Elsőként a nagyszülői nyéki ház, ahol olyan sokan voltunk, hogy még az öreg komód fiókjában is aludt valaki az unokák közül. Nagyapám Bibliát olvasott, énekeltünk… Ma is tudom az összes esti éneket, minden sorával. Nem tanultuk, csak énekeltük, és tudtuk, és ültünk a széles hajópadlón, a színes rongyszőnyegen.
Felettünk meghajló öregek, szüleink, nagynénik, nagybácsik… Hogyan és miért imádkoztak? Bizony, akkor csak a végét vártuk mi, gyermekek. Ma már azt kérném, hogy csak folytassák, mondják el imádságaikat újra és újra.
Mert sokakért imádkoztak, hálával a nehéz időszakban és üldöztetésben is. És sokféleképpen imádkoztak. Egyszer édesanyám megkérdezte édesapámat, hogy mit imádkozik, mielőtt lejön a szószékről az igehirdetés után. Azt, hogy „bocsáss meg nekem, Uram” – mondta csendesen.
És imádkoztak mindig a betegekért, erre emlékszem... Meg arra is, hogy nagyapám elvitte a barackfa legszebb gyümölcsét nekik.
És imádkoztak értünk, az utánuk következőkért, hiszen az ő életüket is imádságok hosszú sora előzte meg.
Aztán szüleink életében gyermekként hallgattuk az ima csodáit, hogy hogyan állította meg Isten őket egy-egy döntés előtt, mert meg kellett érteniük azt, hogy aki az eke szarvára teszi a kezét..., hogy menni kell tovább, nem lehet hátrafordulni, még akkor sem, ha nehéz, akkor sem, ha ez szegénységgel jár és kivetettséggel, majd Ő készít szabadulást és segítséget. Megtette. Tudtuk a csodákat, ismertük az életüket vezérlő Isten jelenlétét, hogy azok a „bizonyságok fellegeiként” erősítsenek majd minket is.

„Hűsége nemzedékről nemzedékre” (100. zsoltár 5. vers) – olvassuk a nagyapám telkén azóta felépült templom falán az Igét, és nagyszüleim könyörgését, hogy legyen a következő nemzedék is az Isten szeretetében, mert az „örökké tart”.
Örökségeim ők, az előttünk járó imádkozók.
A nekem is kért kegyelemért és hitért nekem kellett magamnak megszólalnom, nekem kellett megtanulnom imádkozni. Ők csak kérték, hogy Isten ne feledkezzen meg az én életemről sem, hogy kapjak lehetőséget egyszer megismerni Őt.

Imádságom az, amit fekete énekeskönyvünk énekének sora régiesen így fejez ki: „Ó, áldandó Szentháromság, nyögésemre figyelmezz”. (RÉ 210)

Ráday Pál éneke ez, aki tudott szépen, költői finomsággal fogalmazni. Imádságos könyve, amely fennmaradt, ma is gyöngyszeme a keresztyén irodalomnak. Ezzel a mondattal kezdi az Isten előtt való megállását, és aztán minden sora őszinte és bizalmas szeretettel átszőtt imakérés.
Nagy bennem a bizalom, hogy a Lélek rendbe szedi szavaimat, érzéseimet megszűri.
És nagy a bizalmam iránta, mert tudhatom, hogy: „még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram”, és elég lehet az, hogy előtte megállok. Mert imádságomnak nincs ereje, de Istennek van hatalma, szavaim esetlenek, de mire hozzá elérnek, rendezettek lesznek, lehull minden a szavaimról, ami felesleges, és átöleli az, ami szükséges. Ez megnyugtat és bátorságossá tesz arra, hogy megszólítsam őt minden élethelyzetemben.

Hosszú idő telt el azóta, az öreg nagyszülői ház imádságos falai még állnak, és a következő nemzedék is teszi a dolgát. És már tudjuk, én is tudom, hogy az egész életünk coram DEO, az Isten színe előtt van… imádságunk ennek a valóságában szólal meg nap mint nap.
Ott vagyok, igen, vagyok, létezem, mert nem tudok nem vele lenni, nem előtte állni. „..mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.” (ApCsel 17,28)
Ez a tudat fel is szabadít, ugyanakkor szent fogságba is ejt, és fogságban is tart.
Bizony, a sokféle imádságaim között kell a csend is, a csendes suttogás. Néha a legigazabb imádságok szótlanok, mondja Kálvin. Kell a lehajtott fej, kell a hangos szó, kell a sóhaj, kell a nyögés, és kell, nagyon kell a hajnali térdre borulás, kell a sírástól elcsukló imádság hangja is... és a találkozás örömének hangja.
Coram DEO, ez a helyzet nem engedi az életem megosztottságát, ez a valóság nem engedi az életem széttöredezettségét, ha Őbenne élek és vagyok, ez teljességet kíván. Ebből a létből nem lehet hol ide, hol oda lépegetni, mert ha már egyszer megtalált, összeszedett, felemelt, megtartott, akkor el is végzi… a Krisztus Jézus napjáig.

