Dániel könyve 14:33-42
Emlékszem, a névnapomat ünnepeltem épp... ennek most már majdnem két esztendeje. Ajándék gyanánt helyes kis csomag várt engem, benne a könyvecskével, amely végül is a hálanaplóm lett. Egész 2016-nak bele kellett volna férnie. Mégis már májusban betelt.

Az előző cikkben a talentumok történetével ismerkedtünk meg – a hála szempontjából. Egyre inkább úgy látom, hogy emberünk, aki végül elásta a talentumát, nem tudott arról, hogy ő kapott valamit. Nem érzékelte, hogy megajándékozták. Ezért ebben az írásban az ajándékra szeretnék figyelni. Arra a momemtumra, amikor felkiáltunk: „Hiszen én kaptam valamit!”

A hálával foglalkozni és a háláról írni azért nagyon jó dolog, mert közben igen jó híreket lehet átadni.

Nem tudom másként ismerni Istent, mint a jókedvű és nagyvonalú Ajándékozót. Aki még az oroszlánokat is megvendégeli és a veszedelmet is befogja ahhoz, hogy minket megáldhasson. A félelmetes barlang, amely eredetileg vesztőhely, végül csodaszámba menő vendégség színhelye lesz, és a sötét helyeken is ajándék terem. Ezzel a jó hírrel találkozunk Dániel könyvének utolsó történetében. Azért is ezt választottam soron következőként, mivel hasonló kishitűséggel a talentumokról szóló részben is találkoztunk.

Éppen megfőzte az ételt
„Habakuk próféta ebben az időben élt Júdeában. Éppen megfőzte az ételt, a kenyeret beleaprította a tálba és elindult a mezőre, hogy kivigye az aratóknak.”

Éppen. Mert az aratók, akik a nehéz fizikai munkától bizonyára rendkívül éhesek voltak, várják az ebédet. És Habakuk, a jó szervező, elkészül az étellel ebédidőben.

Éppen. Minket igazából ez a másik jelentése érdekel! Habakuk lehet, hogy tényleg jó szervező és profi szakács. De az igazi profizmus, a történet másik szála is itt kezdődik. Éppen – ami annyit jelent, hogy pontosan és tökéletesen akkor. Isten jól időzít. A gyógyulás, a szabadulás éppen elkezdődött.

„Dánielnek, az oroszlánok barlangjába”
Mert a címzés így is szólhat! A Bibliában sok megakadt helyzetben levő ember életével találkozunk. Van, aki a vízen járva kezd el süllyedni (Péter), más meg egy cet gyomrában köt ki (Jónás). Dániel pedig az oroszlánok barlangjában időzik. A krízis különböző terei és helyzetei. Szinte variációk egy témára. Nekünk is megvan, hogy milyen tengerekben süllyedtünk már el vagy milyen hal nyelt el bennünket.

A mostani történetünk azért ragyogó, mert egészen más szemszögből figyelhetjük az eseményeket. Kissé szokatlanabb lesállásból, ahonnan az egész panoráma kivehető. Kiket látunk még a porondon?

Talán úgy mondhatnánk, hogy Dánielhez képest egy mellékszereplővel indítunk: Habakukot látjuk magunk előtt, amint épp napi dolgaival és teendőivel serénykedik. Főz. Aztán szóhoz jut az angyal is. A végén pedig a király hálaadó imáját halljuk, együtt az oroszlánokkal, ahogyan falnak.

Látod-e az egész rendszert?
Nem létezünk magunkban. Mint ahogyan az erdő egyetlen fája, de még egyetlen mikroorganizmusa sem lehet magában: az ökológusok régóta életközösségekről és hálózatokról beszélnek… érdemes magunkról is rendszerszemléletben gondolkodni. Dániel a barlangban valószínűleg eléggé szenvedett. Biztosan voltak kérdései, méghozzá jogosak. Barlangban lenni egyrészt azért nehéz, mivel azt sejteti: nincsen más rajta kívül. Ismerős? Valami történik, valami közbejön, valami beüt, valahova jutsz, és úgy tűnik, hogy innen aztán se ki, se be. Úgy tűnik, megakadtál. Nem látod, és semmi nyoma nincs annak, hogy ez a helyzet mozdulni tud. El sem tudod képzelni, hogy ez valaha változhat. A másik nehézség pedig az elszigeteltség érzése, hogy teljesen magadra maradtál.

