Azóta, hogy Jézus itt járt, mindig voltak, akik nemcsak a hitükkel, hanem ebből fakadó szeretetmunkájukkal is bizonyságot tettek Krisztus megtartó és megmentő szeretete mellett. A névtelen hősök nagy serege jött isteni küldetéssel bizonyságot tenni, hirdetni a szegényeknek az evangéliumot, gyógyítani a betegeket, letörölni a fájó könnyeket. A keresztyénség ilyen hit- és szeretethősöket nevelt, akik bár érezték, hogy cserépedények, de  érezték ebben a Léleknek az erejét és ennélfogva bár kétségeskedtek, de kétségbe nem estek. És így hitüket siker és győzelem kísérte.

Belmisszió mindig volt az egyházban, mert benne a hitből született szeretet ereje  soha sem hiányzott. De mindazok a szeretetmunkák és intézmények, amelyeket ma együttesen belmisszió névvel jelölünk, nagy részben a múlt század evangéliumi gyakorlati keresztyénségnek szülöttei.

Sok mindent tanulhatunk e hősök életéből: egyik legfőbb tanulság az, hogy mindegyiknek lelkében a Krisztusban megjelent isteni kegyelem elfogadása lobbantotta lángra azt a szeretetet, amely életük, munkájuk irányadó elve és sikerük titka volt.

A belmisszió a nagy protestáns nemzetek körében indult meg, amely azután hazánkba is eljutott. Ennek summája: egy se vesszen el a kicsinyek közül.

 Az említett könyv bevezetőben ez olvasható: „Isten országa terjesztésének nagy munkájából a keresztyén nők is bőségesen kivették részüket…a Krisztusnak szolgálni kész nők sohasem hiányoztak a bizonyságok fellegéből…az a nagy reformáció, amelynek hordozója a belmisszió, női segítség nélkül meg sem indulhatott és eredményes soha nem lett volna.”

A belmisszió hősei közül 18-at említ, de ezek között csak egy női hősről emlékezik meg; More Annáról (1745-1833), aki Istentől nyert kiváló ajándékánál fogva a sajtó útján való evangelizálás terén teljesített nagy jelentőségű szolgálatot a keresztyénség érdekében.

More a norfolki grófság Harleston nevű helységében, előkelő földbirtokos családban született 1745. február 2-án. A szülők öt leánygyermeke a művelt szülői házban gondos  oktatásban részesült. Anna volt a legtanulékonyabb a testvérek között. Otthonos lett a klasszikus és a modern nyelvekben, valamint a matematikai tanulmányokban is. Írói tehetsége már 12 éves korában jelentkezett, esszéket és költeményeket írt. Otthoni tanulmányai kiegészítése végett idősebb nőtestvérének bristoli nevelőintézetébe ment és 16 éves korában már mint tanítónő vett részt az intézeti munkában. Itt is nagy szorgalommal képezte magát, megtanulta az olasz és spanyol nyelvet, fordított költeményeket, színdarabokat, ő maga is írt úgynevezett pasztorálékat. De a komolyabb dolgokról sem feledkezett meg. A szülői ház  vallásos légkörében nevelkedett, de bristoli tartózkodása alatt egy kiváló anglikán lelkész  bevezette őt a theológiai tudományok titkaiba is. Így szerzett e kiváló szellemi tehetségekkel megáldott nő sokoldalú képzettséget, amelynek később jó hasznát vette.

