Fülledt nyári este, fiatal férfiak és kisgyermekes családok csoportjai a fővárosi Nyugati pályaudvar homlokzata alatt. A látvány hetek óta mindennapos. A Szeged felől érkezők a lépcsőn ülve, ácsorogva várakoznak, a gyerekek játszanak, de sok az inger, néhányan már késő délután alszanak. A családanyák fejkendőt viselnek. Muszlimok, főként Afganisztánból érkeztek. Pontosabban – ahogy jó néhányukról a hivatalos szervek is elismerik majd – menekültek.

„Valamennyiük ellen Röszkénél indult idegenrendészeti eljárás, amit felfüggesztenek, ha a határsértő menedékkérelmet nyújt be.
Ezután kijelölik számukra szálláshelyként valamelyik menekülttábort vagy befogadó állomást. Két napon belül el kell jutniuk Bicskére, Vámosszabadiba, Debrecenbe vagy máshová az erre feljogosító papírral, amely ingyen utazást biztosít nekik a vonaton a megadott úti célig" – magyarázza Nádori Gergely. A józsefvárosi református gyülekezet tagja több mint egy hete rendszeresen kijár a pályaudvarhoz, középiskolai tanárként erre is fordít a nyári szünetéből. Mint mondja, a menedékkérők általában eljutnak a fővárosig, a többségüknek viszont fogalma sincs arról, hogyan haladjanak tovább. Önkéntes civilek folyamatosan bővülő csoportjai segítik őket eljutni egy másik pályaudvarra, ahol elérhetik a csatlakozást. Sokan vonaljegyeket is felajánlanak nekik, a BKV-járatok ingyenes használatára ugyanis nem jogosítja fel őket a papírjuk.

„A szegedi MigSzol önkéntesei általában megírják, hányan érkeznek várhatóan az egyes vonatokkal, vannak-e köztük kisgyermekek, vagy olyanok, akik orvosi segítséget igényelnek."

Több mint három hete szerveződött az a civil kezdeményezés, amely a budapesti pályaudvarokra vonattal érkező menedékkérőknek igyekszik segíteni. A Migration Aid civilek önszerveződő mozgalma, a csoport tagjai közül sokan a hírekből értesültek róla vagy épp saját szemükkel látták, milyen nagy létszámban érkeznek a fővárosba a Szeged felől érkező családok és fiatal férfiak. És azt is, hogy a legtöbben a pályaudvar közelében éjszakáznak, mielőtt továbbállnának. Több ezer kilométer és vagy kéthónapos út áll mögöttük.

Az önkéntesek élelmiszereket, ruhaneműt, tisztálkodó szereket, orvosságot és sok más, a szükség diktálta holmit gyűjtenek és osztanak szét az érkezők között. Emellett igyekeznek informálni is őket arról, pontosan merre kell továbbmenniük. Noha a megfelelő tájékoztatás szerintük az illetékes szervek feladata lenne, próbálják pótolni azt. Urdu, pastu, arab, török, kurd, fárszi, albán és időnként francia nyelven beszélő civilek segítségét kérik, de itt élő afgán és szír fiatalok is csatlakoztak a magyar önkéntesekhez. A menekültekkel való kapcsolatfelvétel nemcsak azt szolgálja, hogy útbaigazítsák őket vagy felmérjék szükségeiket, de alkalmat ad egy-egy jó szóra is – mondják.

Folyamatosan érkeznek a civilek adományai.

Hogy a menedékkérők fegyveres konfliktus sújtotta területekről érkeznek, ahhoz nem fér kétség. Hogy minden történet igaznak bizonyulna-e, ha ellenőrizhetnénk azok valóságtartalmát, ahhoz már igen. A magyar önkénteseket azonban nem ez érdekli. Szerintük emberséget kell tanúsítani az utcán éjszakázó, éhes, fáradt emberek iránt, és segíteni nekik abban, hogy minél előbb eljussanak a táborokba. Hogy ki kapja meg a menekültstátuszt, azt majd a hatóságok eldöntik, addig is szeretnék csökkenteni a határsértőkkel szembeni rosszallást, és csökkenteni a rászorulók – köztük számos csecsemő, kismama és gyermek – szükségeit.

