Kapcsolatom a Bibliával egészen régre nyúlik vissza. Amióta az eszemet tudom, édesapámat úgy láttam, mint aki rendszeresen szán időt arra, hogy tanulmányozza az Igét. És bár olyan agya van, hogy gyakorlatilag nem lehet neki olyan részt mondani a Bibliából, amiről ne tudná akár versre pontosan megmondani, hol van megírva, mégis csodálattal töltött el az, ahogy a nagycsalád zsivajának közepette teljes zavartalanságban képes volt olvasni ezt a könyvet. Az pedig még inkább lenyűgözött, ahogy az én nagy tudású, komoly intellektusú apám valamiféle végtelen gyermeki lelkesedéssel tudott ebből az állapotából felpattanni és újságolni nekünk, hogy milyen új dolgot fedezett fel Istenről éppen. Emlékszem, ahogy kislányként egyszerre volt ez nekem felfoghatatlan és csodálatos is egyben.  Olyan mély istentudatot és az Isten tiszteletét ültette el belém, ami egész eddigi életem során meghatározta, hogyan viszonyulok Istenhez. És aztán, persze, később az Igéhez is.

Ma már nagyokat beszélgetünk édesapámmal az Igéről, csakúgy, ahogy ő tette az ő apjával, amíg élt. Volt apámnak egy mondása, amit olyankor mondott, amikor édesanyám rácsodálkozott apám újdonsült felfedezésére: „Hát olvasd, ez jó könyv!” Észrevettem, hogy az utóbbi időben én is mondogatom ezt másoknak.

Kifejezetten szemlélődő típusú embernek tartom magam, aki noha analitikus elme is, de közel sem vagyok annyira elemző, mint édesapám. Ennélfogva számomra az Isten személyének megtapasztalása, az Ő kutatása természetesebben fakadt a teremtett világ megfigyeléséből, ami a természetet, a természeti törvényeket, az emberek belső világát, egymáshoz való kapcsolódását is magában foglalta. Ez azóta is jelentős szereppel bír a lelkiéletemben, ám úgy találtam, hogy a psziché, a szubjektív valóságom könnyedén el is tudja torzítani az istenképemet. Alakítja olyan formájúra, ahogyan én bele tudom tenni Őt a saját dobozomba, világképembe. Ezt a fajta hiányos működést, persze, sosem lehet százszázalékosan kiszűrni, de csiszolni egész életünkben módunkban áll. Előbb-utóbb tehát mindig azon kaptam magam, hogy az Igéhez kell fordulnom, ha meg akarom engedni magamnak, hogy az istenképem kikerüljön a „dobozomból”, és hogy a végtelen Istenből valami mást is meg tudjak ismerni, mint addig.

Utam az egyéni és csoportos bibliatanulmányozás felé
Családi örökségemmel együtt sem vezetett szögegyenes út ahhoz a kapcsolathoz az Írással, ami pár éve alakult ki. Húszas éveim zömében úgy olvastam az Igét, ahogy Istenhez a már említett módokon is igyekeztem kapcsolódni: elsősorban az érzelmeimre akartam, hogy hasson, és ki akartam belőle szakítani azokat a részeket, amik ott és akkor nekem tetszettek, illetve „megszólítottak”. Nem is volt fontos a kontextus sok esetben, és gyakran szelektáltam az Igében, hogy mi az, amit elfogadok és mit nem.

Néhány évvel ezelőtt bekerültem egy tanítványozói csoportba, ahol a vezetőm megtanított nekünk egy nagyon egyszerű, ugyanakkor mély módszert a bibliatanulmányozásra. Nem kellett hozzá komolyabb teológiai ismeret, nagyobb fokú alázat viszont igen. Azt a hozzáállást kívánta meg, hogy a nehezebben befogadható részek esetében hajlandó legyek elgondolkodni, vajon mi lehet az értelmük, kontextusuk, hogyan hatnak vissza rám az itt és mostban.

Mivel ez a módszer teljesen más megvilágításba helyezte az Isten Igéjét, rögtön a szerelmese lettem és azon kaptam magam, hogy alig várom, hogy ismét kikutassam belőle magamnak azt, ami ott el van rejtve. Szinte rögtön azt gondoltam, hogy ezt meg kell ismertetnem másokkal is, ezért megnyitottam az otthonomat közösségi bibliatanulmányozó alkalmakra. Ez megint új dimenziót nyitott meg előttem: mély gyönyörűségemet leltem a többiek bibliaértelmezésében, és abban, hogy ugyanazok a részek mennyire különbözőképpen hatnak ránk, milyen kérdéseket indítanak el bennünk. Egyszerre gyönyörködtem Istenben és az emberekben. Így van ez ma is, minden egyes bibliatanulmányozó csoportos alkalom alatt.