1773-ban két testvérével Londonba ment, ahol előkelő ismeretsége, kiváló szellemi tehetsége, művészi érzéke és tudása, de különösen lebilincselő finom modora és társalgása megnyitották előtte a legkiválóbb és legismertebb szalonok ajtajait. Megjelenését Maculay Zakariás, a híres történetíró atyja, így jellemzi: „Nem arczizmai, hanem a lelke nevetett, arczkifejezése olyan volt, mintha valami éteri lángtól szikráznék, szeme úgy ragyogott, mint a gyémánt, a leghíresebb festők sem tudták visszaadni igazi fényét.” Londonban megismerte  a hangadó körök életét, amely bizony sok tekintetben nem volt nagyon előkelő. Durva tréfa, ledér hangulat, mértéktelenség volt uralkodó a társalgásban, az irodalomban és a művelt körök életében. A készülőfélben lévő vallásos ébredés még nem hatolt el az előkelők körébe, inkább a közöny vagy a lekicsinylő gúny és az ellenséges kételkedés szelleme töltötte el azoknak lelkét, akik a születés, a szellem és a vagyon meghatározta előkelőséghez számították magukat. Hogy az uralkodó államegyházban is milyen szellem volt, arra nézve jellemző a híres jogtudósnak, Blackstonnak megjegyzései: „ Ellátogattam a leghíresebb prédikátorok templomaiba és meghallgattam beszédeiket, de igazán lehetetlen volt megállapítanom, hogy vajon az egyház e >>világosságai<< Konfuczius, Mohamed vagy Krisztus követői voltak-e?” A nagy egyházfejedelmek sem jártak elő valami jó példával, mert III. György királynak dorgáló levelet kellett intéznie a canterbury érsekhez, aki a londoni palotájában  vasárnap reggelig tartó tánc- és egyéb mulatságokat rendezett. És, ha fenn ilyen volt a közfelfogás a vallás és ennek intézményei iránt, elképzelhető, milyen volt ez azokban a műveletlen és iskolázatlan alsóbb néprétegekben, amelyekkel senki sem törődött.

More Annának mindezeket volt alkalma látni és megismerni. De a családi körből magával hozott elvei, finom keresztyén lelkülete kezdettől a „jobb rész” felé vonzották őt. Érdeklődése, vonzalma azok felé fordult, akik az ő idejében a jobb, tisztább és boldogabb idők előkészítésében fáradoztak. Az akkori legnagyobb tekintélyű író, dr. Johnson szeretetébe fogadta; a nagy festő Sir Reynold Józsua asztalánál a legkedveltebb vendégek egyike volt; a londoni buzgó, nagytudományú püspök, Porteous, barátságával tüntette ki. De a legnagyobb hatással volt későbbi működésére a nagy keresztyén emberbarát, a rabszolga-szabadítás apostola,  Wilberforce és Wesley és Whitefield szelleme által megérintett Newton János anglikán lelkész.

Wilberforce, akiről egy kiváló angol lelkész mondotta, hogy benne a krisztusi szeretet öltött testet, mély keresztyén meggyőződésű férfiú volt. Naplójában ezt olvashatjuk: „Mondják és ezzel érvelnek ellenem, hogy methodista és fanatikus vagyok; erre nincs más válaszom, mint ez: ha fanatikusnak lenni annyit jelent, mint szeretettel viseltetni a szenvedők iránt és égni a vágytól, hogy ezeken segítsünk, akkor én gyógyíthatatlan őrültségben szenvedek!” A krisztusi megváltó szeretet alázatos keresztyén hittel való el- és befogadása tette Wilberforce vézna, erőtlen testben lakó nemes lelkét alkalmassá nagy erősségek leküzdésére.

Képzelhetjük, hogy milyen hatással volt Wilberforce a finomlelkű és mindig a legjobb és legszebb után vágyó More Annára. Wilberforce Anglia egyik legnagyobb miniszterelnökének, az idősebb Pitt Vilmosnak volt benső barátja és ott a legfelsőbb körökben is bizonyságot tett az ő igaz keresztyénsége mellett nemcsak szóval és egész életével, hanem nagyhatású „Practical christianity”  (Gyakorlati keresztyénség) című könyvével is.