A legtöbben nem Magyarországot tekintik végcéljuknak. Sokan szeretnének Németországba eljutni, akár embercsempészek illegális szolgáltatását igénybe véve is, kockáztatva ezzel, hogy elveszítik a lehetőséget az itteni menedékjog elnyerésére. Igaz, tavaly az elbírált menedékkérelmeknek csupán 9 százalékában született pozitív döntés nálunk, míg az uniós átlag 45 százalék volt.

„Nem lehet elmenni a bajba jutott emberek mellett, erre a nagy tömegű szükségletre válaszolni kell valahogy" – mondja Nádori Gergely. „Példaértékű civil kezdeményezés indult itt, Budapesten és Szegeden is. Ritka pillanat, amikor ennyi ember egyszerre megmozdul, hogy közös erővel tegyen valamit másokért. Pár napja volt itt egy hat-hét év körüli szír kislány, egy repeszdarab volt a hátában. Mire elértek a fővárosba, az önkéntesek szereztek neki egy babakocsit, amiben a szülei tudják szállítani. Ők és sok más család is, akik elindulnak erre a nagy útra, nem gondolom, hogy ne lennének erre rákényszerítve. Boldog pillanat az, ha a legrosszabb, ami történhet, hogy olyannak is segítünk, aki nincs tökéletesen rászorulva."

A tálibok elől menekülnek
Megszólítottunk néhányakat a pályaudvarra befutó vonatokkal érkezők közül is. Két pakisztáni muzulmán férfi a szélsőséges muszlim terrorra hivatkozik, amikor menekülésük okáról érdeklődöm. Afgán fiúk arról beszélnek, Németországba szeretnének eljutni, hogy munkához és állampolgársághoz jussanak. Egyiküket arról faggatom, miért kellett hazulról eljönnie. Udvariasan válaszol, bár láthatóan nem szívesen idézi fel az otthon történteket. Meghalt az édesapja, a tálibok pedig a barátjával és sok más fiatallal együtt kényszeríteni próbálták őket, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Mivel a felszólításnak nem engedelmeskedtek, életveszélyesen megfenyegették őket. Ha kap munkát, idővel szeretné maga után hozni az édesanyját és a húgát is – árulta el.

Ugyanezt a szomorúságot véltem felfedezni egy másik afgán fiú szemében is a Keletinél. Nem tűnt boldognak attól, hogy idegen közegben kell új életet kezdenie, a családjától távol, miközben érzi a vele szembeni rosszallást. Neki és a társainak is az iskolapadban lenne a helye, de a tálibok uralta területeken se iskola, se munka.

Németországban jelentős afgán kolónia él, ott van esélyük elhelyezkedni. Nálunk nyelvtudás és biztos háttér nélkül ez elképzelhetetlen lenne. Addig még valahogy el szeretnének jutniuk, csakhogy Magyarországra érve elfogyott a pénzük – embercsempészeket kellett belőle megfizetni vagy csak a napi betevőt, nem tudni, az viszont biztos, hogy a szerb rendészetisek megszabadították őket az utolsó vasuktól is. Egyikük sárguló foltokat – verésnyomokat – mutat a karján.

Bárki csatlakozhat
Valamennyi, pályaudvaron segédkező csapatnak alakult saját csoportja a Facebookon Migration Aid Nyugati/ Keleti/ Déli megnevezéssel. Az önkéntesek itt tájékozódhatnak arról, mikor érkeznek vonatok és milyen jellegű segítségnyújtásra lenne szükség. „Ha valaki csak a pályaudvarok környékén jár, és szívesen csatlakozna az önkéntesekhez, a legegyszerűbb odamennie azokhoz, akik láthatóan ételt vagy ruhát osztanak" – javasolja Nádori Gergely. Int azonban a józanságra is. „Tapasztaltabb önkéntesek hívták fel a figyelmünket arra, hogy telefont soha egy hívásra sem szabad odaadni senkinek, mert ha az illető épp az embercsempészét hívja, akkor az kerülhet bajba, aki a készülékét kölcsönadja."

