„Miért keresitek a holtak között az élőt? Nincsen itt, hanem feltámadt. Emlékezzetek vissza: megmondta nektek még Galileában, hogy az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia és megfeszíttetnie, de a harmadik napon fel kell támadnia.” (Lk 24, 5b-7.)

A hét első napján nem találták Jézust a sírhoz érkező asszonyok. Megdöbbentek. Egy szeretetteljes, hűséges, bátor megemlékezés meghiúsult. Jöttek, hogy bebalzsamozzák Jézus testét a sírban. Különös gondolatok foganhattak meg a szívükben. S az érthetetlen, Isten küldöttein keresztül, az Ige hirdetésén keresztül vált érthetővé. S ez így van ma is, mindenkor és mindenütt.

Az emberi elgondolás, az emberi logika szerint ott kellett volna lennie Jézus testének. Pénteken levették a keresztről, látták amint elhelyezik a sírboltban. S vasárnap nem találták. Megrendültek azon, amit láttak, amit tapasztaltak. Pedig az lett volna igazán meglepő, ha még mindig ott van! Hiszen a két angyal kérdése éppen arra utal, hogy hogyan kereshetik az élőt a holtak között. Ő feltámadott úgy, ahogyan történnie kellett. S ez nem előzmény nélküli abban az értelemben, hogy ne jelentette volna ezt ki maga Jézus Krisztus a számukra. Hiszen „csak” az történt, aminek történnie kellett. Erre kellett emlékezniük az emlékeztetés által. Az Úr Jézus Krisztus ugyanis kijelentette: „az Emberfiának bűnös emberek kezébe kell adatnia és megfeszíttetnie, de a harmadik napon fel kell támadnia.” Ebben minden meglepő és mégsem az – Isten szerető, igazságos, mentő gondolata szerint. Ez a szükség, ez az isteni kell az örömhír, mert Isten az ellene lázadó ember megmentését szükségesnek látta, s annak egyetlen módját az Ő Fiában végbe vitte. Az Úr Jézus ezt kijelentette és beteljesítette. Az evangélium nem az ember gondolata, nem az ember logikája szerint való, a kereszthalál és a feltámadás Isten üdvözítő akaratának csodálatos végbemenetele. S ami a két angyal szavaiban megjelenik, az a húsvéti örömhír alapüzenete és egyben olyan mérték, amihez mérhetjük hitünket. Miről beszél a két küldött és miért?

Mindenekelőtt Jézus Krisztus kijelentésére emlékeztetnek. „Emlékezzetek vissza: megmondta nektek…”

Arra kell emlékezni, amit Jézus mondott nekünk.

Egy-egy helyzet, esemény, tapasztalás közben megemlékezünk-e Jézus Krisztus szavairól, kijelentéséről? Befogadjuk-e, megtartjuk-e, szívünkben forgatjuk-e, amit mondott? S ha egyetlen rövid mondatban kell összefoglalni: hiszünk-e Neki?
Igazán megdöbbentő látni, hogy ezek az Úr Jézust szerető asszonyok nem emlékeznek maguktól a kijelentésére. Milyen gyarlók is tudunk lenni mi emberek, a legmélyebb szeretetünk közben is hitetlenkedünk, felejtünk! De milyen figyelmes és szerető a mi Urunk, hiszen küldötteket állít mellénk, hogy ők emlékeztessenek minket. Péter bizonyára nagyon mélyen megértette ennek a jelentőségét, hiszen így ír levelében: „Ezért ezekre mindig emlékeztetni foglak titeket, bár ismeritek mindezt, és a megismert igazsághoz szilárdan ragaszkodtok. De helyesnek tartom, hogy míg ebben a földi porsátorban vagyok, emlékeztetéssel ébresztgesselek titeket. Mert tudom, hogy hamar leteszem porsátoromat, amint a mi Urunk Jézus Krisztus is kijelentette nekem. Igyekszem azonban, hogy elköltözésem után is mindig megemlékezhessetek ezekről.” (2 Pét 1, 12-15)

Azután a kijelentés beteljesülésére mutatnak. Mert itt és most nem történik más, mint amit Isten előre kijelentett, vagyis mindig az Ő örökkévaló terve valósul meg. „Nincsen itt, hanem feltámadt.” A sír nem zárhatja be az Élőt.

Mert nem az emberi logika szerint történtek és történnek a dolgok, hanem Isten kijelentett akarata szerint.