„Az imádság valami rejtett dolog, amely leginkább szívben lakozik.” (Kálvin, Inst. 20.29)
Mert imádkozom, amikor a másik emberre gondolok, amikor találkozásokra készülök, hiszen de jó áldást, bölcsességet kérni, vagy éppen védelmet. Amikor tudom, hogy alkalmatlan vagyok feladatokra, de el kell végeznem azokat.
Imádkozom, amikor erőtlenség akar legyőzni, és tudatlanság tart bénultságban, szoros élethelyzetekben. Imádkozom, amikor szólnom kell Isten hatalmas dolgairól. Imádkozom, ha éneklek, ha egy Bach-kantátával együtt szárnyal a lelkem, bár körülöttem forgalom, életzaj, mégis zenghet a szó! Imádkozom, ha közben száguld mellettem a mentőautó, küzdve valakinek az életéért.
Imádkozom, ha vakságban rosszul teszem dolgomat, és hibát hibára halmozok. Ő el tudja rendezni. Imádkozom, ha arra a békességre kell lelnem, amit csak Ő adhat.
És imádkozom úgy is, hogy tudom: „ha nem tenné is”. Mert Ő tud mindent jobban.
És imádkozom, hiszen gyermekeim vannak, és nekem is meg kell szólalnom az utánam következőkért.

Imádkozom a nagy döntésekben is. Néhány évvel ezelőtt egy kedvező álláslehetőséget ajánlottak. Minden ideális volt, minden jobbnak tűnt, mint az akkori mozdulatlanság, amelyben voltam. Mindenki örült, mindenki látta Isten jóságát és a nekem készített szép lehetőséget. Talán én is így láttam a helyzetet, mégsem éreztem, amit éreznem kellett volna, hiányzott a pecsét a szívemben, hiányzott a megerősítés a mozduláshoz. És telt az idő, és magamat sem értettem, hogy mi történik, miért épült be ekkora fékező erő a lelkembe…
Végül szembementem mindennel és mindenkivel. Maradtam és vártam.
Eltelt egy év, pontosan egy év, amikor megszólított valaki, aki tudott álmaimról, tudott terveimről és felajánlotta a segítségét és támogatását, hogy induljak, tervezzek és csináljam meg a Bibliamúzeumot. Szinte beleszédültem a csodába, a megértésbe. A megértésébe annak, ami egy évvel korábban történt! Öröm volt bennem és hála azért, hogy engedelmessé tett Isten. Sokat gondoltam utána Ábrahám történetére. Egyedül mi magunk érthetjük meg a nekünk szánt utat.
Hosszú évekig dolgoztam ezen a nagy feladaton. A tervezés és építés alatt különös élmények erősítettek minket. A munkatársakban társakat kaptam, és áldást kaptunk együtt.
Ha visszatekintek, azt látom, hogy ez nem az én ügyem, hanem az Ő ügye volt, én pedig csak voltam, mint ecset a festő kezében…
Amikor elkészült a Bibliamúzeum, ahol dolgozom, és először vezettem végig egy csoportot, akkor éreztem, hogy Isten mennyire megelőzött, mintha én is akkor ismerkednék az Ő munkájával. Mintha Ő mutatta volna meg nekem azt, ami ott történt, az üzeneteket, amelyeket el kell mondanom majd mindenkinek. Bizony, feledhetetlen, különös és meghatározó élménnyé vált ennek az időszaknak minden pillanata.

„Taníts minket imádkozni, Uram” – kérték a tanítványok, és kérem én is: taníts, Uram! 
Szeretném majd sokakkal együtt imádkozni Mózes és a Bárány énekét:
„Nagyok és csodálatosak a te műveid, mindenható Úr Isten, igazságosak és igazak a te utaid, népek királya: ki ne félne téged, Urunk, és ki ne dicsőítené a te nevedet…” (Jel 15,3-4)

Timár Gabriella Ulla református lelkész, a Bibliamúzeum igazgatója

A cím Kálvin Jánostól vett idézet.

Borítókép: Kinszki Imre/Fortepan