Wilberforce példája késztette More Annát arra, hogy mind bátrabban szálljon síkra azokban a körökben, amelyekben forgolódott, a keresztyénség igaza mellett. Ő is csakhamar rájött arra, hogy nemcsak a szegényeknek, hanem a gazdagoknak is szükségük van az evangélium megtartó és felemelő erőire. Nő volt, szószékre akkor még nem léphetett, nem prédikálhatott, ezért felhasználta azt az eszközt, amelyet Isten nagy célok érdekében kezébe adott. Írói tehetségét eddig világiasabb, bár szintén nemes cél szolgálatába állította. Irodalmi munkái és különösen drámái által, amelyek közül néhányat színpadon is előadtak, a finomabb ízlés, nemesebb irodalmi hang terjesztését célozta;  mikor már hite mélyült és felnyíltak szemei a sok romlás meglátására, akkor írta a világ előkelőihez intézett első, nagyhatású pamfletjét (röpiratát): „A divatos világ vallásáról”, amely két év alatt öt kiadást ért meg. Bátran és leplezetlenül feltárta ebben a „társaság” romlott  erkölcseit, a rettenetes vallási közönyt, a vallástalan nevelés következményeit és meggyőző erővel mutatott rá arra, hogy a rang és vagyonnak kísértései között a legfőbb erősség az igaz, evangéliumi vallásosság. Ez volt az az üzenet, amelyet More Anna közvetített a nagyok és hatalmasokhoz. Hogy milyen jó hatással volt példája, társalgása, irodalmi működése azoknak a köröknek ízlésére, modorának megváltozására, amelyben forgolódott, azt Wesleynek hozzáintézett levele is bizonyítja: „Maradjon ott abban a világban; ott legyen ön az igazság hasznos eszköze, minket nem bocsátanak be maguk közé.”

De nemcsak abban a világban teljesített More Anna nemes missziót, amely előtte mindjárt kora ifjúságában megnyílott. 1784-ben Cheddar nevű falu közelében egy kis birtokot örökölt és állandó tartózkodásra ideköltözött. Ettől kezdve figyelmével és szeretetével a szegények felé is fordult. Látta, hogy mily elhanyagolt állapotban voltak annak a parochiának hívei. A parochus Oxfordban, a káplán pedig, kinek gondozására a község bízva volt, tizenkét mérföldnyire fekvő helységben lakott.

A faluban hetenként mindössze egy istentisztelet volt és a lakosok semmi más gondozásban nem részesültek. Jellemző az akkori angol egyházi viszonyokra, hogy More Anna lakhelyének közelében tizenhárom ilyen község volt állandó lelkész nélkül; a népneveléssel egyáltalában senki sem törődött s így elképzelhető, milyen silány volt a lakosok hit- és erkölcsi élete. De abból a magasan lobogó lángból, amely Isten küldöttei, Wesley, Whitefield, Raikes apostoli munkája folytán felgyúlt, egy szikra beleesett ennek a gyenge nőnek a lelkébe és egyik nővérével Cheddarban iskolát nyitott a szegények számára. Itt is nagy előítélettel kellett megküzdenie; őket is methodistáknak tartották és csúfolták, de elbűvölő egyénisége, nemes szíve, amely akkor már gazdag volt krisztusi szeretetben, ott lenn, a szegények körében is foglyul ejtette a lelkeket és csakhamar 300 gyermek látogatta az általa felállított iskolát. A  siker által  bátorítva, a körüllevő falvakban tíz iskolát szervezett és az ő nagy szeretetének példáján felbuzdulva, az önfeláldozó, önkéntes keresztyén munkások egész kis serege gyűlt köréje, amely őt e nemes munkában  segítette. Köznapokon olvasást, írást, kézimunkát tanultak a gyermekek, vasárnap pedig bibliai tanításban részesültek.

Az előkelő, szellemes nő ezen szeretetmunkája nagy hatással volt azokra a körökre is, amelyekben előbb forgolódott. Londoni barátai közül sokan támogatták misszióját. Wilberforce 400 fontot adott és gyűjtött évenként a jó célra és munkatársának vallotta magát: „Én adok pénzt, de ön azt adja, a mi ennél többet ér és a mit pénzen megszerezni semmiképpen nem lehet.”

