Csoda az, ha nem csak egyéni csendességeinkben, hanem együtt, egyházként is megerősödhetünk a belső emberben, ha Krisztus lakik a szívünkben – mondta Karsay Eszter, a Gyulai Pál utcai Református Gyülekezet nyugalmazott lelkipásztora a 2025. január 29-i Református Megújulás Konferencia igei bevezetőjében, az Efézusiakhoz írt levél 3. fejezetének 14-21. verséig terjedő szakasza alapján.

A budapesti Ráday Házban tartott konferencia négy szekcióban zajlott. Az előadók között minden egyházkerület képviseltette magát, volt köztük határon inneni és túli, férfi és női előadó, különböző generációk tagjai. Az időkeretet figyelembe véve nyolc tervezett hozzászólásnak adtak teret; hogy kik és miről beszéljenek, arról a résztvevők szavazatai döntöttek. E mellett spontán hozzászólásokra is adódott lehetőség.

Első szekció: Kegyelemtan és megváltástan

Szentségtörésbe keveredve
Az első szekció központi kérdése volt, hogy hogyan kapcsolódik a kegyelem a református tanításhoz, és milyen etikai dilemmákat vet fel a bűn és megbocsátás kapcsolata.
Szentségtörésbe keveredve című előadása kezdetén Kodácsy Tamás egyetemi docens, a konferencia egyik szervezője Kálvin János Institutiójára hivatkozva (Inst. 4.4.1.4.) azt mondta, bár a nép hatalmában áll a méltó papokat megválasztani, a méltatlanokat elutasítani, ugyanakkor ennek a mikéntjéről szerinte Kálvin nem írt, annak pedig fontos a tisztázása, hogy mit jelent, hogy valaki méltó vagy méltatlan, ahogy az is tisztázásra szorul, hogy mivel is néz szembe a református közösség. Az egyetemi docens Ciprianusra hivatkozva állította, hogy mindenki szentségtörésbe keveredik, aki közösséget vállal a vétkes főpappal.

A szentségtörés jelen idejű olvasatát Krisztus jó illatának elvesztésével azonosította, ami úgy érhető tetten, ha nem szívesen jönnek közénk, a reformátusság körébe az emberek. Kodácsy Tamás hivatkozott Donatus püspök és Augustinus eltérő véleményére annak láttatására, hogy kinek a kezéből fogadható el az úrvacsora – Augustinus véleménye szerint a kegyelem az, ami meg tudja haladni a szentségtörést vagy az árulást.
„De mi történik, ha éppen a kegyelmet törjük szét?” – tette fel azt a kérdést Kodácsy Tamás, amivel ő személy szerint küzd, szerinte az elmúlt év során a kegyelem lett szentségtörés áldozata. A docens szerint reformátusságunk kulcsfogalma veszítette el jelentését.
„Egy püspöktől nem azt várom el, hogy úgy mondja a gondolatait, hogy az a közvéleménynek megfeleljen, politikailag korrekt legyen, hanem hogy legyen prófétai hang, akkor is, ha a közvélemény mást gondol róla” – fogalmazott.

„Nem az a probléma, ha valakit ártatlannak ítélünk. Az sem probléma, hogy bárki kegyelmet kér valaki másnak. A probléma az, ha valaki azért kér kegyelmet másnak, mert ártatlannak véli. Mindez ebben a formában ellentmond a konzervatív gondolkodásmódnak, és ellentmond a reformátori alapelvnek, a sola gratiának” – fogalmazta meg kritikáját Kodácsy Tamás a tavalyi év kegyelmi botrányának kommunikációja kapcsán. A docens szerint a kegyelem tárgyiasítása, ha valakit szimpátia, teljesítmény alapján mentünk fel, mert nem lehet semmi a kegyelem mellett, amit bárkinek igazságként be lehet számítani.
„Nem az a kérdés, hogy a püspök lemondjon-e, vagy sem, hanem inkább az, hogy mi lemondunk-e arról, hogy egyházunk református” – mondta Kodácsy Tamás, aki a Római levél 11. fejezetének 6. versével fejezte be az előadását.

A nyelv megtérése
Nagy Károly Zsolt, a Sárospataki Református Hittudományi Egyetem tanára, kulturális antropológus A nyelv megtérése című előadása kezdetén a hallgatóság megszólításának dilemmáját osztotta meg, majd az Élő Ige Évének záróalkalmán kapott köszöntést idézte: „Az ideológiai ellenfélnek is kijár a kézfogás!” Ennek kapcsán pedig a Visky András által kimondott egyházi közbeszédi minimumra irányította a figyelmet: „Itt és most elkötelezzünk magunkat, hogy hittársainkat különbnek tartjuk magunknál.”

