„Tévedhetetlenül megsejtette, hogy ez hívás, és aki csak meghallja, az követni akarja, sőt, képes is lesz rá, hogy kövesse, ha kell, akár világok vagy évszázadok messzeségén keresztül is."
C.S.Lewis
Népszámlálás és szórványok
Néhány héttel ezelőtt valaki - mint "szórvány-lelkésszel" - szeretett volna beszélni velem. Emiatt megpróbáltam utánanézni, hogy mi a helyzet a "végeken", és meglepő felismerésre jutottam, amikor a 2001-es népszámlálás adatait elemeztem:
(természetesen tudom, hogy az egy település - egy gyülekezet séma nem egészen korrekt)
1. Magyarországon a református lakosok nagyon aránytalanul oszlanak el. Sok kicsi, és néhány nagy gyülekezet van. Ezt jellemzi például az, hogy Debrecenben egymagában több református él, mint a leggyengébb 2050 településen összesen! Településenként átlagban 513 református él, de eszerint 2581 település (82%) az átlag alatt van. (Ez felveti az "átlagos" és a "normális" gyülekezet közötti szakmai különbséget.)
2. Magyarországon a 3158 településből 74 településen nincs református, 576 településen 1-10 között van a számuk; úgy gondolom, ezeken a településeken nem valószínű, hogy van komolyabb hitélet (tisztelet a kivételnek!).
Majdnem másfélezer, 1484 településen 11-200 református lakos van. Ha a "hagyományos" átlagot vesszük, vagyishogy 10 % jár templomba, akkor kis leegyszerűsítéssel ez azt jelentheti, hogy országos szinten a településeknek több mint a felében csupán 1-20 fő vesz részt az istentiszteleteken. (Már ahol van.)
3. A legalább 11, de legfeljebb 100 református lakosú 1162 település közül 1042 van többszörös kisebbségben, mert nem csak kevesen vannak, hanem a település összlakosságának az egyötödét sem érik el.
Ezek az adatok azt jelentik, hogy a MORE sokkal inkább a szórványok egyháza, mintsem azt gondolni szoktuk. Ha nem az istentiszteleteken résztvevők számát, hanem az alkalmak számát nézzük, akkor Magyarországon jelenleg az istentiszteleteknek majdnem a felében alig egy tucatnyi, vagy még kevesebb főből áll a gyülekezet.
A szórvány-istentisztelet tehát már nem csupán egzotikum, amit néhány megszállott lelkész végez, és a nagyegyház türelemmel elhordoz, hanem igen jelentős része a mai református egyházi valóságnak.
Ebből pedig legalább háromféle tennivaló következhet:
a) Felmérni a valós helyzetet, szakszerűen és részletesen. Kiegészítve a gyülekezetek jellegével, az ismert reformátusok számával, leltárral, stb.
b) Szakmailag megvizsgálni, hogy a különböző egyházi tevékenységek terén (a hitoktatástól a liturgiáig, a missziótól az ökumenéig, a fűlocsolástól a kötelező perselyekig, az iratterjesztéstől a legációig) milyen módszerváltásokra lenne szükség és lehetne lehetőség ebben a helyzetben.
(Pl. a magnókíséretes éneklés egy normális gyülekezetben, ahol van kántor és hangszer és jóhangú lelkész, valószínűleg visszalépést jelentene, mert leszoktatná a híveket az éneklésről. Viszont több száz "nem normális" helyen létfontosságú lehetne, ha segíthetné az éneklést!)
c) Megszervezni, hogy erre a fajta speciális szolgálatra hogyan lehetne minél jobban felkészíteni az ezt vállalókat; illetve megszervezi a már szórványokban szolgálók szakmai és spirituális gondozását, segítését.
Jó lenne, ha (pl. kerületi szinten) rendezhetnénk egy konferenciát, ahol az érintettek egy jó értelemben vett "műhely-szellemben" foglalkozhatnának ezzel a problémakörrel, és elindulhatna valamiféle javulás.
(A két éve szervezett "A vidék lelke az egyház" című parlamenti konferencia nagyszerű volt, kár, hogy nem lett folytatása!)
Hiszem, hogy a szórványgondozás nem csupán kötelesség, nem csak áldozat, hanem nagy-nagy lehetőség az Úr Isten szolgálatában!
Kíváncsi lennék ezekkel kapcsolatban mások véleményére is!
Köszönettel és tisztelettel:
Szank, 2004. május 25.
Kósa István református lelkész