Végeredményében ez mindig így valósul meg. Vakok vagyunk látni, nézünk dolgokat, de nem látunk igazán. Jézus beszélt az idők jeleiről, próféciák várnak beteljesülésre, leleplezte az eljövendőből azt, amit tudnunk kell és mi, mégis értetlenkedve nézzük a dolgokat. Nem emlékezünk meg az Ő Igéjéről, nem mélyülünk el abban. S amit látunk, az meglep minket. Milyen nagy ajándék, hogy Ő mellénk állít olyanokat, akik helyre teszik a gondolatainkat és rámutatnak arra is, hogy miért értelmezzük az adott helyzetet rosszul, és hogyan kell azt igazán értenünk! Ez történt ott a sírkertben is. Nem lehet bebalzsamozni Jézus testét, mert Őt a halál nem tarthatja fogva.

Végül pedig a kijelentés alkalmazására vezetnek el. „Miért keresitek a holtak között az élőt?” Vagyis arra kérdeznek rá az Úr küldöttei, hogy mit miért teszünk.

Vajon az Úr kijelentése szerint gondolkodunk és cselekszünk-e?

Ha tudjuk, hogy mit mondott az Úr, ha hisszük, hogy beteljesedik a szava, akkor hát miért is teszünk másként? Nagyon komoly kérdés ez. Szeretetteljes és ugyanakkor szemrehányó is egyben. Mert nem elég nekünk szeretettel fordulni az Úrhoz, tenni érte valamit bátran, mert az igazi szeretet az, amit Ő mond annak: „Aki elfogadja parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám; én is szeretni fogom őt, és kijelentem neki magamat.” (Jn 14,21) Ha hiszek benne, ez azt jelenti, hogy megtartom az Ő szavát, elfogadom, megfogadom és aszerint élek. Hinni azt jelenti: igaznak tartani és magamat ahhoz tartani.

„Nincsen itt.” Akkor és ott, az lett volna meglepő, ha ott találják, de ma éppen az lenne a meglepő, ha nem találhatnánk meg Őt itt. Mert ma, a küldötteknek ezt kell továbbadni: „Itt van!” Igen, ez is beteljesedés, hiszen Ő mondta: „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,20)

Ahol hangzik a róla szóló bizonyságtétel, ott Ő szól,

hiszen Ő mondta: „Aki titeket hallgat, engem hallgat.” (Lk 10,16) Ahol az Ő nevében szolgálunk, jelen van: „Bizony mondom nektek, valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg.” (Mt 25,40)

Felismered-e az Ő jelenlétét? Hiszed-e, hogy Ő él? Mert Ő ma is itt van közöttünk. Nem meglepő ez neked? Hozzá jöhetsz, az élő Jézus Krisztushoz. Jézus nincs a halottak között, Ő nem egy tiszteletre méltó személy, aki eszméivel megváltoztatta a világot. Ő az Élő, aki ma is cselekszik, akivel ma is lehet találkozni, aki itt van köztünk. Az Ő hatalma, ereje legyőzte a halált, előtte nincs akadály. A te életedet is meg tudja újítani, új életre tud támasztani! Az evangélium az övé, nem mi gondoltuk így, emberek, lásd meg, még a tanítványai sem hitték, amíg nem találkoztak vele. Ez nem egy szép emlék, hanem maga az Élet, amely legyőzi a halált. Lehet vele ma is, itt is és újra és újra találkozni, lehet vele élni, az Ő erejével legyőzni a bűnt, a rosszat. Hiszed-e ezt?

A halott Jézus nincs itt, a Feltámadott van jelen köztünk, vele találkozhatunk. De jó lenne legalább úgy szeretni az Élő Urat, ahogyan az asszonyok szerették a holtat is! Harminc évvel ezelőtt ott járhattunk a Szentföldön, Jeruzsálemben és egy protestáns sírkertet is megnéztünk. Ott volt egy sziklába vájt sír és a faajtón a felirat: „Nincs itt, hanem feltámadt!” Ott igazán megmelegítette a szívünket:

mindenütt megtalálhatjuk, mert Ő él, és velünk van ígérete szerint.

Nincs a holtak között a sírban, de jelen van a lelki halottak között, hogy megelevenítsen és új életre támasszon minket. „Az élet győz, a mord halál a prédát visszaadta már… Mi is éljünk vigadva hát, daloljunk szép halleluját, hadd zengje Krisztust énekünk, Ki sírból feltámadt nekünk! Halleluja!” (513: 2, 5)
 

Somogyi Péter dunamelléki lelkészi főjegyző