A barna csomagolópapír jelentésrétegei
Percek kérdése és elődübörög az advent a semmiből, hang-, fény- és csokiáradatával, de mielőtt belefeledkeznénk a siránkozásba és a ronda, anyagias világ felett keseregve elmajszolnánk egy Áldás, békesség! feliratú szaloncukrot az ünnepes félév kezdetén, hasznosabbnak tűnik magunkat előrevenni a vizsgálódásban. Igen, igen, megint megszólal a bűnbánat vonzásában a gyomorbajos református énem, pedig nem is a böjt közelít.

Szerényen főzni, abból, ami van, mértékletes konyha, egyszerű vacsorák – ezek nem a puritán bűnbánati gasztronómia leíró fogalmai, hanem egy nulladik szakácskönyv tartalomjegyzékének hangsúlyos szóösszetételei, melyeket egymás mellé tettem a nyomaték kedvéért. A Nők Lapja újságírója, Balázs Barbara évekig vezette az első hallásra legkevésbé sem trendi névvel illetett Asszonypajtás blogot. Ez néhány év alatt akkora alulról építkező követői bázist vonzott magához, amely már megkerülhetetlenül jelezte egy szélesebb olvasói réteg egyszerűség és közösség iránti igényét. (A facebook-felület folyamatosan frissül.)

A név erre is utal: pajtás csak valaki másnak a viszonylatában lehet bárki. Meg asszony is, ugye, de ez már más kérdés. A blogból született idén egy baráti hangvételű, minimalista, történetmesélős szakácskönyv. Feltehetően azért is íródott, hogy senki ne maradjon a konyhában egyedül.

Emlékszem, mikor először négyszemközt maradtam egy tyúkkal. Együttlétünk eseménytelennek ígérkezett, egészen addig, míg az a feladat nem terhelte meg, hogy a szárnyasból levest főzzek. A rántotta és a húsleves között volt néhány lépcső, amit érzésem szerint hasznos lett volna még az esemény előtt megmászni, de már nem volt rá alkalmam.

Az akadályt egyébként csodák csodája, sikerrel vettem, az azóta gasztronómiai téren felhalmozott kudarcmennyiség mégis azt mondatja velem, hogy a személyes életemben sem ez volt a természetes.

Negyven éve vagyok háziasszony, édesem! – ez a mondat évekkel később egy szeretetvendégség kapcsán talált meg. Megdicsértem egy hölgy konyhai remekét, de a generációk közti kommunikációs rés szakadékká nőtt ahelyett, hogy kapcsolódási pont lett volna.

A hozzáállás ellenpontjaként Polcz Alaine volt az, aki Főzzünk örömmel! című szakácskönyvében először fogta kézen a nemzedékét és képviselte egyszerre a történetmesélés és az olcsó konyha melletti elköteleződést. A fényképek nélküli szakácskönyveknek pedig egyébként is komoly hagyománya van. Ha lenne a két jelenség ötvözetére gyűjtőfogalom, akkor az alá rendezném be az újságíró konyhakalauzát (mellesleg a 21. századi spúroknak dedikálta), amelynek a fő üzenete az is lehetne, hogy bárki képes arra, hogy rendszeresen főzzön magának és a családjának – görcsök és kényszerek nélkül, örömmel és szabadsággal. Első hallásra eléggé evangéliumi. De második hallásra is.

Nem különleges alapanyagokra vagy nagy mutatványokra van ugyanis szükség, csak egyszerű döntésre: úgy élek a szabadságommal, hogy egy kevésbé látványos, több munkát és kevesebb anyagi ráfordítást igénylő, egészségesebb életet kezdek el élni. Kicsiben indulva mondjuk úgy, hogy főzök.
A könyv borítója a klasszikus barna csomagolópapírt idézi, melyet ma urbánus környezetben legtöbbször talán a drámapedagógiai gyakorlatban használnak, mégis olyan világról tanúskodik, amelyben a Krisztus-várás sokkal valóságosabb, mint amit a kétségkívül kellemes bolyhos vagy világító adventi dekoráció sugall. A barna csomagolópapír azt is jelenti: ha Krisztus nem jön, semmim sincs.