E fontos és a vasárnapi iskolát is széles körökben népszerűvé tevő missziói munkája közben szerzett tapasztalatai, valamint különösen az alsóbb társadalmi osztályoknak szánt, nagy számban megjelenő, forradalmi szellemű röpiratok késztették őt arra a munkára, amely nevét halhatatlanná tette. A gyorsan terjedő vasárnapi iskolák folytán sokan tanultak meg olvasni. Gondoskodni kellett ezért a romboló hatások ellen egészséges, könnyen hozzáférhető szellemi táplálékról a nép számára, hogy lelki életük egészségesen fejlődhessék. Az lett a jelszó, hogy : tanítani, evangelizálni a népet a  sajtó útján.. Angliában a XVIII. század utolsó évtizedeiben Wesley használta fel elsőként ezt a fegyvert; ő írt néhány rövid, népies, mindenki által érthető, valláserkölcsi tartalmú építő iratot vagy úgynevezett traktátust nemes ügyek érdekében.  Az ő iratai azonban sok helyen találkoztak előítélettel, mert Wesley neve sokak előtt nem volt jó ajánló levél. Hogy milyen előítéletek uralkodtak, erre nézve jellemző, hogy midőn Wilberforce lelkét az ébredés szelleme megérintette, atyja kitagadással fenyegette meg, ha metodistává lesz.

A legszélesebb körökre kiterjedő traktátusirodalom megindítója More Anna volt. Első népies iratát kísérletképpen és álnéven, párbeszéd alakjában írta „Falusi politika” címen. Ennek a kis iratnak hatása óriási  volt. Rövid idő alatt több százezer példány kelt el belőle és amikor a szerző ismertté lett, More Anna szinte egy csapásra a legismertebb írók sorába emelkedett.

A sikeren felbátorodva és felbuzdulva, csakhamar megírta második pamfletjét (röpiratát), amelyben a francia konventben elhangzott és angol nyelven is terjesztett atheisztikus (istenellenes) beszédekre válaszolt. Ez is népszerűvé és elterjedtté lett és More Anna a röpiratok eladásából befolyt tiszta jövedelmet a kiűzött francia papság megsegítésére ajánlotta fel.

De ez a két röpirat csak előhírnöke volt a rohamosan egymásután következő, egyszerű, élénk, velős, szellemes traktátusoknak, amelyek egészséges, szórakoztató, építő olvasmányul szolgáltak az éhező olvasók százezreinek. Ezen a téren ragyogtatta legáldásosabban Istentől vett fényes tehetségét. Három éven át negyedévenként 3-4 traktátus került ki tolla alól és az első évben kétmillió példány (!) fogyott el ezekből. Ezek az igénytelen megjelenésű iratok hatalmas tényezőkül szolgáltak arra nézve, hogy Angliában a forradalmi szellem hátraszorult és egyúttal utat készítettek az evangéliumi keresztyénség győzelmes előrenyomulásának.

Kezdetben More Anna egyedül volt, de nemes munkáján és sikerén felbuzdulva, a missziós lélek indítására a XVIII. század utolsó évében, 1799-ben megalakult Londonban a protestáns keresztyénség egyik legnagyobb jelentőségű és e széles föld kerekségére kiterjedő, nagyszerű evangelizáló munkát végző egyesülete a  „Religious Tract Society”.

Ez a Vallási Traktátus Társaság, amely több mint száz nyelven több ezermillió könyvvel, folyó- és népies irattal terjesztette és hirdeti ma is az evangéliumot. A londoni missziói társaság évi közgyűlésén alakult meg és öt év múlva, 1804-ben általa  született meg a másik egyetemes nagy evangelizáló egyesület, a Brit és külföldi bibliai társaság, amely, mint a jó magvető, az egész földkerekségén szórja szét a „romolhatatlan magot” a kicsinynek növekedése, a felülről jövő napfény és harmat által! A bel- és külmisszió együttes munkáját látjuk e két nagyszerű, az egész protestáns keresztyénséget egy táborba gyűjteni óhajtó, a Lélek által született intézményben. Az ébresztő Lélek hozta létre őket, hogy azután az építő iratok és a bibliák milliárdjai vigyék szerte ennek új életrekeltő hatását!