Mindeközben egy párhuzamos galaxisban...
…és mutatják a filmen a következő képkockát. Meggyőződésem, hogy ezt az oldalt is ismernünk kell. Hagyjuk a régi forgatókönyvet, és nézzük meg, mi zajlik kint, a rendezői oldalon! Hogyan épül fel egy egész melléksztori azért, hogy Dániel kiszabaduljon?

Míg Dániel a barlangban vár, nagyon izgalmas dolgok történnek odakint. Vagyis csak félig. Mert a kezdet teljesen átlagos. Látjuk lelki szemeinkkel magunk előtt ezt a figurát, akit úgy hívnak: Habakuk, aki cseppet sem elhanyagolható módon éppen az ebédet főzi. Teszi a dolgát. Amit amúgy is szokott, amit úgyis tud. Nem tudom, mások hogy vannak vele, én valahogy még mindig kishitű vagyok azzal kapcsolatban, hogy egy sima ebédfőzés közben is történhet csoda. Persze én is tanulom a főzőtudományt, de azt hiszem, eljutottam arra a szintre, ahol már nem sok meglepetés érhet: edényt keresek, meg vágódeszkát. Azt néha kicsit tovább kell keresni. Aztán a hagyma is előkerül. Olaj. Az első gyufa nem gyullad meg, csak a második. Meggyújtom a gázt.

Eddig semmi rendkívüli, igaz? Ha palacsintát sütnék, az már egy fokkal érdekesebb lenne, merthogy azt nagyon szeretem. De ezenfelül nem sok extra van.

De akkor mi az extra?
Éppen ez a megrendítő! Hogy valami, ami ennyire egyszerű, valami, ami szinte már banálisan „csak ennyi” – az is eszköz Isten kezében!

Sokat gondolkodom ezen, és őszintén kérdezem: vajon a nyomoraink, a szenvedéseink és a boldogtalanságunk mögött nem éppen egy irreális csodavárás hiedelme rejlik? Hogy valami nagyon nagyot várunk? Valamit, ami aztán nagyot szól. Amitől még a Föld mozgása is megváltozik. Egy mindeneket felforgató csodát. Tündököljön, csillogjon, sziporkázzon, és legyenek körötte szivárványívek.

A hálanapló egyik legvaskosabb tapasztalata számomra, hogy a legegyszerűb dolog is: csoda. Ha iszom egy pohár vizet: és mert tiszta a víz (a világ számos országában vannak súlyos gondok az ivóvízzel), mert rögtön folyik a csapból (és nem kell kilométerekről hordani), és egyszerűen azért, mert van (és eszembe jut egy nyári túraélményem, amikor két óra hosszat vesztegeltem délután három körül a tűző napon, víz nélkül, elég szerencsétlen állapotban).

Lassan azt gyanítom, hogy Isten itt van és eljött sokunkhoz, csak még nem vettük észre. Mást vártunk. Gondoljunk csak a karácsonyi történetre. A várakozásunk eltorzult. Valamiért kialakult az a hiedelmünk, hogy „az ebéd nem elég”. Azt hisszük, hogy nem elég nagy szám az, ami MÁR VAN, vagy ami a birtokunkban van. Néha az az érzésem, hogy nem is olyan könnyű minket megsegíteni …

Bábelt sose láttam
Persze ebben vagyunk. Habakuk is; ez a válasza. Úgy képzelem, hogy itt mellébeszéléssel van dolgunk, és Habakuk végtére is csak kifogásokat keres, vagy talán csak az időt húzza. Pedig még angyal is jött. És az angyal megerősíti, hogy Habakuknak van valamije, amit adhat, amit felajánlhat. Amivel szolgálhat. Érték van a kezében. VAN valami nála. És az elég egy csodához.