Nagy Károly Zsolt saját beszélői pozícióját ebben az elkötelezettségben határozta meg, innen folytatva az „Áldás, békesség!” szókapcsolat értelmezését, a hasonló feliratú szaloncukorra utalva. „Mit is értünk azon, hogy áldás, békesség? Egy prémium repiterméket, melyből a műfaj természetéből adódóan sem juthat nemhogy bőséggel, de még egyenlően sem mindenkinek” – fogalmazott, rámutatva arra, hogy nehéz ott kimondani ezt a kifejezést, ahol túl sok jelentésréteg terheli. (Utalt az „áldás” szó erodálódására abban a közéleti térben, ahol hírértékkel bír az az áldás, amelyet egy politikus irodájában a Horthy-szobor kapott, s az egyházi közbeszédben létező fogalom lehet a kampány a püspökválasztás idején.)

„Ha nincs nyelvi megújulás, semmilyen megújulás nincs” – jelentette ki az előadó, aki szerint az idáig vezető úton meg kell fordulni, hogy az egyházi közbeszéd megváltozása nyomán a tettek is változhassanak. Hiszen sem a bibliai nyelvekben, sem a bibliai terminológiában nem választható szét egészséges módon a kettő.

„Mindazt, ami bennünk és körülöttünk zajlik, a nyelven keresztül osztjuk meg másokkal, és ezen keresztül bonthatjuk le azokat a struktúrákat, amelyek fogva tartanak bennünket” – mondta, majd egyháztörténeti példát hozott ennek szemléltetésére: a Bethánia Mozgalom kommunizmus idején történő felszámolását, melynek során a szervezetnek önként fel kellett adnia létezését és be kellett olvadnia a gyülekezetekbe. A hatalom nyelvi eszközöket is bevetett a megsemmisítésére, az egyházi sajtóban megképezve a bethánizmus fogalmát, mellyel az ébredés korábbi motorját az ébredés ellenségeként tüntette fel, miközben az ébredés fogalma is átalakult. „Ami a párt terminológiájában reakcióst jelentett, az az egyházi megfogalmazásban bethánista volt – ami gyűjtőfogalmává vált az ideológiai ellenfélnek. De tessék nyugodtan aktualizálni és behelyettesíteni olyan fogalmakkal, mint a liberális, a progresszív, vagy ezek ellentéte a másik lövészárokból.”
Az előadó kiemelte: az egyház elmulasztotta a szembenézést a múlt bűneivel, ezért a jelenét is meghatározza a reflexió hiánya, a diktatúra idején kialakult, a társadalom más alrendszerére is jellemző kettős beszéd, az elbizonytalanodó vagy többszörös jelentésűvé váló teológiai fogalmak, s még inkább a politikai, hatalomtechnikai terminológia betörése az egyházi nyelvbe.

Nagy Károly Zsolt szerint nyilvánvaló, hogy a személycsere önmagában nem old meg semmit. A szavak pátoszos kopottságával való megküzdésre, valódi közös bűnbánatra és a megtérés valódi cselekedeteire hívta az egybegyűlteket. „Isten az egy igazságot sokunknál tette le. Össze kell raknunk” – fejezte be mondandóját.

A sérülés esztétikája
A szekció utolsó előadását Masri Mona Aicha, az ELTE Misszió lelkésze tartotta A sérülés esztétikája címmel, melyet Jacques Derridát idézve kezdett: „Nincs költemény baleset nélkül, sem olyan költemény, mely ne tátongana nyitott sebként, miközben maga is hasonló sebet üt.”

A kegyelem teológiai esztétikai olvasatát az újszövetségi kharisz szó jelentéstartományának (szép, gyönyörködtető, öröm, kegyelem) elemeiből vezette le, amelyet azért tartott fontosnak, mert a teológiai szép szerinte sosem relatív és Isten népe számára inkább esemény (Gerhard von Rad), mely Istentől kapott áldását hordozza (Claus Westerman).
Az előadó Byung-Chul Han A szép megmentése című esszéjének a simaság esztétikájával kapcsolatban megfogalmazott gondolatait azért hívta segítségül, hogy ezen keresztül nézzen rá a református közösség, hogyan jelenik meg a simaság az egyházban. (A simaság nem sért és ellenállást sem képez.)
Masri Mona Aicha az egyház jelenlegi sérült állapotát összekötötte a keresztény teológia központi elemével, a krisztológiával, melyben a sérülékeny test csúffá lesz a kereszten – mégis ez a rútság is a kharisz, a kegyelem és így a szépség része.

