Nyelvünkben élünk

A pontos kifejezés szóban és írásban nemcsak a megértést segíti, de kellő tiszteletadást is jelenthet. Vajon mennyire fogékonyak az igényes nyelvhasználatra a digitális bennszülött fiatalok? A magyar kultúra napján Kerekes Barnabás anyanyelvtanárral, nyelvművelővel beszélgettünk.

Mit jelent a nyelvművelés, és miért hasznos? Sokan úgy vélik, másról sem szól, mint hogy a nyelvészek a hibákat keresik a beszélt vagy az írott nyelvhasználatban.

A nyelvművelés a kertgondozáshoz hasonló. Ha egy kertben a gyomok elszaporodnak, ki kell gyomlálnunk őket, hiszen az ékül szolgáló, nemes növényeknek is árthatnak. A helyes nyelvhasználat szempontjából kedvezőtlen nyelvi jelenségekre ugyanígy rá kell mutatni. A nyelvművelő nyelvész a nyelvtudomány szempontjából vizsgálja a napjainkban észlelhető jelenségeket, minősíti azokat és javaslatot tesz. Van ugyanis egy nyelvszokás, ami századok alatt kialakult, vagy ha csak a magunk életét nézzük, az utóbbi évtizedek sajátosságait mutatja, és ezt, ha egy bizonyos norma szerint igyekszünk használni, akkor könnyebben megérthetjük egymást. A Mátyás korabeli történetíró, Bonfini fennmaradt írásában üdvözli, hogy Magyarországon bármely területről szólal meg két beszélő, értik egymást, és akkor is, ha különböző társadalmi réteghez tartoznak. Ez sem az olasz, sem a német nyelvterületen nincs így. Többek vitatják, persze, a norma kérdését a nyelvészek között is, néhányan azt mondják, ahány ember, annyi norma. De vajon jó lenne-e, ha azt a nyelvhasználatot tekintenénk normának, amelyben valaki képtelen magát kifejezni, szegényes a szókincse? Tekinthetnénk-e ezt közös jelrendszernek? Ha szeretnénk valamit közölni a másikkal, ahhoz elengedhetetlen, hogy értsük egymást. Lehetőleg úgy mondjunk el vagy írjunk le valamit, hogy a másik pontosan azt értse, ami a beszélő szándéka volt.

Kerekes Barnabás a Baár–Madas Református Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium magyar nyelv és irodalom – történelem szakos tanára, az Anyanyelvápolók Szövetségének alelnöke, Ifjúsági Tagozatának vezetője, a Kazinczy-díj Alapítvány elnökhelyettese. Kazinczy-díjjal, Lőrincze Lajos-díjjal, Magyar Örökség Díjjal kitüntetett, magyar nyelvből az év felkészítő tanára címmel két alkalommal jutalmazott, Bonis Bona életműdíjas pedagógus. A Beszélni nehéz! anyanyelvi mozgalom irányítója, a Magyar Katolikus Rádió Szóról-Szóval nyelvművelő műsorának társszerkesztője.

A nyelv e szerint valójában a beszélők által él és formálódik. Ki is kophat a beszédünkből a pontos értelemtükrözés. Hogyan lehet törekedni ennek ellenkezőjére?

A gyerekek szempontjából a családnak van elsődleges felelőssége ebben, de a családok java része, mint sok más kérdésben is, elhárítja ezt magától, és az iskolára hagyja a nyelvi nevelést. Pedig ha egy kicsi gyereknek énekelnek, mesét mondanak, ha mondókákat tanulnak együtt, azzal kétségtelenül fejlesztik a nyelvi készségét is. Az óvodapedagógusok szintén sok mindent megalapozhatnak, amire építhet az iskola a későbbiekben. Onnan kerülhetnek ki aztán azok a fiatalok, akik példaértékűen használják a nyelvet, mint ahogy kiváló példákat is látunk erre.
Az arányokat tekintve azonban nem túl biztató a helyzet. Azt tartjuk: az ember írásban jóval igényesebben nyilvánul meg, mint szóban, mert szóban spontán módon, hangosan gondolkodva beszélünk; de ha leül valaki, hogy megfogalmazza a gondolatait, logikusabb felépítésű, ezért könnyebben is értelmezhető szöveget vethet a papírra. Ma már ez a szemlélet kezd kiveszni, ehhez hozzájárul az internetes csevegések, chatelések gyakorlata is, mert az emberek jelentős része amikor ilyen üzenetet valakinek, gondolkodás nélkül azonnal legépeli azt, ami és ahogy a fejében megszületik.