Lehet, hogy tényleg nem tudjuk az utat az oroszlánok barlangjához. De valahogy nem tudjuk, és lehet, hogy nem akarjuk elhinni, hogy a csoda lehet „csak” ennyi. Az ebéd ebédidőben – csoda. Valami, ami a maga idejében történik meg, csoda. Megérkezni – csoda. Ami táplál, amivel élhetünk, és aminek a segítségével túlélhetünk – csoda.

Vidd el ezt az ebédet!
Úgy gondolom, Habakuk története elég jó illusztráció ahhoz, hogy mi magunk mi mindenre vagyunk képesek. Ha azt látjuk, hogy valahol elkélne egy csoda, és valakinek segítségre lehet szüksége – ahhoz mi is hozzátehetünk. Valami nagyon egyszerű módon. Azzal, ami természetes, és azzal, ami megy nekünk.

Habakuk valószínűleg eddig is főzött, és utána is fog majd. De volt egy alkalom, amikor jött az angyal, és az ebédet végül nem az aratók, hanem Dániel költötte el. Valami, ami megszokott volt, most más módon folytatódott.

Keresd meg, hogy hol törik a rutin! Mi az, ami egy kicsit más, mint amilyen szokott lenni? Észre tudod-e venni? Mondta-e valamire az angyal – élve a történet képeivel –, hogy menj és kezdj valamit azzal, amit kaptál? Hallasz-e hívást, amely esetleg „cibál”? Rángat-e már valami egy ideje az üstöködnél fogva? Lehet, hogy valahol Te is áldás tudsz lenni. Ahol arra, amit Te tudsz, szükség van. Minden élet értelmes. És mindegyik tud tenni valamit.

Elvitte lelkének erejével
Látjuk-e magunk előtt ezt a figurát, amint a hajánál fogva megragadják, hogy végre elinduljon? Elég udvariatlan módszer. Kissé diktatórikus. Félreérthetetlen.

Éppen ez ad hatalmas bizalomra ad okot! Mert a Lélek erejével remélhetünk abban, hogy imáink meghallgatásra találnak. Amíg mi az oroszlánbarlangban csücsülünk, talán elképzelésünk sincsen arról, hogy Isten mi mindent mozgat meg azért, hogy végül kiszabaduljunk.

„Itt az ebéd, amelyet az Isten küldött neked”
Valaki éppen a barlangban gubbaszt. És a futárszolgálat bejelenti: itt az ebéd. A segítő ember, Habakuk, nem hozott kulcsot. Nem nyílt meg a barlang, és nem pusztultak el a vadállatok sem. A helyzet változatlan. Viszont itt az ebéd.

Észreveszed-e, ha az ajándék megérkezik hozzád? Talán nem ilyen formában vártad. Talán mást vártál. Még azt is gondolhatod, „hmm, ez képtelenség, ez nem lehet az”. Persze aki az oroszlánok társaságában lakozik, és már az életet is majdnem feladta, felteheti a kérdést: miért egyek?

Vajon Dánielnek maradt-e még étvágya? Tud-e még enni? Nem szorítja-e össze a gyomrát a szorongás és a félelem attól, ami ezután rá vár?

Mégis kap valamit, amire szüksége van: táplálékot. És jó eséllyel hihetjük: ha jön az ebéd, akkor az azt jelenti, meg kell erősödni, mert tovább kell indulni. Mert azt még egyikük sem tudja, hogy hét nap fog eltelni addig, míg megérkezik a király, és ámulva látja majd, hogy Dániel valahogyan mégis életben maradt. Végül ő az, aki kiengedi Dánielt a barlangból.

„Megemlékeztél rólam, Istenem”
A hálanapló írásával azt is megtapasztaltam, hogy a legjobb igyekezetem ellenére is milyen nehéz észben tartani azt a sok mindent, amellyel Isten rólam gondoskodik. Ahogy egy-egy nehezebben sikerült napon visszalapoztam a régebbi bejegyzéseimhez, újra és újra elképedtem, hogy milyen áldásokat kaptam. Pedig csak egy hét telt el azóta, és szinte teljesen elfelejtettem valamennyit… Nehéz emlékezni. A napló vezetésével azonban az emlékezés könnyebb lehet.