„Mit mutatnak a rutinszerű alkalmak? Miért nem gondolkodunk el, hogy a kegyelem szavunk most hogyan cseng?” – tette fel a kérdéseket a fiatal lelkész, aki szerint „dolgunk van a kegyelem szavunkkal.”

Roland Barthes filozófus fotográfiáról írt gondolatait (Világoskamra) kötötte össze az egyház jelenlegi helyzetével: „sok kép kiabál, de nem sebez – és én most nem a képekről, hanem az egyházról beszélek.” Azzal zárta előadását, hogy „nincs kegyelem baleset nélkül, sem olyan kegyelem, amely ne tátongana nyitott sebként, miközben maga is hasonló sebet üt.”

Kegyelem és felelősség
A konferencia résztvevői által megszavazott hozzászólások közül kettő kapott helyett a szekció végén, elsőként Koncz Karola teológiai hallgató, exmisszus, gyakornok, tanársegéd fogalmazta meg gondolatait Kegyelem és felelősség – fiatal szemmel címmel. A választott beszédhelyzet a kegyelemre szorultság tudatos vállalása volt, szerinte közel egy éve felnyíltak rosszul hegedt közösségi és egyéni sebeink is.

„Valahogy így szól a meghívásunk parafrazeálva, hogy hozzátok magatokat mindenestül, sebzettségetekkel és személyes motivációitokkal, és engedjétek, hogy gyógyító testvéri közösséggé formáljalak benneteket. Meggyőződésem, hogy Jézus hasonlóban gondolkodott. Nem felszínes, szeressük egymást gyerekek!-ben vagy fáradt dinamikákban, intézményekben, megcsontosodásban. Rendszeres önvizsgálat nélkül azonban további sebeket ejtünk, vagy sebeket mélyítünk, ahelyett, hogy gyógyítanánk egymást” – fogalmazott a fiatal teológus. „Egy olyan egyháznak szeretnék a tagja, a fiatalja, a teológusa meg a lelkésze lenni, ahol nem vétek látni. Ha látunk, akkor nem vétek érteni, ha meg értünk, akkor nem vétek beszélni róla. Ahol sem cinkos leplezőnek, sem kellemetlen leleplezőnek nem kell lenni. Egy olyan egyházi kultúrát szeretnék kimunkálni és megélni önökkel, ahol meglátjuk egymásban a kegyelembe fogadott testvért. Mindeközben a feketét feketének látjuk, és együtt óhajtjuk a fehért. Örvendek is ennek a napnak, mert olyan, mintha mától lenne legitim magunkról őszintén, és nyíltan beszélni. És egy kicsit oldódik talán, hogy én az vagyok, aki nem te, és ők azok, aki nem mi, és hogy oda is bizalmatlanul megyek, ahova hívnak” A hozzászóló szerint nagy erőfeszítés ma az egyházban nem valakinek az embere lenni, hanem egyszerűen csak Krisztusé.

A kegyelem jogi és hitbeli megközelítése
A szekció utolsó hozzászólója Pál Lajos ügyvéd, egyetemi docens, a dunakeszi egyházközség presbitere volt, aki arra mutatott rá elsősorban, hogy a közel egy évvel korábbi diskurzusban felbukkant jogi természetű érvelések a kegyelem félreértését mutatták.

„A kegyelem leglényege ugyanis mind jogi, mind hitbeli megközelítésben egymással analóg, a fókuszban mindkét esetben az ártatlanság és a bűnösség kérdése áll” – fogalmazott az előadó, aki az isteni és az elnöki kegyelem közös lényegét abban látta, hogy kegyelmet csupán bűnös ember kaphat, mert csak ő az, aki erre rászorult.
„Közös sajátossága a két felfogású kegyelemnek, hogy a kegyelem nem cselekedeten nyugszik, a kegyelemre magatartással, cselekvéssel sem érdemessé, sem érdemtelenné nem válhatunk. A különbség egyébként talán leginkább abban ragadható meg, hogy amíg a világi kegyelmezés során megengedett a mérlegelés arra nézve, hogy ki méltó és ki nem a kegyelemre, addig a protestáns megközelítésben isteni kegyelem tekintetében ilyen mérlegelés nincs és nem is lehet” – fogalmazott a jogász.

