–  Kezdd el!
–  De mit, Uram?
–  Kezdd el a női csoportot!
–  De hogyan? Hol?
–  Van lakásotok, igaz?
–  Van.
–  Gondolkozz abban!
–  Miről szóljon ez az egész?
–  Rólam. Fókuszáljatok közösen a feleségszerepetek megélésére.
–  2025 van, ki lesz olyan őrült, hogy éppen ebbe vágjon bele?
–  Ha nem kezded el, nem fogod megtudni.

Aki Istenhez beszél, az hívő, akihez Isten beszél – az skizofrén, gondolhatják néhányan joggal. Sokakkal együtt én azért teszem fel Istennek a kérdéseimet, mert jellemzően nem hagy válasz nélkül. (Ha igen, akkor pedig jó oka van rá.)
Bő félévvel korábbra datálható tanácstalanságomban, a fentihez igen hasonló párbeszédben voltam az Úristennel. Ennek folyamán szépen kibomlott a mit csináljak és a hogyan csináljam is. Linda Dillow Boldog vagy velem? című könyvét már olvastam korábban, de mindig hiányzott egy biztonságos közeg, amiben át is beszélhettük volna olyan nőkkel, akik elég bátrak ahhoz, hogy kényelmetlen kérdéseket tegyenek fel önmaguknak a megélt szerepeikkel kapcsolatban és őszintén felvállalják egymás előtt a nehézségeiket. Arccal és az arc mögötti élettel.

Az imádságos dialógusban egyszer csak nagyon világossá tud lenni a következő lépés: készítettem egy facebook-felhívást.
És imádkoztam.
(Ha néhány olvasóban felmerül a kétség, hogy hogyan is mondja az Úristen, hogy tedd ki, fiam, a facebookra, mikor nincs is benne a Bibliában, őket lehet, hogy az sem nyugtatja meg, hogy Isten valóban el tudta mondani úgy, hogy megértsem. Pedig így van.)

És kitettem. És vártam. És imádkoztam.
És jöttek a jelentkezések. Először egy – nagyon boldog voltam, hogy lesz társam az úton.
Aztán több. Innen, onnan. Határon innen és túlról.
Egy gyülekezetből kifejezetten sokan írtak – így két csoport lett az egy helyett.

Vannak könnyei a megindult, felszabadult örömnek is. Isten elindít valamit egy emberben,
teret nyit a terveinek, de igazán megrendítő volt, hogy másokban visszhangra talál egy ilyen szándék: vizsgáljuk meg önmagunkat.
Értitek, ne diagnosztizáljunk a többieket vagy keressük másban a felelőst.
Nem gondoltam, hogy ennyi nő akad határon innen és túl, aki a saját szerepének Isten szerinti megélésén szeretne dolgozni egy féléven keresztül.

Szerep, életállapot vagy hivatás?
Mit jelent feleségnek lenni? Mindössze annyit, hogy papírom van arról, hogy egyszer kellettem valakinek? A jelek szerint néhányan arra jutottunk, érdemes a válaszkeresésben a brand alkotójára fókuszálni és az eredeti célra.

Ahogy kiheverte a karácsonyi bejglit és robotot, a nők egyrésze elkezd készülni a strandszezonra. Legalábbis rögtön érzi a korszellem nyomását: tennie kell a testéért, a testén keresztül magáért. Persze főleg, aki nem hisz Istenben, ugye. Hiszen minden rendes újjászületett hívő elhatárolódik a testkultusz kevésbé bűnös megnyilvánulásaitól is, nem tűz ki a testével kapcsolatos célokat, hiszen lelki ember és nem írja a Biblia, hogy ezt szabad. Hogy "klasszikust" idézzek: Ja, nem. (Lackfi János: Azt mondta….)