Nádori Gergely szerint sokat jelentene a pályaudvarokra éjszaka megérkező családoknak, ha valahol megfürödhetnének, és néhány órára lepihenhetnének a másnapi vonat indulásáig. „A pakisztáni, afganisztáni, szír muszlimok szemében valamennyien, akik itt segítenek, keresztyének, függetlenül attól, hogy valóban azok-e. Van itt vagy ezer ember, akik szívesen segítenének, és ott van az egyház a maga infrastruktúrájával – jó alkalom lenne ez arra, hogy a kettő egymásra találjon."

„A menekültek közt töltött idő ráébreszt minket, milyen kivételezett helyzetben vagyunk. Elég abba belegondolni, mi kell ahhoz, hogy egy házaspár három gyerekkel nekivágjon egy több ezer kilométeres útnak, aminek jelentős részét gyalog teszik meg. Egy-egy ilyen háborús helyzetből menekülő családot látva nem lehet nem az Egyiptomba menekülő szent családra gondolni vagy Jézus szavaira: a rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania. Boldogok lehetünk, hogy mi azok vagyunk, akik segítenek és nem azok, akik segítségre szorulnak" – fogalmaz.

Hiányzik a szervezeti háttér
Helyhiánnyal küzd az önkéntesek egyik bázisául szolgáló Mozsár utcai vendéglátóhely is. Ott jártunkkor égett az önkéntesek keze alatt a munka: voltak, akik az átutazóban lévőknek készítettek szendvicseket, mások az adományként beérkezett ruhákat válogatták korcsoportok és nemek szerint. Mindenki oda kapcsolódhat be, ahol éppen feladatot talál, és ahol képesnek érzi magát a segítésre – magyarázzák. Gyűlnek a csomagok, már a többfős asztalokon is ruhahalmok sorakoznak. A pub vendégei megilletődve figyelik az eseményeket. A ruhákból, cipőkből és játékokból valamennyi pályaudvarra visznek az önkéntesek, de még a menekülttáborokba és befogadó állomásokra is juttatnak belőlük. Mindez spontán szerveződik, nap mint nap.

A segítők egy része a pályaudvar és a pub között ingázik. Ha kisgyerekes migránsokat látnak, felmérik az igényeiket és próbálnak nekik segíteni. „Mindenki önálló. Itt nincs hierarchia, Isten és a Facebook segítségére támaszkodunk" – jegyzi meg valaki. Valami csoda folytán mindig megérkezik az az adomány, amire éppen a legnagyobb szükség van – újságolja. Sok felajánlás érkezett kenyérből, vízből és tejből is. Jöttek tolmácsok, akadtak gyógyászati segédeszközök és jármű is a szállításhoz. Volt, hogy orvosra volt szükség az egyik pályaudvaron – éppen akkor ott termett három is. A menekülteket egyébként leggyakrabban lábsérüléssel, fejfájással, megfázással kezelik. Az önkénteskedő orvosok gyakran saját pénzen vesznek nekik gyógyszert.

A pubban óriási a sürgés-forgás, pedig két hete sincs, hogy vezetője felajánlotta az egyik helyiséget az önkéntes munka segítésére. Bozó Zsuzsanna kérdésünkre elmondta: nem ez az első alkalom, hogy karitatív tevékenységet végez: a Skót Egyházzal együttműködve rendszeresen részt vesz jótékonysági vacsorák lebonyolításában. Egyik nap a Nyugatinál sétálva észrevette, hogy gyerekek és édesanyák fekszenek a földön, a látvány nem hagyta nyugodni. Valakitől hallott a Migration Aid önkéntes mozgalmáról, és mivel júliusban kevesebb a vendég, a pub különtermét felajánlotta az önkénteseknek. „Naivan azt gondoltam, talán ha három-négy embert látunk majd néhány dobozzal. Nem ez történt: már az első nap több mint száz önkéntes fordult meg itt, és nagyon sok adomány befutott. Kisgyermekruhák, cipők, tisztálkodó szerek, pelenka, fürdető kád, fénymásolt várostérképek. Vagyis minden, amire a pályaudvarokon vagy a táborokban szükség van."