A chatelést éppen az hívta életre, hogy ha nem is egy térben, de legalább egy időben történjék a minél gyorsabb információcsere. Felértékelődött az időtényező napjainkban.

Olyannyira, hogy a köszönési formáinkban egy ideje a Jó reggelt kívánok!, Jó napot kívánok!, Viszonthallásra!, Viszontlátásra! alakok a beszélők jelentős részének nyelvhasználatából kihaltak. Ma már csak ’Reggelt! van, de fültanúja voltam már annak is, hogy egy középkorú férfi egyszerűen ’pottal köszönt. Ugyanígy: a Köszönöm szépen! helyett ma már csak Köszi! van, a Bocsánatot kérek! helyett pedig csak Bocsi! Az erre feleletül adható Kérem szépen! kezd teljesen eltűnni, sok a másik embert megtisztelő, megbecsülő szófordulatunkkal együtt. Amikor azonban ezeket a csonkított alakokat használják, érdemes megfigyelnünk az emberek arcát, ajkát, viselkedését. A nyegle, odavetett szócsonk hat az ember testtartására, és fordítva: a túlzott magabiztosság meghatározza a nyelvhasználatot is. Megszoktuk, hogy az iskolában a tantárgyak nevét a gyerekek rövidítik: töri, matek és hasonlók lesznek belőlük, de vajon van-e a rövidítéseknek határa? Az egyik kedves növendékem egy alkalommal egy virágárusnál a következőt látta kiírva: „HALI NAPI KOSZI” – azaz halottak napi koszorú. A négyes-hatos villamoson pedig én magam voltam fültanúja annak, amikor gyászruhában álló emberekkel utaztam együtt, és az egyiküknek megszólalt a mobilja a zsebében, az illető azzal zárta a beszélgetést: „Találkozzunk a ravinál!” – vagyis a ravatalozónál.

A nyelv tehát mélyen összefügg az emberi viselkedéssel, a tiszteletadással – és, persze, az érthetőséggel.

Ez utóbbi is furcsa helyzeteket teremthet. Egy alkalommal a szerencsi vasútállomáson vártam a vonatra, a hangosbemondó a következőt mondta: „Tokaj expresszvonat érkezik a harmadik vágány mellett, kérjük, vigyázzanak!” (A központozást a helytelen kiejtéshez igazodva jelöltük – a szerk.) Ha komolyan vesszük, amit hallottunk, a vonat a harmadik vágány mellett érkezik, vagyis kisiklik. A bemondónak nem kellett volna mást tennie, csak kiejtésében is megfelelően tagolnia a mondatot: „Tokaj expresszvonat érkezik, a harmadik vágány mellett, kérjük, vigyázzanak!” Persze, az embernek van annyi esze, hogy tudja, nem a vonat kisiklását jelentették be. De miért kellene bármilyen helyzetben összezavarni, félreinformálni vagy akár megriasztani a hallgatóságot?

A Kerekes tanár úr által idézett mondatban megfigyelhetjük, hogy a vesszők nem ugyanolyan hosszú szüneteket jelölnek. A hírolvasók, rádióbemondók kezében lévő, felolvasandó szövegekben ezért nemcsak a helyesírási szabályok pontos betartása fontos ahhoz, hogy a beszélő helyesen tolmácsolja az abban foglaltakat, hanem az is, hogy meg tudja különböztetni, mely mondatrészek tartoznak szorosabban egymáshoz. A jelentésegységek által meghatározott hangsúlyok, szünetek és egyéb kiejtésbeli sajátosságok jelölését a Beszélni nehéz! anyanyelvi mozgalom jelölésrendszere teszi lehetővé. A továbbiakban e szerint jelöljük a mondaton belül tartott átlagos szünetet (|) és hosszú szünetet(#).

Mondok egy másik példát, ezúttal a rádióból: „Nem érdektelen meghallgatnunk, hogyan vélekedik a primadonna| Déryné Katona Józsefről.” Ebből az hallik ki, hogy Déryné leánykori neve Katona József. De a pedagógusok felelősségére visszautalva egy történelem-bemutatóórai példa a következő. Rómáról szól az óra, a tanárnő azt mondja: „Mars# és Rhea Silvia gyermekei alapították a várost.” Azaz: Romulus és Remus. Ha a gyermek, aki ezt hallja, a következő órán felel, és a tanárnő megkérdezi tőle, kik alapították Rómát, ne csodálkozzon, ha azt feleli: Mars meg Romulus és Remus – mert számára úgy tűnhetett, utóbbi kettő csupán Rhea Silvia gyermeke.