Második szekció: Egyháztörténeti tanulságok

Megújulás történelmünk tükrében
A konferencia második szekciója egyháztörténeti perspektívából tekintette át a megújulás kérdését, néhány történelmi példát hozva arra, hogyan reagált a református egyház a korábbi válságokra. Mint elhangzott: ezekből a mára nézve is tanulságok vonhatók le.

Szabó Előd református lelkipásztor és teológiai tanár előadásában részletesen kifejtette: egyházunk történelmére jellemző, hogy a minket megrázó események után a megújulás útját keressük. Ravasz László egykori dunamelléki püspök és a korabeli Református Megújulási Mozgalom gondolatait idézve kifejtette: bűnbánattal és engedelmességgel lehet csak Isten kegyelmét kérni. Ehhez ki kell mondanunk, hogy az elkövetett bűnnek mindannyian részesei voltunk. A közös bűnvalláshoz elsőként személyes Krisztus-hitünk megtalálása szükséges, csak ezt követheti az a prófétai hang, amely másokat is a helyes irányba igyekszik fordítani. Ha azonban csak a múlt bűneit valljuk meg, a jelenét nem, akkor a szükséges feladat felét végezzük el.

Elhangzott az az egyháztörténelmünk során vissza-visszatérő gondolat is, hogy a valódi reformációhoz nem gyáva tapogatódzásra, hanem tűzre van szükség, a Szentlélek ereje nélkül ugyanis minden megújítási szándék rombolássá válik, mert emberi szándékba fordul át. Szabó Előd kitért a misszió kérdésére is, amelynek parancsát szeretjük hangoztatni, de tetteinkkel, szavainkkal sokszor szembe megyünk annak útmutatásával a kényelmes egyház elvét követve. „Amikor az egyház komolyan vette küldetését, mindig üldözésben és szenvedésben volt része” – idézte az 1955-ös Hitvalló nyilatkozatot az előadó, arra is kitérve, hogy a misszió lelki kérdés és nem anyagi. Zárásképpen pedig kiemelte: a mostani forrongásban azzal kell kezdeni, hogy mindannyian megvalljuk bűneinket – a magunkéit és nem a másikéit.

Pénz és állam nem teremthetnek vallást és nem teremthetnek egyházat, csak a hit – idézett egy 1896-ban megfogalmazott gondolatot Földváryné Kiss Réka egyháztörténész, tanszékvezető egyetemi docens (Károli Gáspár Református Egyetem), aki előadásában az egyháznak az államtól való évszázadokon át tartó anyagi függését mutatta be. A protestáns autonómiát már a 19. században is többen féltették ettől a kiszolgáltatottságtól. 1848 és 1867 között ugyan megteremtődött a vallási egyenjogúság, de megoldatlanul maradt a finanszírozás, amely két területet érintett különösen érzékenyen: a lelkészek és a tanítók fizetését. A népegyházi keretrendszer saját forrásokból nem volt fenntartható, ezért a 20. században Ravasz László eszménye már a saját lábán álló egyház volt.

Ravasz László a megújuláson Bethlen István politikai konszolidációját támogatva munkálkodott, de utólag elismerte, hogy a külső építkezés jóval nagyobb volumenű volt, mint a belső megerősödés. Bereczky Albert püspök ezután egészen más irányba vitte az egyházat. Bár a földosztás az egyházi vagyon elvesztésével járt, ennél jóval nagyobb károkat okozott az egyháznak, hogy rutinjává vált a kádárizmus hatalomgyakorlási módja, a „kegygazdálkodás”, valamint a belső bizalmi háló szétrombolása. Földváryné Kiss Réka idézte Karl Barthot is, aki szerint az állam és egyház viszonyában nincs ideális modell és nincs feszültségmentes viszony, ezért az folyamatos korrekcióra szorul. „Az a feladat vár ránk, hogy lelkivé tegyük a magyar kálvinizmust” – zárta előadását az egyháztörténész.

