alapján számos keresztény hitre áttért embert is érintett. Köztük a gyülekezeteik által megválasztott presbitereket is. Bereczky Albert református lelkész, a Budapesti Református Egyházmegye missziói előadója Tasnádihoz fordult az ügyükben, és azt kérte tőle, hogy támogatólag járjon közben a kormányzatnál az érdekükben, nyerjenek mentességet a sárga csillag viselése alól. A háború alatti ellenállásban és az embermentésben fontos szerepet játszó Bereczky bízott egyházmegyei gondnokában, és arra is megkérte, hogy képviselje a vidéken gettókba zárt reformátusok ügyét is: legyen lehetőségük a lelkészeknek, hogy heti rendszerességgel istentiszteletet, bibliaórát tarthassanak számukra. Tasnádira azonban nem lehetett számítani egyik ügy támogatásában sem.

1944 május közepén megkezdődött a vidéki zsidóság tömeges deportálása, június elején pedig arról érkeztek hírek, hogy Budapest zsidó lakosságára is ez a sors vár. Szabó esperes ekkor még kétkedve fogadta az elhurcolásokkal kapcsolatos híreket, ám hamarosan maga is szembesült a valósággal. Először azzal, hogy kedves ismerősét, a balatonboglári fűszerest, Fischlt és családját hurcolták el, majd saját szemével látott egy deportáltakkal teli vonatot a Kelenföldi pályaudvaron.

Meg voltak dermedve

A személyes tapasztalatok nyílt és határozott fellépésre késztették. 1944. június 16-án az egyházmegyei közgyűlésen nyíltan felszólalt a deportálások ellen. Esperesi jelentésében arra intette a kormányt, hogy „hallgasson az egyház kérő szavára”. Naplójában évekkel később leírta, hogy a közgyűlésen elnöklő vezetőtársával, Tasnádival előre nem osztotta meg beszámolójának tartalmát, felolvasásától maga is félt, mégis megtette. Szabó Imre valós kockázatot vállalt, tisztában volt azzal, hogy akár le is tartóztathatják. Mégsem tudott hallgatni: „Mi a zsidóknak gettóba való különítését, vagy a deportálását a magyar nép lelkületétől idegennek, keresztyén lelkiismeretével összeférhetetlennek tartjuk, és nem tudunk megállani Isten színe előtt ebben a kérdésben. (…) Az egyház lelkiismerete nem nyugodt, de nem a maga intézkedései miatt, hanem a hallgatása miatt” – írta esperesi jelentésében.

 

Szabó előterjesztését a közgyűlés „általános helyesléssel” fogadta. Bereczky Albert Pozsonyi úti lelkipásztor a jelentést a keresztény lelkiismeret nagy megnyilvánulásának nevezte, és azt indítványozta, hogy a zsidókérdésre vonatkozó szakaszt a többi résztől kiemelve terjesszék fel a kormányzathoz. Mivel a levezető elnöki feladatot ellátó Tasnádi egyben a Képviselőház elnöke volt, számára bizonyára elképzelhetetlen lett volna, hogy ez a javaslat keresztülmenjen, amellyel ráadásul egyetérteni sem tudott. Ezért képviselőház-elnöki rutinjával közölte Bereczkyvel, hogy a javaslatot írásban nem nyújtották be. „Azonnal leírom!” – hangzott a válasz.

Victor János, az esperes helyettese egyetértve az egyik felszólaló kollégájával, felvetette, hogy az esperesi jelentés kérdéses részét előbb az egyházi felsőbb hatóságoknak küldjék meg és rajtuk keresztül a kormánynak. Szabó esperes csalódott, hisz meghiúsulni látszott az általa tervezett határozott fellépés. A közgyűlés pedig egyre kaotikusabb lett. Tasnádi levezető elnökként úgy tette fel a kérdést, hogy a közgyűlés elfogadja-e Victor János javaslatát, mire többen szót kértek. Szabó – mint naplójában írja – látta, hogy Tasnádi a parlamenti elnök „fortélyaival el akarja kenni az egészet”.