Számolatlanul hozhatnám fel a példákat. A Beszélni nehéz! című rádióműsor 1976. március 4-től mostanáig kb. 1360 adást élt meg a 45 év alatt, ez idő óta foglalkozunk a nyelvművelés ilyen és ehhez hasonló kérdéseivel. Érdemes lenne megszámolni, hogy ma vajon hány magyar médiumban foglalkoznak a helyes kiejtés kérdésével! A Magyar Rádióban egykor négy különböző anyanyelvi műsor volt párhuzamosan, míg az egyik elnök egyetlen tollvonással ki nem iktatta mind a négyet a Magyar Rádió műsorrendjéből. Az én szívemhez a már említett Beszélni nehéz! című állt a legközelebb, amelyet Péchy Blanka színművésznő és Deme László professzor úr indított el 1976-ban, és a későbbiekben a 2007-es megszüntetéséig 813 adást élt meg, majd három hónap múlva folytattuk ezt a Magyar Katolikus Rádióban Juhász Judit vezérigazgató-helyettes asszony jóvoltából a Szóról-Szóval című rádióműsorral, és ez egyfajta jogfolytonosságot is jelentett: a szándék, a cél, a hozzá kapcsolódó hallgatói kör nemigen változott. Csakhogy az ebben aktív, hozzánk leveleket is író, versenyeinkre növendékeket felkészítő tanároknak a nyugdíjba vonulása után a fiatal pedagógus nemzedéknek sajnos csak egy kicsiny része folytatja ezt a munkát, vagyis tartja fontosnak az igényes magyar beszédet, és kevesen érvényesítik saját növendékeik nevelésében. Ez szívfájdalmunk, hiszen szűkül a nyelvművelő mozgalom tagjainak köre.

Az utóbbi években a magyar nyelvre jellemző ereszkedő hanglejtés szinte ki is kopik a televíziósok, rádiósok beszédéből, helyette a tagmondatok végén is emelkedő hanglejtéssel igyekeznek a figyelmünket fenntartani. Ez ma már nyelvi divat.

Nem mindig volt ez így. Wacha Imre tanár úr 1963-tól kezdve volt a Magyar Rádió bemondóinak a fölkészítője. Nem is igen ülhetett mikrofonhoz, aki nem az ő tanításain növekedett föl. Isten nyugosztalja Imre bátyánkat, három éve veszítettük el.

Ha a médiában és a pedagógusok körében is csökken az érdeklődés az igényes nyelvhasználat iránt, mennyire sikerül felkelteni a diákok érdeklődését, hogy tapasztalja?

Jómagam kiváltságos helyzetben vagyok azzal, hogy a Baár–Madas tanára lehetek, mert az oda járó gyerekek egész sokasága sok mindenben igényes. Általánosságban azonban a gyerekeinknek egyre szűkülő része érti meg törekvéseinket, és lesz szövetségesünk az igényes nyelvhasználatban; ennek egyik jele az írásos anyagok igényességének csökkenése, közelítése a szóbeli nyelvhasználathoz. Azt tapasztaltam az elmúlt negyven évben, hogy ha egy tanár a diákok számára hiteles, ha érzik a szeretetet, akkor nagyon szívesen vesznek részt a gyerekek nyelvművelő szakkörökben és versenyeken is. Nagyon sok fiatal éhezi ugyanis a szépet, a jót és nagy örömmel veszik, ha barátságos, szeretetteljes légkörben vannak, ahol foglalkoznak, beszélgetnek velük, ahol embernek tekintik őket. Deme László professzor úr, a nyelvművelő mozgalom megalapozója mondta egykor: „Gyermekeink mai neveletlensége a következő felnőtt korosztály normája.” A tanároknak tehát megvan a felelősségük abban, hogyan beszélik a magyar nyelvet, és abban is, hogy vajon szeretnek-e esetleg megfelelni a fiataloknak és a fiatalosság látszatának azzal, hogy például elkezdenek tegeződni a diákjaikkal. Miközben a felnövekvő fiatalok tekintélyes része nemigen tudja, hogy ha például egy felnőtt felajánlja, hogy tegezheti, azt kellő tisztelettel illik fogadni és hasonlóképpen kezelni.

