A világ jelentős része egy kéményt figyelt május másodika és nyolcadika között. A Sixtus-kápolna tetejére a hónap első péntekén szerelték fel az ideiglenes füstkivezetőt, amelyre már a pápaválasztó konklávé előtti napokban is kíváncsi tekintetek tapadtak. Amíg esély sem volt füstre, addig a tetőre szállt sirályokat lehetett figyelni, esetleg a Szent Péter-bazilika központi erkélyére kihelyezett vörös díszfüggönyöket. Szerdától csütörtökig pedig mindenki azt nézte, milyen színű füst jön ki a kéményből. A pápaválasztásra nemcsak a katolikusok figyeltek oda, hanem sokan mások is, hiszen a pápai hatalom világi jelentőségét azok is elismerik, akik nem az egyházfőt látják Róma püspökében. Egy új pápa trónra lépése hittől, vallástól és felekezeti hovatartozástól függetlenül történelmi esemény.



Rómában ezekben a napokban szinte tapintható volt a feszült várakozás. Ezt személyesen is megtapasztalhattam ott jártamkor, hiszen vasárnaptól csütörtökig a városban tartózkodtam. A Vatikán környéke a katolikusok számára meghirdetett szentév miatt egyébként is tele volt zarándokokkal, a pápaválasztás pedig még többeket vonzott oda – ekkora tömeget még sosem láttam a Szent Péter-bazilikában, pedig többször jártam már ott. Mire felszállt a fehér füst, én már ismét Budapesten voltam, de az éber várakozás és a felfelé figyelés élménye elkísért, hogy elgondolkodtasson arról, mi, reformátusok képesek vagyunk-e hasonló vágyakozást átélni hitünk bármilyen aspektusában, és képesek vagyunk-e az ég felé figyelni, hogy lássuk, mit üzen nekünk főpapunk, Krisztus.



„Miért álltok itt az ég felé nézve?”
– kérdezték annak idején az angyalok a „galileai férfiakat”, akik a mennybe ment Jézust keresték tekintetükkel. Ők még tudták, kit keresnek, kinek a visszatértét várják rögtön azután, hogy búcsút vett tőlük. Mi már kétezer éves várakozásban élünk, várjuk vissza a megdicsőült Fiút. Valóban várjuk? Figyelünk az ég felé nézve? Ha az égre figyelünk, Őt keressük, vagy más miatt állunk ott? Ha az Igét olvassuk, csak a betűket látjuk, vagy a Lélek által megnyílik előttünk az ég is? Odaállunk-e az Élő Ige elé nap mint nap imádkozni és tudjuk-e miért állunk oda? Vajon amikor embertársaink a hitünkre néznek, látják-e benne az égit visszatükröződni, akár „tükör által homályosan” is? Tud-e életgyakorlatunkból „fehér füst” is áradni, vagy csak „fekete füsttel” okozunk csalódást a keresőknek?



Rómában az égre tekintve ne csupán a kéményeket és a sirályokat vegyük észre, hanem a bizonyságtételeket is, amelyekről a kupolák, tetők, szobrok, keresztek és csillagok – bizony, még nyolcágú is akad köztük! – tanúskodnak. Készítőik ugyan más felekezethez tartozhattak, mint mi, de tálentumaikat ugyanattól az Úrtól kapták és nem rejtették véka alá, mivel tartoznak Istennek és testvéreiknek. Tehetségüket, munkásságukat Isten dicsőségére végezték, alkotásaikat pedig ég és föld határára helyezték, hogy aki felfelé tekint, az égen át a mennyből is megpillanthasson valamit. Nekik köszönhetően is van miért az ég felé néznünk. Ne a pompára, az emberi hiúságra, a dicsvágyra vagy az önkiteljesedésre tekintsünk eme alkotások kapcsán, hanem mindarra, amire ráirányítják figyelmünket!



„Legyen boltozat a vizek között”
– parancsolta az Úr, megteremtve az eget, hogy elhatárolja egymástól a boltozat alatt levő vizeket a boltozat felett levő vizektől. Éles, szigorú határ ez. Amikor az ég felé nézünk, határokba ütközünk. Hiába vagyunk képesek repülővel a levegőbe emelkedni, csak vágyakozhatunk arra a szabadságra, amely például Róma sirályainak megadatott. De még a sirályok sem hághatják át a teremtett világ határait. A boltozat azonban nemcsak elválaszt, hanem össze is köt. A boltozat kapcsolat, kapcsolódás, tartóoszlop. Szentet köt össze profánnal. Jézus kereszthalálával kettészakadt a templom kárpitja és megközelíthetővé vált a Szentek Szentje – a boltozat kapuvá vált. Legalább is azok számára, akik a keresztre tekintenek. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy azok számára, akik az égre szegezik tekintetüket.



Szigorúan ellenőrzött kapukon, kordonok között, tömött sorokban vezet az út a térmenti árkádsortól a Szent Péter-bazilikába. Az embermassza egyenletesen sodródik a templom belseje felé, és odabent is üres székek között, mederbe terelve „folyhatunk” csak végig a kijelölt úton. Vannak, akik eközben csak a lábuk elé néznek, hogy bele ne fulladjanak ebbe az áradatba. Akik azonban az ég felé emelik tekintetüket, a boltozatokon át megláthatják a fényt, amely mellett eltörpül Róma minden dicsősége, és amelynek fényárjában úszva csupán apró porszemek vagyunk, amelyről visszaverődnek az égi sugarak. Akik pedig a folyó felől tekintenek rá a bazilika kupolájára, a párával telített levegőben úszó sirályokat látnak, amint a fák koronái fölött suhannak szabadon, a világ teremtett rendjét hirdetve.



„Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el”
– figyelmeztette tanítványait Jézus, méghozzá nem sokkal azután, hogy azok a jeruzsálemi templom épületén álmélkodtak ekképpen: „Mester, nézd, mekkora kövek és mekkora épületek!” A kövek és az épületek mulandóak, de az Ige örökkévaló. Az „örök városnak” is nevezett Róma erre a példa. Álmélkodhatunk a valóban lenyűgöző építészeti és képzőművészeti remekművein, de jusson eszünkbe: szépségüket mulandóságuk is növeli. A szépség múlandósága egyszerre a mulandóság szépsége is. És eljön majd az idő, amikor az eget a földtől elválasztó boltozatok is megremegnek, és Krisztus visszatérésével új eget, új földet és új „Jeruzsálemet” (új Rómát?) kapnak mindazok, akik földi életükben az „ég” felé néztek. Amikor felszáll a világ utolsó „fehér füstje”, meglátjuk majd egyházunk fejét.



Bevallom, csütörtök este mélyen elgondolkodtatott katolikus testvéreink őszinte öröme, a könnyeiben is megjelenő boldogságuk, hogy van új pásztoruk. Egy picit talán irigylem is őket azért, hogy így tudnak várakozni egy pásztorra és örülni annak, hogy megérkezett hozzájuk. Mi, reformátusok, vajon ilyen lelkülettel várjuk vissza a Pásztorok Pásztorát? Képesek vagyunk-e úgy vágyakozni Krisztusra, hogy nagyobb boldogságot el se tudjunk képzelni az Ő érkezésénél? Ha templomépületeink csúcsára nézünk, csak egy nyolcágú csillagot látunk, vagy az égi jelet is, amely mutatóujjként ráirányítja figyelmünket ég és föld Mindenható Urára? Krisztus vissza fog térni hozzánk, és akkor mindannyiunk öröme teljessé lesz – legyünk bármilyen földi felekezetű krisztushívők is, örökké egy lesz a Pásztorunk.


Képek és szöveg: Barna Bálint