Bozó Zsuzsanna szerint mára elérkezett a pillanat, amikor sokat jelentene bármely karitatív szervezet segítsége. „Ez az önkéntes bázis óriási erőt képvisel, őket nem lenne jó elveszíteni. De fontos lenne, hogy ne egyedül dolgozzanak, hanem legyen mögöttük szervezeti háttér is, alapítványok vagy programok, ahová becsatlakozhatnak. Először is jó lenne egy nagyobb helyszín, és az is, hogy az a szaktudás, tapasztalat, amivel a karitatív szervezetek rendelkeznek, hozzáadódjon ehhez a civil megmozduláshoz."

„Infrastruktúrára lenne szükség, és olyan tapasztalt vezetőkre, akik beosztják a műszakot, kiosztják a csomagokat, irányítják az önkénteseket. Akár az idegenrendészet is beléphetne mögénk. Ha ezt hivatásosok fognák össze, akkor tudna hatékonyan működni a civilek szolgálata" – erősítette meg Zsohár Zsuzsanna, a Migration Aid szóvivője.

A segítőkész civilek az elmúlt csaknem egy hónapban kora reggel, ebédszünetben vagy munka után, család mellett kapcsolódtak be a pályaudvarok körül zajló tevékenységbe, és teszik ezt ma is. „Az elején arra koncentráltunk, hogy mit tegyünk, amikor megérkezik egy elgyötört test, most pedig arra, hogy biztonságban eljuttassuk ezeket az embereket azokra a pályaudvarokra, ahonnan folytathatják az útjukat. Vagyis mára a tájékoztatás és az emberek mozgatása lett hangsúlyos. Attól nem fognak továbbmenni, ha valahol csinálunk egy vurstlit, mert elfogy belőlük a lendület. Ez a plató, ahonnan még valamennyiüknek kell még egyet ugrania, de ha mi ezt a platót megnyújtjuk, akkor félő, hogy nem lépik meg az utolsó fokot."

Csökken a feszültség
Zsohár Zsuzsanna elárulta: az önkéntes szolgálattól a társadalmi feszültségek csökkenését is reméli. „Azért tesszük mindezt, hogy ne fordulhassanak elő ahhoz hasonló esetek, mint ami az egyik első csoportunkkal történt, akiket a Keletiben fogadtunk. Ők gyalog jöttek Szegedről, mert nem tudták, hogy érvényes a papírjuk a MÁV járataira. Nyilván valahol útközben a kukoricásban aludtak, letaposták valakinek a veteményét, meg keresztülmentek a földjén. Ezek a fölösleges körök elkerülhetők lennének, ha emberként kezelnénk egymást. Az önkénteseink személyes tapasztalatot szereznek erről. Ha valaki csak egy napot eltölt a migránsok között, teljesen más szemmel fogja nézni őket, mint az, aki elmegy mellettük az utcán. Ennyivel is csökken az irántuk tanúsított társadalmi ellenállás."

Ugyanaz a félelem
Bőrszíntől, vallástól és kultúrától függetlenül az emberekben ugyanaz a félelem munkál – véli Zsohár Zsuzsanna. „Mindenki fél a létbizonytalanságtól. A félelem az itteniekben a menekültekkel szembeni ellenállást ébreszt, Afganisztánban pedig, ahol a fenyegető tényező magasabb, indulásra készteti az ottaniakat."

A pályaudvarokon megrázó emberi történetek tömkelegéről hallanak a magyar segítők. Szószólójuk visszautasítja, hogy ezekről meséljen. „Az a baj, hogy nagyon magas az ingerküszöbünk. Nem akarok belemenni abba, hány halálesetről beszéltek ezek az emberek, de legyen elég az, hogy amikor belenézek egy tizenhárom éves menekült fiú szemébe, azt látom, hogy abban több felelősség van, mint a sajátomban. Nálunk most több mint harmincezer ember várja a menekültstátusz iránti kérelme elbírálását. Traumatizált lelkekről van szó, akiktől elvárjuk, hogy a hocheurópai standardnak megfelelően viselkedjenek. Nem fognak. Egyszerűen más szociokulturális háttérből jönnek, ráadásul a legtöbben örülnek, hogy élnek. Az utolsó szál, ami a hazájukhoz köti őket, ahová talán sosem térhetnek majd vissza, az anyanyelvük. Sodródnak, akár az ördögszekér. Fújja-görgeti őket a szél, körülöttük minden száraz, és ha szerencséjük van, és esik rájuk az eső, ki tudnak nyílni. De ez még nagyon sokáig tart."