Az igényes beszédművelést és nyelvhasználatot nagy múltú anyanyelvi versenyek és az azokhoz kapcsolódó táborok segítik. A magyar közoktatás legrégibb versenye a középiskolások számára 1966-ban, az általános iskolások és az egyetemisták számára a hetvenes évek elejétől indult Kazinczy-verseny vagy Szép magyar beszéd verseny. Több ezer magyar fiatal kapott Kazinczy-érmet, sokukból lettek rádióbemondók, újságírók, előadóművészek, akik hivatásuk művelése közben is sokat tehetnek az igényes és pontos nyelvhasználatért. 2020-ban került sor az „Édes anyanyelvünk” nyelvhasználati verseny 48. országos döntőjére is. Az 1989-ben megalapított Anyanyelvápolók Szövetségének ifjúsági tábora 1993 óta működik, több ezer fiatal fordult meg ezekben a táborokban is. A magyarnyelv-tanárok a Beszélni nehéz!, illetve a Szóról-Szóval című rádióműsorokhoz kapcsolódó szakkörök vezetőiként 1987 óta vehetnek részt egyhetes, ún. öntovábbképző anyanyelvi táborokban. Balatonbogláron általános iskolai beszédművelő tábor, a győri Kazinczy gimnáziumban 1982 óta ún. versenyfelkészítő tábor működik, amelyben az elszakított területekről és Magyarországról érkező gyerekek is részt vesznek. Az erdélyi Zsobokon Kerekes Barnabás több mint egy évtizede vezet anyanyelvi tábort erdélyi középiskolások számára.

A közoktatáson, az említett szakkörökön és rádióműsorokon kívül számos anyanyelvi versenyen is megmérethetik tudásukat a fiatalok. Miért jelentősek ezek az alkalmak a diákok számára?

A 2005-ben bevezetett kétszintű érettségi lényege a szövegértés. Melyik fiatal kap Kazinczy-érmet középiskolás vagy egyetemista korában, ha nem az, aki érti az általa kiválasztott és a versenyen elé tett szöveget, és aki képes azt megértetni a hallgatósággal? A Kazinczy-versenyek elindítása tehát évtizedekkel megelőzte ezt a szemléletet. A helyes kiejtés természetesen az egyházi szolgálatban is rendkívül fontos, amikor például egy lelkipásztor felolvas a Bibliából. Sok évtizedes zsűritagi munkám során egyetlen alkalommal adtam maximális, tíz pontot versenyzőnek: a Kalotaszegről érkezett Kelemen Attila Csongornak, aki színművész, majd református lelkipásztor lett.

Az „Édes anyanyelvünk” nyelvhasználati verseny írásbeli fordulójában húsz feladatot kell megoldaniuk a versenyzőknek, erre három órájuk van. A feladatok a nyelv különféle elemeinek a vizsgálatával és a nyelvhasználattal foglalkoznak számos nagyon gyakorlatias példán keresztül. A szóbeli fordulóban a bírálóbizottság által megadott három-négy témából kell választaniuk a fiataloknak. Kb. húsz-huszonöt perces felkészülési időt követően három percben fejtik ki a véleményüket szabadon – legfeljebb egy vázlat segítségével – abban a kérdéskörben, amit választottak. Bármilyen pályára lépnek is később ezek a diákok, biztosan nagy hasznát veszik a versenyfelkészülés és a megméretés során elsajátított tudásnak, készségeknek.

Nagy örömünkre táborainkban sok igényes, megszólalásaiban is művelt fiatalt látunk, akik nem sokdioptriás szemüveggel, lexikonokkal a hónuk alatt közlekednek és helyesírási szabályokat bifláznak naphosszat – szó sincs róla! Egészséges lelkületű fiatalokról van szó, akik abban különböznek a nagy átlagtól, hogy sok mindenben, nyelvhasználatukban is, viselkedésükben is igényesebbek. Azok a gyerekek, akik néhány százan efféle táborokban részt vesznek évente, biztatást kapnak arra, hogy ezt a fajta igényességüket őrizzék meg.

Ezen kívül, ha valaki vett már részt Kazinczy-verseny vagy „Édes anyanyelvünk” verseny döntőjén díjátadáson, tapasztalhatta, hogy az a fiatal, aki kimegy átvenni az emléklapot vagy az elismerést, dübörgő tapsot kap. Kiktől? A versenytársaktól Ha a Beszélni nehéz! mozgalom bármelyik tanárát megkérdeznénk, mi az a három legfontosabb dolog, amit a mozgalom adott nekik és a diákjaiknak, biztos vagyok benne, hogy az egyiknek azt tekintik, hogy örülünk egymás sikereinek. Ez így jó, így természetes az ebben részt vevő embereknek. Nem azt keresik, hogyan lehet a másik emberrel vitába keveredni, a másiknak ártani, pletykálni, inkább a másik ember megbecsülése, szeretete fontos számukra, meg az iránta való türelem. Aki amilyen értéket kap, azt megköszöni, és igyekszik tovább éltetni. Ez, azt hiszem, nemcsak nyelvi kérdés: egész életünkben követendő példa.

 

Képek: Anyanyelvápolók Szövetsége