Hozzászólásában Zsengellér József teológus, egyetemi tanár arra hívta fel a figyelmet, hogy a kegyelmi ügy kapcsán olyan igemagyarázatok is napvilágot láttak, amelyeket ő a Szentírással való visszaélésnek tekint, mert félreviszik annak eredeti üzenetét. Ez az „abúzus” emberi gyarlóságunkban gyökeredzik, és olykor sajnos mindannyian gyakoroljuk. Kiemelte: ha nem megyünk az Ige mélyére, csak a felszínt kóstolgatjuk, alapos teológiai felkészülés nélkül pedig elsikkad a lelki mélység.

A megoldás meglátása szerint az Igének a „megevése” abban az értelemben, ahogyan azt Lovas András lelkipásztor, egyházkerületi missziói referens a Parókia portálon megjelent három összefüggő igetanulmányában kifejti.

Csűrös András lelkipásztor, egyetemi adjunktus hozzászólásában kiemelte: az egyház élete bizonyos értelemben mindig is a nyilvánosság előtt zajlott. A reformátorok jól tudtak élni ezzel, a néphez egyszerűen és érthetően szóltak, minket viszont a sikerkommunikáció hamis mítosza ural.

Hozzátette: miközben Jézus szűk körben dicsőült meg és a nyilvánosság előtt szenvedett, mi pont fordítva tesszük ezt. A szószéket bástyaként használjuk, nem hegyként, ahonnan hirdetnünk kell Isten szavát. Idézte Nagy Péter lelkipásztor azon gondolatát is, hogy mi mindig az egyházat akarjuk megmenteni, holott a világot kell megmentenünk. Az egyház nem vár, hanem test, Krisztus teste – mondta Csűrös András.
 

Harmadik szekció: Egyház és hatalom

A tekintély és a reprezentáció válsága
A konferencia harmadik, az egyház és hatalom viszonyáról szóló szekciójában az előadók arra keresték a választ, hogy milyen veszélyekkel jár a hatalommal való összefonódás, és hogyan őrizhető meg az egyház függetlensége.

Az előadások sorát Fazakas Sándor, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára kezdte. A teológus A tekintély és a reprezentáció válsága – ki kit képvisel és milyen hatalommal az egyházban? című előadásában felidézte, hogy bár Kálvin János azt szerette volna, hogy a genfi gyülekezet válassza meg saját presbitériumát, oda több világi testület is delegált tagokat. Mint mondta, a gyülekezeti rendtartás részét képezte a lelkipásztorok fegyelmezése is annak esetén, ha rossz hírbe hoznák Isten Igéjét. Szerinte a rosszul értelmezett vagy kétes értékű autoritás úgy válhat az egyház válságának kiváltó okává, hogy a tekintély nem azáltal él, hogy elismerik, hanem például hatalom által kikényszerítik. Erre a Kr. e. 6-5. századi római közigazgatás magisztrátusait hozta példaként, akik jól képzettek és tapasztaltak voltak, a közösség részeiként tevékenykedtek és kötelesek voltak kikérni a szenátorok tanácsát, de szabadon követhették vagy elutasíthatták azt.

Fazakas Sándor hangsúlyozta a funkcionális és státusztekintély fogalmai közötti különbséget: amíg az első a szakértelmen és tudáson alapul, addig a második dinasztikus módon és jogszerű, vagy jogszerűnek tűnő közösségi döntések által kerül a vezetőhöz. Szerinte ez utóbbi esetén elkerülhetetlenül erodálódik a tekintély és a reprezentált intézmény, valamint annak részei – jelen esetben az egyház és annak tagjai. Az egyetemi tanár felidézte a reformátori tisztségértelmezést is, amely lelkészi és nem lelkészi képviselők kapcsán elvárja a belső elhívás, a kompetencia és a külső felhatalmazás meglétét. Fazakas Sándor szerint a néplélek, a közhangulat, a kollektív identitás elemeinek projekciója, vagy az egyház társadalmi, jogi, anyagi biztonságérzete iránti vágy kivetítése a lelkészre, a presbitériumokra, de még inkább esperesre, püspökre, főgondnokokra és további tisztségviselőkre mind-mind szerepet játszik abban, hogy egyházunkban a tekintély alapja nem az evangéliumi üzenet és az igehirdető személye közötti összefüggés, hanem a tisztségviselő társadalmi vagy egyházjogi státusza. Kiemelte, hogy bár a húsvét utáni gyülekezet felhatalmazva érezte magát, hogy a törvény értelmezését és a hívők életének felügyeletét Jézusnak erre a tekintélyére vezesse vissza, erre az évek során rátelepedett a vallásos intézmény és hierarchia tekintélye, amely annak ellenére sem változott, hogy a reformáció újfajta tisztségértelmezést hozott. Fazakas Sándor rámutatott: a tekintély és a reprezentáció krízise ott történik meg, ahol a tisztségviselő maga akar tekintélyt kölcsönözni a tisztségnek, ahol nem számolnak a döntések következményeivel, ahol a tisztséget hatalomként értelmezik és ahol a tisztség politikai érdekek vagy a korszellem szócsövévé válik.

