Egyszer kérdeztem a diákjaimat, akik elakadtak egy feladat megoldása közben: - Mi segíthet nekünk ilyenkor? Kórusban válaszolták: Az ige! Számomra is ez a válasz, a segítség, a kapocs: az Ige. Közel húzódok Jézushoz, mert Vele szépen, lassan minden leegyszerűsödik. Szeretem ezeket az időszakokat. Még akkor is, ha ilyenkor sokkal jobban kell koncentrálnom, hogy jelen legyek a hétköznapokban. 

Legutóbb az örök életről szóló, sok-sok helyről érkező mondatok dúlták fel a lelkem. 

Kavargott bennem, amit hallottam és azt éreztem, hogy nem értem, és egyre inkább nem.

Egyedül éreztem magam. Mindenki tudja, milyen lesz? Mindenki tud mindig úgy dönteni, hogy az az örök életre mutasson? Mindenki tud úgy élni, hogy mindezt szem előtt tartja, csak én nem? Úgy választ munkahelyet, iskolát, úgy vásárol, nevel gyereket, beszélget, eszik és alszik? Vagy csak akkor menekül ezekhez a gondolatokhoz, ha az életben baj van? A mennyország menedék? Cél? Második lehetőség? 

A mennyország szép. Tökéletes. Olyan, amilyennek Isten eltervezte. Olyan, ahol, bár nem áll szándékomban egy parancsolatot sem eltörölni, de boldogan leszek a legkisebb is akár. 

Az a hely, amit nem ronthatunk el. Készen van. Vár. Tulajdonképpen nincs is dolgom vele. Amivel dolgom van, az az életem. És azzal is csak annyi, hogy lássam, halljam, érezzem Isten akaratát vele. Hogy azt tudjam tenni, amit Ő eltervezett. A mennyországról keveset árul el nekünk Isten. Annál többet tanít az életről. Mindent elmond. Hogyan imádkozzunk, böjtöljünk, szeressünk, szolgáljunk, ünnepeljünk. Hogy forduljunk oda egymáshoz, a gyerekekhez, és azokhoz, akik még nem találkoztak Vele. Mit tegyünk, ha fáj valami, ha bántanak, ha öröm ér, ha félünk, ha aggódunk. Mi fontos és mi nem. Nincs olyan kérdés, amire ne lenne meg a válasz, ha egy kicsit csendben vagyok. 

Az örök életet nem tékozolhatjuk el. Hisz még nem a miénk. A földi életünket viszont igen. Kezdetben a földi élet is szép volt. Tökéletes. Aztán elrontottuk. Az egész Ószövetség arról szól, hogy próbált Isten visszaterelni minket a jó útra. Nem értettük az akaratát, és Ő még ekkor sem adta fel. Elküldte közénk Jézust, hogy elénk élje, mutassa, mondja, majd írásba adja Isten tervét. Így van ez minden egyes ember életében is. Ószövetség-Újszövetség. Óember-újember. A kötőszó mindkettő közt Jézus. 

A földi élet Vele ajándék. Ezt a keresztény létet, ezt a szeretetet, hitet, imát csak itt élhetjük meg. Ebben a formában dicsőíteni, szeretni Őt csak itt tudjuk. És ebben a formában együtt lenni az ajándék embereinkkel csak itt tudunk. Beszélni Róla azoknak, akiknek Ő megengedi, csak itt tudunk. 

Ha Vele járunk, akkor minden dolgunk az Ő dolga. (De nem minden dolga a mi dolgunk.) 

Kisfiam egyszer hazajött egy konfirmációra felkészítő alkalomról és ezt mondta: „Anya, olyan jó volt csak ülni ott és hallgatni őket és tudni, hogy én ennek az egésznek részese vagyok, hogy ebben az egészben részem van.” Szent pillanat volt. Csillogott a szeme, mosolygott, és tanított, ahogy szokott.

Ha én is így tekintek az életemre, akkor helyére kerülnek a hangsúlyok, a jelentőségek, akkor már nem félek a változásoktól, már nem félek az érthetetlen mondatoktól, helyzetektől, nem félek szeretet adni és elfogadni. 

Nem félek ember lenni és megengedni Istennek, hogy Isten legyen, „Aki átveszi tőlem a felelősséget, az irányítást. A találkozásaimat, a munkámat, az életemet.  Én feladom, Ő azt mondja „jól van, most viszlek a hátamon egy kicsit”. Én aggódok, Ő vigyáz rám. Én kapkodok, Ő türelemmel kivárja. Én igent mondok, Ő megáldja. Én szeretek, Ő adja az embereket, akiket jó szeretni. Én érzek, Ő őrzi a szívemet. Én remélek, Ő mosolyog. Én imádkozom, Ő meghallgat. Én csendben vagyok, Ő szól. Én cselekszem, Ő adja az erőt.”

A halántékom lecsendesül, a kérdéseim elhalkulnak, a lelkem békességre lel. Hála és öröm jár át, hisz mind ennek, azaz Mindennek a része, részese vagyok. 

Fotó: Füle Tamás