– Szép. Nagyon szép – simogatom meg a kislány szőke fejét, a csillogó szempár néma kérdésére válaszolva, tetszik-e a mű, amin olyan nagy gonddal dolgozik. – Különleges rajz – teszem még hozzá, mert a rajz valóban egészen szokatlan.
– Ez itt a palástja, látod? – mutatja, fellelkesülve a bátorításon. – Az Isten palástja – jön azonnal a magyarázat is. – Tudod, amikor bement a szamáron a… abba a városba… tudod!
– Jeruzsálemre gondolsz, igaz? – hajlok közelebb.
A fejecske lelkesen bólogat, de már nem rám néz, a színes ceruzák közt keresgél újra, és belemerül a folytatásba.

Kiegyenesedem, és nyelek néhányat. Kissé megfeszülnek bennem a teológiai kérdőjelek. Az rendben, hogy Jézus vonult be Jeruzsálembe virágvasárnap ünnepén, végül is… „én és az Atya egyek vagyunk.” Az is egyértelmű, hogy a Szentháromság tanának felnőttek számára is titkokat rejtő részleteit nyilvánvalóan nem ebben az életkorban kell szétszálazni. Sokkal fontosabb teológiai igazság, hogy ez a kicsi ember isteni személynek tartja a bevonuló Jézust – szívében csatlakozott hát a két évezreddel korábbi ujjongó aprónéphez, annyi különbséggel, hogy ő nem pálmaágat lenget és hozsannát énekel örömében, hanem lerajzolja az őt megérintő történetet.

Tehát ez rendben. A rajzon egy négyéves szokásos vonalaihoz képest gyönyörű szimmetriával megrajzolt, felismerhető arckarakterű alak van, egy háromszögforma vonalakkal megrajzolt valamivel körülölelve. Így, hogy némi magyarázatot is kaptam a rajzhoz, valóban, határozottan értelmet nyernek a vonalak, egészen palástnak látszanak…

Elengedem hát magamban a ki is vonult be akkor kérdést, van azonban valami, ami továbbra sem engedi, hogy megkönnyebbülten kifújjam a levegőt, mint aki biztos abban, hogy nem követ el olyan hibát, ami tévútra vezethetné a rábízott kicsiket.

Nyugtalanságom okozója az az egyszerű tény, hogy a palástos Jézus-alaknak határozottan és egyértelműen: nyuszifüle van.

Igen. Két nagy, kissé hurkára emlékeztető nyuszifül integet a feje tetején.

Ajjaj – gondolom riadtan. Lehet, hogy szép rajz ide, csillogó tekintet oda, itt mégis szükség lesz némi tárgyi korrekcióra?

Míg a lehetséges megoldásokon töprengek, a kis művész tovább rajzol, és közben lelkesen magyaráz.  – Ez meg itt az Apa, ez meg én, és ott van Anya, meg a baba is.
Hogy időt nyerjek, újra a rajz fölé hajolok, és ekkor meglátom, hogy a négy, kisebb-nagyobb karikákból álló családtag ábrázolásában, bár nehezen felismerhetőek a szereplők, egy közös pont mindenesetre van: mindnek egyformán nyuszifület rajzolt a művész.

És ekkor végre megkönnyebbülten kiegyenesedem, sőt – senki ne botránkozzon meg rajta –, némi büszkeséggel sóhajtok fel. Dehogy aggódom! Dehogy korrigálok! Hát kaphat ennél szebb visszajelzést, egy kicsinyeket az Isten dolgaira okító gyermektanító?

– Istenem – ujjongok magamban -, hiszen éppen ez minden prédikátor álma! Hogy a hallgatóság ne csak vasárnap bólogasson lelkesen, de a hétköznapjaiba is magával vigye az Isten országa újonnan megértett igazságait! És ez a kicsi lány pontosan ezt tette: integrált Téged az életébe!

Nincs itt szó húsvéti nyúlról, meg nyúl tojta tojás miatti zavarról, dehogy! Tudom a kislányról, hogy az utóbbi hónapokban számára a világ nyuszikkal van tele. Nyuszicsaládban él, nyuszianyukája van, nyuszibabát ringat az óvodában, nyuszis könyvet nézegetünk vele, olyat, amiben a nyuszigyereknek nyuszimintás tapétája, és nyuszifül alakú bútorai vannak.
Hát persze, hogy nyusziistent rajzol, amikor megérinti a virágvasárnapi történet!

***

Elgondolkodom, mert az élmény önvizsgálatra indít. Én vajon hasonlóképpen teszek-e akkor, amikor megérint Isten országának egy-egy új igazsága? Mikor történt meg velem utoljára, hogy ilyen magától értetődőn beleéltem a hétköznapjaimba az Isten valóságát?

Továbbvitt, nemcsak személyes, de tanítói utamon is ez a történet: soha nem elégedhetek meg a látszattal, amikor egy gyermek első pillantásra szokatlan viselkedésével, vagy szabálytalan alkotásával találkozom. Mert az igazságok felismerésének számtalan útja van, a gyerekek pedig sokszor előttünk járnak ebben. Nem kell ismerniük a részleteket ahhoz, hogy megértsék a lényeget. Beleborzongok, mi lett volna, ha valaki „szent haraggal” helyreigazítja, esetleg istenkáromlásnak titulálja ezt a sajátos, nyuszifüles istenábrázolást. Ahogy egykor a tanítványok aggódtak, hogy a kicsinyek megzavarják Jézus nyugalmát…

Hiszen nekünk sem kell ismerni a kicsi lány kedvenc meséjét ahhoz, hogy megérezzük, hogy nem végletes tévedés, hanem egy gyönyörű folyamat tanúi lehetünk: egy gyermek ismerkedik az Örökkévalóval. Azzal az Istennel, aki Jézusként szamárháton érkezik, miközben gyerekek rohangálnak mellette, zsivaj és nevetés öleli körül, és a nép maga is gyermekien kegyelmi pillanatban van, ahogy megsejti a bevonulóban a nemsokára értük meghaló Messiás Krisztust.

Aki félretolta azokat, akik nem látták a lényeget, és például állította azokat, akik viszont igen.