Isten és a mammon
Pecsuk Ottó az Isten és a mammon című előadásában a pénz és az anyagi gazdagság bibliai szempontú értelmezését foglalta össze. A Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának docense, a Magyar Bibliatársulat Alapítvány főtitkára elmondta: a Tóra Isten áldásaként beszél a gazdagságról és a vagyonosodásról – mindezek az Istennek való engedelmességből fakadnak, míg az engedetlenséget átkok követik. A lelkész ezt a logikát látja érvényesülni a királyság korának krónikáiban is (például Salamonnál), míg a kor prófétáinál és a bölcsességirodalomban már felsejlik az evangéliumok mammonja. Kiemelte: ez utóbbi nem mondja ki egyértelműen, hogy a vagyon önmagában bűn, de a gazdagság és az Istentől való arrogáns eltávolodás összekapcsolódik bennük – ellentétben az apokaliptikus prófétai irodalommal. A lelkipásztor hozzátette: ugyan az apokrif iratok könyveiben a messiás mint materiális jólét jön el, Jézus életének krónikásai már a bölcsességirodalom rezignált hangvételét és a próféták gyanakvását a vagyonnal kapcsolatban aktív kárhoztatássá formálták.

Lukács és Máté evangélisták úgy ábrázolták Jézust, mint aki a szegényeknek prédikált, és aki szerint minél előbb ismerjük fel, hogy a pénzbe és a vagyonba vetett bizalom becsap minket, annál közelebb kerülünk Isten országához. Az evangéliumokban arról is olvashatunk, hogy a farizeusok a főhelyek és a társadalmi megbecsülés mellett a vagyont is szerették, hogy Jézus követői mindenüket elhagyták az igazi kincsért, az ősegyházban élők is szegénységükkel mutattak példát nem csak kortársaik, de a későbbi évszázadok egyháztagjai számára is.
Pecsuk Ottó rámutatott: a mammon szó nyelvészek által javasolt arámi alapja az ámám, azaz bízni ige – az igazi hívő azonban egyedül Istenben bízik. Hozzátette: az egyházi pénzügyek alapja Krisztus után évszázadokig gyakorlatilag az özvegyasszony két fillérje volt, ám – Peter Brown ókortörténész kutatását felidézve – a 4. és 5. század fordulóján, a konstantini fordulat után mintegy száz évvel megjelentek a templomokban a gazdag patrónusok, akik rögtön egyházvezetői babérokra törtek. Az egyház pedig így jutott el attól a gondolattól, hogy „ugyan nehezebb a gazdagnak bejutni az Isten országába, mint a tevének a tűfokán átmenni, de Istennél, aki az ügyek intézését a földön az anyaszentegyházra bízta, semmi sem lehetetlen” ahhoz a fontos egyháztörténeti ponthoz, amikor Luther Márton felemelte a szavát a búcsúcédulák árusítása ellen.

Pecsuk Ottó előadásában rávilágított, hogy az elmúlt évek református egyházkormányzásának pozitív hozadéka volt a lelkipásztorok értelmiségi emberhez méltó anyagi körülmények közé kerülése, majd egykori tanára, Pásztor János mondatait idézte: a 2007-ben elhunyt lelkipásztor egyszer azt mondta, hogy fiatal lelkészként annyira szeretett szolgálni, hogy még fizetett is volna érte, egy másik helyen pedig úgy fogalmazott, hogy ha egy lelkipásztor jobban él, mint a gyülekezeti tagok átlagban, az az ő szégyene, ha rosszabbul, akkor a gyülekezeté. Az egyetemi docens nagy veszélynek érzi az anyagi gyarapodás felé forduló egyházi gondolkodást, mert amikor a mammon beteszi a lábát az egyházba, annak a hit, a misszió és a kegyesség látja kárát – attól viszont nem fél, hogy a „jóléti evangélium” útjára tévednénk. Szerinte van az a mértékű vagyonfelhalmozás, amely védhetetlen vádirattá tud válni az egyház ellen, bizonyos vagyontárgyak kilobbizásáról vagy visszaszerzéséről pedig úgy vélekedett, nem látjuk világosan, egyházi szolgálatunk mely területén lesznek majd hasznosíthatók. Hozzátette: Zákeusnál a lelki megújulás záloga volt az anyagiakhoz való viszony megváltoztatása – és ha a pénz hasznos eszközzé válik a hűséges sáfárok kezében, ez a jelen egyházában is megtörténhet.