Kép és szöveg: Jakus Ágnes

A menekültkérdésben megjelent korábbi cikkeinket itt olvashatja:

Közös úton
„Aki a bevándorlás politika kapcsán úgy nyilatkozik, hogy fogadjátok be a jövevényt, mert ez az Úr akarata és törvénye, hiszen benne van az Ószövetségben és az evangéliumokban, az a halálbüntetés kérdésben is vegye komolyan a Szentírást, amelyben benne van a halálos ítélet." A püspök figyelmeztetett: „A keresztyéneknek senkit nem szabad halálra ítélni, ez az államhatalom kezében lévő döntés. A másik ügy tekintetében, amikor azt mondjuk, hogy be kell fogadni a jövevényt, vegyék komolyan, hogy az ószövetségi igék nem a fennálló államnak szólnak, hanem kinek-kinek saját magának. A mi családunk két év hét hónapra befogadott egy menekültet, aki az ágyamban aludt, a hűtőnkből evett, a gyerekeim uzsonnáját vitte magával. Ezért kérem, hogy értsék jól: az ige mindenkinek magának szól, vagyis nyissa meg mindenki saját házát, saját otthonát, tömje meg a hűtőszekrényt és fogadja be a menekültet. Ez az egyenes bibliai parancs, ami nem valami elvonatkoztatott államképnek szól – tette hozzá Bogárdi Szabó István püspök, a Zsinat lelkészi elnöke.

Egyetlen órát
„Keresztyénként nem gondolkodhatunk másképp, mint hogy befogadjuk a menekülőket, enni adjunk nekik, és azt is tudjuk, ha ezt tesszük, azt Jézussal tesszük meg. Azt is jó lenne látni emellett, hogy felelős keresztyén emberek arra is keresik megoldást, hogy hogyan és milyen keretek között élhetnek együtt más és más kultúrájú emberek." (Sztojka Szabina teológus)

Semmi baj
Béke van, színvonalas az oktatás, kedvesek és segítőkészek az emberek, jó itt élni. A napjainkat jellemző nagy magyar kesergésben talán nehezen ismerhető fel, hogy Magyarországról van szó, legalábbis így lát minket egy menekült afganisztáni család. Khyber és Saima egy csepeli panelban élnek három gyermekükkel. A háború elől menekültek hozzánk, most a reformátusok segítenek a családnak.

Az álszabadság és az európai erőd
Európa folyamatosan erősíti külső határait, hatalmas költségvetési forrásokat fordít a szigorításokra. A határok azonban átjárhatók azoknak, akik meg tudják fizetni az árát. Az „európai erőd" nem a kultúrát és a biztonságot őrzi, hanem csak azt hivatott távol tartani, aki a gazdaságunkat fenyegeti. A határok lezárása melletti fő érv, hogy meg kell őrizni Európa kulturális identitását, meg kell akadályozni a korlátlan bevándorlást. A gond az, hogy csekély a szolidaritás a menekülőkkel szemben.

Az oltalom helye
Az újrakezdéshez hatalmas hit és erő kell. Amikor megbicsaklik a hazánkba menekültek lendülete, a református menekültmisszió munkatársai igyekeznek segíteni őket a küzdelmükben: gyökeret ereszteni egy számukra idegen országban, iskolát, munkát találni, vagyis mindent, amit elvesztettek a hazájukban.

Nem önszántukból
Percenként nyolc ember hagyja el otthonát háború, üldözés vagy terror elől menekülve. Sok szülő minden pénzét arra áldozza, hogy legalább az egyik gyermekét megmentse a veszélyektől. Általában nem Magyarország a cél, de az embercsempészek a magyar határt átlépve kirakják a fiatalokat, mondván: ez itt Franciaország.