Szeptemberben állítólag többen keresik a pszichológusokat. Mert jött a nyár és mégsem oldódott meg mindaz a belső gubancokban, egymás közötti viszonyokban, amire úgy tekintettek az év során, hogy majd a lazább nyári menetben kisimul. Ha jött a nyár, majd ment, a problémák viszont a megoldódás helyett fokozódtak, akkor a bajt kénytelenek vagyunk elismerni bajnak.
Idén mindezek előtt arra jutottam, milyen sokat jelentene, ha Istent pedig elismernénk Istennek – feleségszerepünkre nézve is.

Mi lenne, ha képeznénk mindehhez egy lelki „safe place”-t felnőtt nőknek? Mi lenne, ha lenne egy közösség, ahol megérkezhetnek a nők önmagukhoz, egymáshoz és Istenhez, miközben teljesen biztosak lehetnek abban, hogy mindaz, amit megosztanak önmagunkról, a helyzetükről, reményeikről vagy kétségeikről, ott marad az élő Isten előtt? Gazdagítana?

Van az a városi legenda a férfi barátságokról Arany János és Petőfi Sándor, C.S. Lewis és J. R. R. Tolkien között, amit gyerekként még irigyeltem, felnőttként viszont cáfolni szeretnék: a nők közöti baráti kötelékek is lehetnek megtartóak, erősek és valóságosak.

Sokan szeretnének házassági problémáikkal szakemberhez fordulni, de nem mindenki tudja megtenni. Közöttünk kibomlott a jó hír: tehetünk a saját kapcsolatunkért akkor is, ha a házastársunk nem kész arra, hogy szakemberhez forduljon vagy a körülményeink nem teszik ezt lehetővé.

A tökéletes házasság mítosza helyett
Végigolvastunk egy könyvet, szembenéztünk az Ige igazságaival, támogattuk és bátorítottuk egymást, imádkoztunk egymásért.
Jelen voltunk Isten számára és egymás számára. Nem, nem lett egyikünk házassága sem tökéletes, mi sem osztottuk ki egymásnak a „jó feleség” díjakat a félév végén. Viszont minden férjről, akinek jelen volt a párja, hat hónap alatt kiderült, hogy

remek ember és őszintén hálás érte a felesége. 

Ahogy turkálok a zsebeimben, mindig kezembe akad egy-egy ige: „Milyen jó hálát adni az Úrnak és zengeni neved dicséretét, ó Felséges, hirdetni reggel szeretetedet, hűségedet minden éjjel.” (Zsolt. 92, 2-3.)
Igéket tanulva, bibliai igazságokat felfedezve gondoltuk végig az utat, amelyet Jézussal járunk a házasságunkban.
Adott az ítélkezésmentes, titoktartást vállaló női közösség. Adott egy amerikai szerző, aki dacára annak, hogy élt Közép-Kelet-Európában, főként az amerikai díszletekben gondolkodik. Bár ez lehet frusztráló a magyar ugaron, meglátásai mégis hasznos kiindulási alapnak bizonyultak.

Amit nyertünk a félév során, azt a legtöbben szemléletváltásként definiálták, de többen látták értéknek a gyengeségeinkkel való szembenézés lehetőségét is egy biztonságos, támogató közegben. Újra hangsúlyt és méltóságot kapott a tény, hogy feleségek, társak lehetünk. Nem áldozatok, nem mártírok, nem haragvó, elégedetlenkedő nők, akik birkóznak a frusztrációikkal, hanem teremtettségünk méltóságának, megváltottságunk szabadságának hordozói XXI. századi díszletben, változatos nehézségek és nem ritkán könnyek között.
A megragadható reménység, ami a résztvevőkben megszületett, nem ezen az alkalmon múlott, azt hiszem, de része volt ez az alkalom is.

Elég volt igent mondani.
Elég volt elkezdeni.
Szabad tenni egymásért a gyülekezetünk hivatalos missziói rendjén túl.

Ezúton is köszönöm a Hévízgyörki Református Gyülekezet és a Dunamelléki Missziói Támogató Szolgálat által kinyitott ajtókat.
 

Képek: Füle Tamás, pexels.com