Ha Isten ellenünk
Visky András, Kossuth-díjas író, dramaturg, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti aligazgatója a tavalyi Élő Ige Éve fővédnökeként több fórumon, köztük a parokia.hu-n is megosztotta gondolatait, a konferencián pedig úgy kezdte előadását, hogy azokhoz képest lehetetlennek tűnik újat mondania.

Szerinte időn túl mutató összefüggések kötnek össze bennünket, ezért a minimális elvárás a testvériségnek elkötelezett, felelős beszélgetés az Örökkévaló szeretetében. Rávilágított Pál Filemonhoz írt levelének fő üzenetére, ahol a gyülekezet olyan térként jelenik meg, amely befogadja a rabszolgákat, testvérekként azonosulva velük. Az egyház intézményi reprezentációjáról úgy vélte, hogy a politikum fogságába esett, és talán még ma is reneszánszként éli meg azt a kiszolgáltatottság helyett. Sajátos teológiai meggyőződésnek nevezte, hogy a tanítványok elhallgatását kövek felhalmozásával váltotta fel az egyház abban a reményben, hogy majd ők fognak kiáltani. Szomorúan konstatálta azt is, hogy a reformátusság látványosan visszavonta szellemi ajánlatait a társadalomtól és hogy nincs cenzúramentes diskurzus a teológiai, esztétikai és társadalmi beszédmódok között. Mint mondta, az egyházi struktúra nem a missziói állításokra és a valódi téttel bíró szellemi dialógusokra, hanem a politika nyelvén megfogalmazott reagálásokra és az eltökélt hallgatásokra van berendezkedve, ahol a felépítmény monumentalitása foglyul ejtett minket.

Visky András szerint évszázadok óta ugyanazokat a vitákat ismételjük, súlyosan ártva az önbecsülésünknek. Óva intett a farkasbőrbe bújt bárányoktól, akik az intézmény legitim felhatalmazásával bírnak – szerinte egyházi ruhatárunk tele van farkasszőrmékkel, krízishelyzetben pedig újabb bárányok adják le ruhaméreteiket a kölcsönzőbe. Az előadó figyelmeztetett: súlyos tévedés a ’89 előtti viszonyokat az üldözött egyház korszakának felfogni, hiszen maga az egyház tevőlegesen vett részt az egyház üldözésében. Úgy véli, az előállt krízishelyzetet kegyelmi pillanatnak tekinthetjük, mert felismerhetjük benne a gondviselő szeretet kihívásait. Előadását azzal zárta: ha Isten velünk, akkor lehet, maga Isten van ellenünk, hogy igazán velünk lehessen.

A hatalom bűvöletében
Thoma László gazdagréti lelkipásztor, a konferencia egyik szervezője A hatalom bűvöletében – Hogyan torzulhat a vezető, a közösség és mi lehet a gyógyulás útja? címet viselő előadásának elején hangsúlyozta: a vezetés Isten rendjébe tartozik, a torzulás pedig annak legnagyobb kihívása. A lelkész szerint kultúránk miatt mindannyian a hatalom és az erő bűvöletében élünk, a biztonságot a kontroll és a hatalmi eszközök birtoklása jelenti. Rávilágított, hogy ugyan a Biblia tele van pozitív vezetői példákkal, ám egyik sem válhat abszolúttá.

Thoma László szerint az ember az isteni hatalom földi reprezentánsává lett teremtve, a legfőbb uralkodóra mutatva, ez azonban a bűnesetben sérült, amit csak az Isten uralmába való visszatérés állíthat helyre. A keresztyén vezetőről úgy vélekedett, hogy az tudatában van a szellemi térnek, amelyben Krisztus fegyverzetével harcol (ld. Ef 6, 10-20). A vezetés természetével kapcsolatban a lelkipásztor először a legtöbbször katasztrofális eredménnyel végződő hübrisz veszélyére hívta fel a figyelmet, ahol megjelenik az elbizakodottság és a gőg, tizennégy megfigyelhető tünete között pedig ott van például a messianisztikus hév, a közösség azonosítása saját magával, a valóságérzékelés elvesztése és a kognitív torzítás.