A szerzőnek azonban a könyvvel biztosan nem voltak spirituális céljai, egyszerűen vállalja az értékrendjét a mainstreammel szemben: fontos a család, fontos a közösség és fontos megjegyezni azt is, hogy a minőség elsősorban a ráfordított munkán és a nem a pénztárcán múlik. (Korábban a lányával körbebringázta a Balatont, vállalva és dokumentálva is azt, hogy naponta nem költ ötszáz forintnál többet. Sikerült neki!)
Balázs Barbi nagyszerű tükröt tart elénk a könyvében, amikor a fontossági sorrendünket összevethetjük az övével. Ez nem agresszív konfrontálódás egy életszemlélet igazságára nézve, sokkal inkább szimpla vonzása a bátor egyszerűségnek. (A túrógombócot megfőztem egyébként és jobb a receptje, mint ami alapján eddig dolgoztam, úgyhogy a magam részéről gondolkodás nélkül váltok.)

A sáfárság evangéliuma
Miután a konyhában megnéztük, mi az elég, vessünk egy pillantást a pénztárcánkra!

A Keresztény Vezetők és Üzletemberek Társasága adta ki az eredetileg 1996-ban a napfényes Floridában megjelent pénzügyi útmutatót, amely a sáfárság méltóságára nyitja rá az ajtót. A református gyülekezeteinkben is népszerű Compass bibliatanulmányozó kurzusnak a legfontosabb üzenete éppen a sáfárság gondolatában rejlik, szemben a szegénység vagy a bőség evangéliumával.
Azzal együtt megszívlelendő az üzenet, hogy a gondolkodásmódja, érvelése sokszor leegyszerűsítő, az igemagyarázatai pedig főként azért sántítanak, mert saját mondanivalója szolgálatába állítja Isten Igéjét, nem pedig fordítva. Mint a legtöbb amerikai módszernek, ennek is megvan az a problematikája, hogy a Szentlélek nem feltétlenül a szerző elvárásai szerint munkálkodik a résztvevőkben, amellett, hogy a mondanivalója és a példái nem éppen Kelet-Közép-Európára vannak optimalizálva.

Nem is csak bús, magyar balsorsunk, örökzöld pesszimizmusunk, egyházon innen és túl is gondosan ápolt szekértáboraink miatt – melyekhez ragaszkodva nem vagyunk messze attól, hogy a bűnbánatot is jobb és baloldal szerint különböztessük meg –, hanem a lelki igényességünk hiányosságai okán.
Ki szeretné a pénzügyeit valóban Isten útmutatásához szabni éppen most? Ez a kérdés már csak azért is húsbavágó, mert az elég definíciójának a pontosítására hív. Nem csak egyéni szinten.

Lovasberényben a sáfárság evangéliuma testet tudott ölteni abban, hogy a gyülekezet saját erejéből végezte el a templom külső felújítását. A Vértesaljai Egyházmegye esperese, Hajdú Szabolcs Koppány korábban felidézte, hogyan jutott az általa vezetett közösség eddig:

„Ez lelki érési folyamat volt a gyülekezet számára, amelyben ki kellett lépnünk a komfortzónánkból. Túl a divatos kifejezésen, az is az Isten általi keretrendszeren belüli mozgás lehetősége, hogy elkezdünk felelősséget vállalni azért, ami a miénk. A magyar néplélekről mondják a szociológusok, történészek, hogy évszázadok óta abban érlelődött, hogy a felette lévő hatalom megmondta, hogy mit kell tennie. Ez egy közösség életében talán ott látszódik leginkább, hogy pályázunk, és ha nyer a pályázat, akkor lépünk csak tovább a terveink megvalósítása felé. Bennünk a  harmadik sikertelen templomfelújítási pályázat után rémlett fel, hogy 1786-ban feltehetően semmilyen pályázatot nem írtak ki templomépítésre, a gyülekezet mégis felépítette a saját templomát ellenszélben, támogatás nélkül. Ez a lovasberényi reformátusság öröksége, hogy nincs lehetetlen, ha komolyan vesszük Istent és hűségesek vagyunk az örökségünkhöz.
Ezt megértve kezdtünk el Lovasberényben is felelősséget vállalni azért, ami a miénk. Ezen az úton váltunk méltóvá az ősök örökségére, amikor állami támogatás és uniós forrás nélkül újítottuk fel a templomot. Persze így lassabban ment – de úgy tudunk ránézni, hogy ebben mi magunk is benne vagyunk, és ez erőt tud adni a közösségnek a mai napig. Ez nem Tesco gazdaságos kereszténység, hanem meglátszik a gyülekezet életén is, hogy mer élni abban a tág térben, amit az Ige számunkra óvó keretekkel kijelöl.