Az Úr hű szolgálóleánya, More Anna, hosszú életet élt; élete hasznos volt, irodalmi művei, a népnevelés ügyében végzett nemes munkája által készítette elő a jobb jövőt a felsőbb és alsóbb néposztályok számára. Megadatott neki meglátnia azt, hogy nem hiába végezte nagy erővel munkáját. Lelkében a Krisztus váltságára támaszkodó alázatos hittel, ajkain hálaimádsággal költözött el 1833 szeptember 7-én, ugyanabban az évben, amelyben nemes lelkű munkatársának, Wilberforcenak holttestét a nemzet könnyei a halhatatlanok csarnokába, a westminsteri apátsági templomba kísérték. Mindketten nagy szabadító munkát végeztek, az egyik a fekete rabszolgák millióit szabadította fel varázsos egyéniségének és szónoklatának erejével, a másik sebes szárnyakon repülő gondolatai és a Megváltónak szolgálni kész szeretete által lett sokaknak szabadítójuk a romboló szenvedélyek uralma és a lélek életét fojtogató tudatlanság kötelékei alól. Mindketten egy Úrnak szolgáltak és bizonyára hűeknek találtattak.!

Ez a belmisszió elérte hazánkat is. Hosszan lehetne sorolni a magyarországi belmisszió női hőseit. Én azonban legszívesebben az általam is megismert felvidéki diakonisszáknak a Béthel mozgalom keretében végzett belmissziós munkájáról kívánok  beszámolni.

Kezdetben Istennek teljesen átadott életű 11 diakonissza végezte a gyülekezetek látogatását, de eredményes missziói munkát végeztek távolabbi területeken is (Kárpátalján, Kassa vidékén). A kiskoszmályi árvaházban kezdettől fogva ők végezték a gyermekek és kicsinyek gondozását és lelki nevelését, melynek eredményeképpen komoly lelki ébredés indult meg az ott felnövekvő gyermekek között. Én is itt indultam el a lelki élet útján és nem sok idő múlva elfogadtam Jézus Krisztust Megváltómnak.

A leányok és asszonyok között az  úgynevezett Tábitha-munkát  végezték kezdettől fogva. A lévai fiók-árvaházat, ahol leány árvákat neveltek, teljesen ők vezették és itt  irányították a  leányok lelki nevelését. Közülük sokan kis Tábithák lettek, akik elkötelezték magukat Jézus Krisztus követésére.

Sok gyülekezetben végeztek missziói munkát. A mozgalom legelső feladatának tekintette az Ige szolgálatát. Ennek érdekében mentek ki  diakonisszák azokra a helyekre, ahová meghívták őket. Ott összejöveteleket tartottak, meglátogatták a családokat és  bizonyságot tettek Isten kegyelméről, megváltó szeretetéről. Munkájuk eredményeképpen lelki ébredés indult meg a gyülekezetekben.. Iratterjesztést is végeztek, építő és ébresztő iratokat vittek magukkal látogatásaik során. Ezenkívül betegeket, szegényeket látogattak és minden alkalmat megragadtak az Evangélium hirdetésére.

Mivel a diakonisszák száma kevésnek bizonyult a gyülekezeti munka számára, ezért egy-egy diakonissza 4-5 gyülekezetben is munkálkodott úgy, hogy egy-egy  gyülekezetben csak egy hónapig végezte lelki szolgálatát. A missziói munkáért a gyülekezeteknek nem kellett fizetniük, csupán a diakonisszák ellátásáról gondoskodtak. Ezt a munkát segítették a mozgalomhoz tartozó gyülekezeti tagok is a saját gyülekezetükben.

A missziói munka másik területe a konferenciák szervezése volt Ezek a testvéri kapcsolatok fenntartását és újabb lelkek Krisztus számára való megnyerését tűzték ki célul. Minden évben volt Kiskoszmályon egy úgynevezett nagy konferencia, kétnapos, mindenki részére. Ezeken az alkalmakon 20-25 faluból általában 3-400 résztvevő jelent meg. Időnként a közlekedési nehézségek miatt a létszám kissé csökkent. Évente több, központi fekvésű gyülekezetben, körzeti konferencia és gyülekezeti nap megrendezésére is sor került. Ezekre az alkalmakra is szép számmal jöttek össze a vágyakozó lelkek..