Ugyanakkor döbbenetes, hogy van Valaki, aki emlékszik ránk és számon tart bennünket. Nagyon szeretem, hogy Dániel története az ebédet említi. Mert ebben minden benne van! Az az Isten, aki még az ebédről sem feledkezik el… aki látszólag ilyen „kicsi” dologban is tudatta vele, hogy jelen van. Dániel valósan remélheti, hogy ha Habakuk eljött, akkor talán ezután is jönni fog valaki. És hogyha az ebéd itt van, akkor a többi szükség is kipótoltatik, és ez mind össze fog adódni, és valahol egybeér: megtörténik a szabadulás.

Isten másik tulajdonságát figyelhetjük meg: a képességét, hogy bátorítja a reményt.

„Fölkelt és megebédelt”
Azt hiszem, Dániel pont ezért tudott valami nagyobbat is remélni. A hálaadás bizakodó viszonyulásból tanítja meg szemlélni az életed.

Dánielnek még hét napot kellett várnia. A várakozáshoz kapott erőt. És onnantól kezdve „Dániel ott üldögélt”. Így már ki tudta bírni, és volt ereje ahhoz, hogy amikor megnyílik a kapu, a saját lábán tudjon kisétálni rajta. Ez az erő valós erő. Még a király is teljesen elképed rajta. Olyannyira, hogy bár nem vele történt, még ő is hálát ad.

A hálaadás gyakorlatával azt keressük, hol kaptunk valamit. Feladjuk minden előnyét annak, hogy kifosztottként és barlangba zártnak éljük meg magunkat. Ez így keményen hangzik. De vajon van-e bátorságunk észrevenni, hogy nekünk mégis adtak? Hogy a panaszaink és kifogásaink alján mégis ott van a hordozottság ténye mint erős alap.

És mit ebédeltek az oroszlánok?
A történet szerint azokat, akik el akarták pusztítani Dánielt. Ez a történet az igazi win-win. Dániel jóllakott… és még az oroszlánok is. Habakukért egy kissé aggódtam az elején, de nem kérdés, hogy ő is és az aratók is végre megebédelhettek.

Volt már olyan Veled, hogy pont azok a helyzetek emeltek fel leginkább, amelyekről azt hitted, hogy minimum négybe harapnak?

Nem minden nehézségre találunk magyarázatot. Azt hiszem, ha valami nagy fájdalom mögött felsejlik a jelentés, értelem, az nagy adomány lehet. De gyakoribbnak látom azt, és magam is így tapasztaltam, hogy meg kell elégednünk azzal, amikor valami rendeződik.

Az oroszlánok már csak ilyenek. Esznek, ha adnak nekik. Ez történhet azokkal a romboló hiedelmekkel, azokkal a nehézségekkel is, amelyek azzal fenyegettek bennünket, hogy innen már nincs tovább. Megeszik őket az oroszlánok. Nekünk pedig a kegyelemért megadathat, hogy nem esünk az önsorsrontó gondolkodásunk áldozatává.

Elfogadni, ha már valamit kaptál
Ez is egyike a nagyon erős gyógyító történeteknek. Különösen azokra a kérdésekre, hogy „Hol van Isten?”, vagy „Miért hallgat?”, illetve „Mikor lesz már valami?” Mert itt, emberi gondolkodás szerint, rendre megakadunk. Rágjuk a kérdéseket, azok meg minket. Dániel történetében pedig azt látjuk, hogy Isten igenis aktívan működik. Cselekszik. Szervez. Mozgósít.

A hálán keresztül Isten a saját talpadra állít, és ki fogsz sétálni arról a helyről, ahonnan azt hitted, semmid nincsen. A hálaadás megtanít remélni abban, hogy talán már Feléd is úton van egy „Habakuk”. És lehetséges, hogy megszületik Benned a hála azért, hogy eddig is megtaláltak olyan emberek, vagy olyan reményteli ígéretek, amelyektől erőre kaptál.

Szabó Dóra

A Dániel ebédjéről szóló elbeszélést tartalmazó Dániel 14. könyve a katolikus kánon része, a protestáns kánon szerint ajánlott olvasmány. Megtalálja a Szent István Társulat által kiadott Bibliában.