A levezető elnök ugyanis kijelentette, hogy a közgyűlés már el is fogadta Victor javaslatát, noha erről elfogadó szavazás nem történt. Erre Bereczky ellenpróbát kért, de a közgyűlés tagjai nem ismerték ezt a szavazási technikát, csupán hatan-nyolcan álltak fel, akik a résztvevők körülbelül tíz százalékát jelentették. Köztük volt maga Bereczky, illetve Dobos Károly, az esperes fasori lelkésztársa is. Utóbbi emlékei szerint, akik nem álltak fel, „meg voltak dermedve”, és azt sem tudták, hogy mit csináljanak. A levezető elnök módszereivel szemben Bereczky tiltakozását fejezte ki. Tasnádi erre rendre utasította a Pozsonyi úti lelkészt, aki elhagyta az üléstermet, majd példáját többen követték. Szabó és Tasnádi egykori barátságának hamarosan vége szakadt.

A jóvátehetetlen

Az esperes a közgyűlést követő héten biztos forrásból, Mester Miklós államtitkártól arról értesült, hogy gondnoka kormányzati körökben a presbiterek sárga csillag viselése alóli mentessége ellen volt, miközben őt az ügy támogatásáról biztosította. Szabó végleg csalódott Tasnádiban, és levélben arra kérte, hogy vonuljon vissza a politikától. Kifejtette, hogy a gettósítás és a deportálás egyszerűen vállalhatatlan. Szabó néhány évvel később ezt a gondnoktársától „elszakadó” levelének nevezte. Emberileg nehéz volt feldolgoznia, de 1944. december végére eljutott odáig, hogy Tasnádit a történelem árjával sodródó embernek nevezte, akivel politikailag meghasonlott. Úgy tartotta, hogy Tasnádinak már nincs lehetősége jóvá tenni, amit tett.

Levélben még folytatták vitáikat. Tasnádi 1944 karácsonyát a fővárosból kitelepült kormánnyal, törvényhozással és közigazgatással együtt már Sopronban töltötte, majd hamarosan Ausztrián keresztül Németországba távozott. A háború után, 1945. augusztus végén az illetékes egyházi bíróság Tasnádit fasori főgondnoki és egyházmegyei gondnoki tisztje alól felfüggesztette, és fegyelmi eljárást indított ellene.

A kegyelmi kérvény mellett

1946 tavaszán mint háborús bűnöst Tasnádit Németországból hazahozták. Az esperes és gondnoka másfél évnyi kihagyás után újra találkoztak – a Markó utcai börtönben. A börtönmissziót folytató Szabónak rendszeres bejárása volt oda, így Tasnádival is többször tudott négyszemközt beszélni, aki az első ilyen alkalommal aláírta a gondnoki tisztségről való lemondó nyilatkozatot.

Tasnádit a Budapesti Népbíróság első fokon 1946. augusztus 1-jén golyó általi halálra ítélte. Noha Szabó korábbi álláspontja nem változott, mégis segíteni akart egykori gondnoktársán. Tasnádi élete megmentése érdekében mind a Budapesti Református Egyházmegye, mind a fasori református gyülekezet részéről kegyelmi kérvényt nyújtottak be a köztársasági elnöknek.

A vészkorszakban származása miatt üldözött fasori presbiter, Fellner Alfréd is a kegyelmi kérvény benyújtása mellett foglalt állást. Egyfajta viszonzását látta ebben annak a református egyház által 1944-ben végzett mentési munkának, amelynek köszönhetően sokak mellett ő is életben maradhatott.

1946. december 28-án az ítéletet a másodfokon eljáró bíróság, a Népbíróságok Országos Tanácsa kegyelemből életfogytiglan tartó fegyházbüntetésre változtatta. Tasnádi Nagy András 1956 nyarán, hetvennégy évesen a börtönben halt meg.

Nyitókép: Tasnádi Nagy András (első sorban balra) és Szabó Imre (első sorban jobbra) a Lónyay Utcai Református Gimnázium udvarán, 1943 körül (forrás: Szabó család)

Erdős Kristóf
A szerző történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tudományos főmunkatársa

Forrás: https://orszagut.com/tudomany/nem-tudunk-megallani-isten-szine-elott-erdos-kristof-szabo-imre-tasnadi-nagy-andras-6499