Minden nyáron ifjúsági, Timótheus és leány, Tábitha  konferencia rendezésére is sor került. Ezek több napig tartó ifjúsági találkozók voltak mindkét nem számára. Szép számmal jelentek meg fiataljaink. Többen közülük Isten gyermekei lettek.

Alkalmanként testvéri találkozók is voltak, amelyeken egy-egy környék bibliaköri vezetői és kiküldöttei vettek részt.

A missziói munkához tartoztak az árvanapok is. Amelyik gyülekezetben a missziói munka következtében felébredt az árvaház iránti érdeklődés, oda kimentek az árvák  nevelőikkel árvanapot tartani. Ilyenkor az igehirdetés az árvák ügyéről szólt és ünnepély tartására is sor került, ahol énekszámok, szavalatok, bizonyságtételek hangzottak el az árvák részéről. Szálláson az önként jelentkező gyülekezeti tagoknál voltak elhelyezve az árvák., s így a szállásadók még közelebbről megismerték az árvaház munkáját, s ezáltal jobban szívükön hordozhatták az árvák ügyét. Az árvák számára pedig nagy örömöt és áldást jelentett, hogy kedves és szeretetteljes családi körben tölthettek el egy-egy napot.

A külmissziós érdeklődés is megvolt a mozgalomban már kezdettől fogva. Azt vallották, hogy a felébredt lélek nem térhet közönyösen napirendre a fölött, hogy még pogányok milliói élnek és halnak meg az evangélium üzenetének ismerete nélkül. Eleinte ez az érdeklődés abban merült ki, hogy a Budapesten megjelent „Hajnal”  című külmissziós újságot olvasták. A lap terjesztése később  akadályokba ütközött, nem lehetett szabadon terjeszteni, s behozatala egyre nagyobb akadályokba ütközött. Ezért ugyanazzal a címmel megjelenő újságba a Felvidéken is kinyomtatták  a külmissziós cikkeket. Ez lett a felvidéki „Hajnal”, mely a csehszlovákiai reformátusok külmissziós folyóirata lett, amely később azután belmissziós résszel is kibővült. Ezt követte a „Kiskoszmály” címen megjelenő újság.

Az árvaház megalapításával megindult lelki élet magával hozta a külmissziós érdeklődés megnövekedését. Több helyen külmissziós csoport alakult, amely rendszeresen adakozott erre a célra. Ezt tették a Kis Timótheusok és kis Tábithák is. A Hajnal újság ébren tartotta az érdeklődést, amely Molnár Mária külmisszióba menetele után még erőteljesebb lett. A befolyt adományokat az ő részére küldték ki. Szabadságra hazajövetele ezt a kapcsolatot tovább mélyítette. Körutakat tartott Felvidéken, sokan megismerhették személy szerint. Mi is, a kiskoszmályi árvaházban. Boldog emlékek maradtak utána. Ő maga is megkedvelte az itteni testvéreket és pihenő idejének nagy részét itt töltötte. Innen vitte a pitilui harangot is. Ez a kapcsolat mindvégig megmaradt Felvidék és Molnár Mária között egészen haláláig. Sok lelki áldás származott ebből a felvidéki mozgalom számára, növelte a pogányok iránti lelki felelősséget.

Mi, árvaházi gyermekek, már korán megismertük ezt a missziós területet is. Sokat imádkoztunk a pogányok megtéréséért, Molnár Mári munkájáért. Minden lehetőségünkkel igyekeztünk segíteni ezt a munkát ( bélyegek gyűjtésével, staniolpapír gyűjtéssel és pénzadományokkal is, amit vas- és rongygyűjtésből kapott filléreinkből adtunk erre a célra.) Mindez eredményesen hatott lelki életünk elmélyülésére.

Egy missziós testvér így számol be munkájáról a Kiskoszmály című újság 1943. január 1.-i számában! „Nem akarom pedig, hogy ne tudjátok atyámfiai, hogy én gyakran elvégeztem magamban, hogy elmegyek hozzátok, de mindezideig megakadályoztattam” – írja Pál apostol a római gyülekezetnek a Római levél 1. rész 13. versében.