Élő Könyv, intimitás az Istennel
Az Ige, ha kutatjuk, mind jobban megnyitja magát előttünk. Pontosabban: a Szentlélek teszi ezt. A Szentírás kifogyhatatlan tárháza mindazon érzelmeknek és tulajdonságoknak, amelyekkel Isten bír. Az Igén keresztül az élő Isten újra és újra lenyűgöz engem, és ez alakítja az imádatomat Őfelé. Sokkal természetesebben fakad fel a hála, a hódolat, az imádat és a csodálat a szívemben, ha szemlélem az Igén keresztül Őt. És ahogy minden kapcsolat munka, az Istennel való intimitásért folytatott küzdelmünk sem kivétel ez alól. Viszont csodálatos, hogy ez a befektetés biztosan megtérül, hiszen annyira végtelen, olyan mély és olyan következetes az, ahogyan Isten szíve feltárul az Igében, hogy az örökké formálhat bennünket, ha hagyjuk. Egyszer leírtam a vezetőmnek, mi a legszebb számomra a bibliatanulmányozásban: anélkül formálódik a jellemem, hogy külön figyelnék rá. Az Ige egyszerűen természetfeletti módon átmos és átformál.

Az Ige arcai
Szeretem az Ószövetséget, mostanában az a kedvencem. Van ennek egy prózai oldala is: nagyon tetszenek a történetek, izgalmas a cselekmény. Ami viszont ennél is jobban magával ragad, az Istennek a szíve, ami örök időktől fogva ugyanolyan, s ami Jézusban vált tökéletesen láthatóvá: hogy Ő kegyelmes és mindig a javunkat akarja, és partneri, szövetséges viszonyban akar velünk lenni.

Szeretem az evangéliumokat is, mert ezekben a történetekben úgy nyílik lehetőségem találkozni Jézussal, mintha ő ma is itt lenne a földön. Beleképzelem magam az eseménybe, mintegy a történet résztvevőjeként, elképzelem az illatokat, a hangokat, a hőmérsékletet, az emberek lökdösődését, érzelmeit, és figyelek arra, hogy bennem milyen érzések vannak, ha ott vagyok ebben a jelenetben. Hogy én hogyan értem azt, amit akkor Jézus mond, és vajon mit mondana nekem akkor, ha észrevenne, ha szóba elegyednék vele ebben a helyzetben és feltenném a kérdéseimet. Ez sokkal inkább imaginatív, szemlélődésalapú megközelítése az Írásnak, semmint intellektuális. Nagyon élvezem, hogy Isten nem feltétlenül az intellektusomon keresztül akar megragadni minden alkalommal, az Ige nem csak úgy „működik”.

Élvezettel olvasom a leveleket, amelyek számomra gyakran túl direkt utasításokat vagy éppen szövevényes teológiai értekezéseket tartalmaznak, mégis biztonságot ad az a zsinórmérték, amelyet az apostolok hátrahagytak nekünk Jézus idejének közvetlen közeléből. Minden megvan bennük, ahogyan egy igazán istenfélő életet élni érdemes. Nehéz feladat.

Szeretem a zsoltárokat is, mert azok imák. Valaki mostanában azt kérdezte, vajon mi lenne az én zsoltárom Istennek, ha ma írnék egyet? Ezeket a részeket így olvasom, így imádkozom őket, mintha enyémek lennének, az én imáim az Atyához.

Kedvem lelem a nagy képben is, az összefüggésekben, ahogy egy-egy prófétai könyv összeér egy történeti könyvvel. Így komplexen láthatom, hogy az évszázadok és a történelem sodrában a puszta tények mellett – melyek már önmagukban is tanúskodnak Isten tulajdonságairól és szándékairól – Isten mély betekintést enged a saját szívébe a próféták szavai által. Jó ezeket összerakni, mert egyfelől intellektuális kihívást jelent, másrészről máris ott találom magam a térdeimen. Isten ismét lenyűgözött azáltal, amit meg tudtam nyitni az értelmemmel az Igéből. Az pedig Ő maga.

Napról napra nő bennem a szeretet Isten Igéje iránt és ezáltal Őiránta. Napról napra találom meg mind jobban a saját identitásom titkát, ami el van rejtve Őbenne és nekem lehetőségem van kihámozni ebből a csodálatos könyvből. Napról napra jobban szeretem az Ő alkotásait, benne az embert és köztük magamat. Mert az Isten Igéje az egyetlen tükör, amibe ha belenézünk, akkor az igazi valóságot látjuk meg. Ezért tehetjük életünk abszolút zsinórmértékévé. És mi, ha nem ez az, ami igazán súlyt ad a földi életünknek?