Korábbi írásunk Hajdú Szabolcs Koppány gondolataival az Élő Ige sorozatban:

Tágas tér, megtartó határokkal

 

Lelki státuszszimbólumok kora
Ma már jó néhány „ökokalkulátort” találunk a neten, melyek segítségével kiszámolhatjuk, hogy mekkora terhet teszünk életünkkel és gondolkodásmódunkkal a földre. Lelkiéletünk hiányosságainak kárvallottjai azonban nem számszerűsíthetők még ilyen elnagyoltan sem, de attól tartok, ha elérhető lenne hasonló mérőeszköz, térdre kényszerítene az adatszerű szembesülés azzal, mennyit élünk meg a hitünk igazságaiból.

Nem is az a kérdés, hogy a lovasberényiek mintája, gondolkodásmódja el tud-e harapódzni a református közösségek körében, hanem talán az, hogy

ki-ki önként beljebb tudja-e venni a határait, hogy az életében megnyilvánuló Krisztus vonzása túlnőhessen rajta?

Nem a bódítóan ható lelki túlfogyasztásra biztatom magamat és a kedves Olvasót, épp ellenkezőleg. Jól élni az Igével naponként, várva várni, hogy az nem csak más számára, hanem ott és akkor a számomra is élő lehet, egészen más dimenzióba vezet, mint a különböző forrásból származó áhítatok halmozása. Ez valami olyasmi, mint amikor otthon főzünk. Lásd: Asszonypajtás. – Saját alapanyag, saját odaszánás, saját imádság és mindennek a saját életünkben megnyilvánuló jóízű következménye. Utópisztikusan hangzik, ugye? Evangéliumi természetű szavak és megnyilvánulások halmozása helyett az evangéliummal átitatott élet.

Van, amit érdemes elengedni persze, hogy helyet készítsünk a megújuló és megújító gyakorlatoknak. A Bethesda Kórház ingyenesen letölthető e-bookja képernyőcsökkentő programjával ad használható javaslatot, ha mindenképp konkrétumot követelne bárki is a „mindent végiggondolás édes-nehéz terhének” vállalása helyett. „Nehogy aztán a farkaslihegésű, rejtett és a nemet mondásra képtelen vágyai bárkit is vihogva önmaga nemtelen karikatúrájává tegyenek.” (Forrás: Horváth Levente református lelkész, Bonus Pastor Alapítvány)

A lelki státuszszimbólum jellegű Uram, uramozás helyett hadd irányítsam most a figyelmünket egy konkrét hitbeli gasztronómiai eseményre. Úgy hívják: böjt. A Solymári Református Gyülekezetben a reformációt böjti és bűnbánati nappal ünnepelték. Odavitték az egyéni és közösségi bűneiket a kereszt alá. Még egyszer mondom: azt is, ami személyesen nem az övék, hanem egy nagyobb közösségé. Miért könyörög bárki is olyan bűnért, ami személyesen nem őt terheli? Fogalmam sincs. De Ezsdráshoz, Nehémiáshoz és mindenekfölött Jézushoz érdemes a témában fordulni.

Az elég szavunk hangalakjához több jelentés is társul, a hangsúlyozással pedig még egy tucatnyival gazdagíthatjuk annak árnyalatait. Lehet-e ez az advent annak az alkalma, hogy valami úgy tisztul ki egyéni, közösségi életünkből, hogy végleg elég?

Fotó: pexels.com, Jaffa Kiadó