Első útja a komáromi árvaházból Marcelházára vezetett, ahol a lelkész megértéssel fogadta és megbeszélték a munkalehetőségeket. Megtapasztalta, hogy eleven hitélet folyik Marcelházán, amely nem csak beszédben, hanem cselekedetben is megnyilvánul. A vasárnapi összejövetelt az iskolában tartja a lelkész, míg a keddi és pénteki órák a hívő Czibor néninél vannak. Legutóbb azonban az iskolai összejövetel elmaradt és ezt is Czibor néninél tartották meg. Ezen a vasárnapi összejövetelen igen szép számmal jelentek meg a testvérek. A szoba annyira megtelt, hogy a zenekarnak csak a konyhában jutott hely. A zenekar lélekvidámító hallelujái után aranymondásaikról beszélgettek sok áldással. Egy frontra induló katonát is elbúcsúztattak. Mindenki nagyon boldog voltak, és érezték, hogy egy Lélek hatja át mindnyájukat.

November 2-án Izsára ment. Itt ugyan szerdán szoktak lenni az összejövetelek, de amint látogatásának híre ment, egybegyűltek a testvérek. Megragadta őt az egyszerű, közvetlen, de meleg testvéri szeretet, amellyel fogadták. Többekkel csak most találkozott talán másodszor életében, és csodálatos, mégis teljesen egyek tudtak lenni lélekben.

Izsáról Marcelházára ment, ahol a szokásos belmissziói imaórát tartotta meg. Boldog alkalom volt és bíztatást kaptak együtt harcolni az Úr ügyéért.

November 4-én Szilasházán hittanórát is tartott, mivel a lelkész azzal is megbízta. Este 7 órára volt kitűzve az összejövetel kezdete, de már 6 órakor csaknem teljes számban együtt voltak a testvérek.. Itt nagyon bíztató volt az Ige utáni vágyakozás, amit bizonyít az a tény, hogy a 2 óra  hosszáig tartó eleven bibliai beszélgetésnek nem akart vége szakadni. A szilasi testvérekkel igen összemelegedett. Örömmel tapasztalta meg, hogy egy Atyának gyermekei. Ő ugyanis Ruszinszkóból jött,  azelőtt nem ismert senkit a szilasiak közül, mégis olyan lelki egységre jutottak, mintha mindig ismerték volna egymást.

Bátorkeszin vasárnap délután jöttek össze. Úgy megtelt a kis szoba, hogy alig fértek el. Éneklés és imádság után az aranymondásokra került a sor. A bizonyságtételek úgy kapcsolódtak egymásba, mint a láncszem, és az a boldog öröm, mely a szíveket betöltötte, bizonysága volt annak a vágyakozásnak, melyet a Lélek adott a szívekbe. Itt is nyilvánvalóvá vált, hogy egy Atyának a gyermekei és egy Lélek lakozik bennük. Végül hálaadással köszönték meg az Úrnak azt a nagy kegyelmét, amelyre nem  méltók.

Madaron hetenként háromszor tartottak összejövetelt: kedden, pénteken és vasárnap. A vasárnap esti összejövetel mindig a legnépesebb volt, de férfiak aránylag feltűnően kevesen voltak. Ez többé- kevésbé a többi gyülekezetre is érvényes. Ennek megváltoztatásáról  beszélgettek, amelynek eredményeképpen egy imaharc elindítását kezdeményezték. Felmerült az evangélizáció kérdése is. A madari közösség a legnépesebb, és oszlopos tagjaival nagy erőt képvisel. Itt is megragadó volt az Ige utáni éhség. Ők  a gyakorlati életben is megvalósítani kívánják Isten igéje szerinti életet. .

Az Úr áldása követte a diakonisszák lelki ébresztő  missziós munkáját, amelynek eredményeképpen széleskörű lelki ébredés indult meg a felvidéki református gyülekezetekben. Bebizonyosodott, hogy ők is a belmissziói munka igazi hősei voltak, akik Istennek teljesen átadott  életükkel sokakat nyertek meg Isten országa számára. Isten iránti hálával őrizzük  emléküket!

                                                                                                Szenczi László