Thoma László a torzulások között másodikként a patológiás nárcizmust, az önimádatot nevezte meg, harmadikként pedig a közösség torzulását, melyet a visszafelé haladás és a kiskorú működés jellemez – egy ilyen közegben a vezető pedig könnyen elhiszi magáról, hogy egy személyben ő a garancia a biztonságra. Ebben az esetben mindenki torzul, Isten hatalma pedig kiszorul, vagy csak szólamok szintjén, esetleg tárgyiasítva van jelen. A lelkipásztor a gyógyulás bibliai útjáról elmondta, hogy bár keresnünk és hívnunk kell, elsődlegesen Isten az, aki gyógyít. A gyógyulás felé vezető első lépés a betegségtudat kialakítása, melyet Istentől kapott diagnózis és bűnbánat követ. Isten a gyógyítása során a bűn, a megtörtség és a sebek felismertetése után elhozza a szabadítást Krisztus érdeméért, a folyamat végén pedig ott van az Isten dicsőségére történő közös szolgálat és az önfeladás szabadsága. Mindez pedig nem egyénileg, hanem közösségben történik meg. Thoma László alkalmas keresztyén vezetőnek azt látja, aki látja saját méltatlanságát és folyamatosan Jézusra tekint.

A lelkészek kifosztása és a túl sok intézmény
 Hozzászólásában Bereczky Örs budakalászi lelkipásztor A lelkészek kifosztása és a túl sok intézmény című rövid prezentációjában felvázolta, hogy az egyház visszaélt az intézménnyel nem rendelkező, peremterületeken szolgáló lelkészeivel, mert egyszerre tartotta fenn az önfenntartás látszatát és kapta meg az 1%-os felajánlásokat a gyülekezetek működésére.

Saját gyülekezetére vonatkoztatva elmondta, ez utóbbi 13,75%-át képezi a gyülekezet bevételének, az önfenntartás érdekében viszont minden egyházközség közalapot fizet, amely Budakalászon a bevétel 3,5%-ának felel meg. A lelkész furcsának tartja az anyagiak ilyen körforgását, ahogyan azt is, hogy amíg egy zsinati alkalmazott fix fizetést kap a szerződésének megfelelően, addig egy lelkipásztor nem biztos, hogy megkapja a díjlevelében rögzített összeget, mert a gyülekezet nem tudja neki kifizetni. Szerinte az állami támogatásoknál figyelembe kellene venni a gyülekezetek közösségszervező és kulturális funkcióját, melyre átlagosan sokkal kevesebbet kapnak a központi költségvetésből, mint a hasonló területen feladatot ellátó múzeumok, színházak, komolyzenei intézmények, egyesületek, nem beszélve a teológia 100%-os állami támogatásáról. Bereczky Örs abbéli félelmének adott hangot, hogy az évről évre egyre nagyobbra duzzadó egyházi intézményhálózat kapcsán előbb-utóbb dönteni kell, melyik intézmény maradjon, és melyiket adja át az egyház más fenntartónak.

A hatalomközpontúságtól a Krisztus-központúságig
Szabó Zsolt, a KRE ÁJK Alkotmányjogi Tanszékének egyetemi docense, korábbi fasori presbiter A hatalomközpontú egyháztól a Krisztus-központú egyházig című hozzászólását a lelkészközpontú és túlságosan centralizált egyházszervezet kritikájával kezdte.

Úgy vélekedett, mindez hatalmi gócokat alakít ki és hatalmi ambíciókat vonz, felépítése pedig már alig különbözik a római katolikus egyház klérusközpontú struktúrájától. Szerinte a lelkipásztor „a gyülekezeti naprendszer központja” és elnöke annak a presbitériumnak, amely az őt fenntartó gyülekezet vezető testülete; a zsinat-presbiteri elv és az egyetemes papság pedig közismerten nem működik a gyakorlatban. Szabó Zsolt azt állítja, az egyházközségek passzív szemlélői saját hatalmi struktúráik alakulásának, mindez pedig újratermelődik magasabb szinteken: a központi bürokrácia egyre nagyobb, a tisztségek száma egyre több, miközben az egyház zsugorodik, öregszik és gyengül.

A jogász szerint a döntéshozatal rendjét a lelkész-presbiter partnerség és a megosztott felelősség alapjára kell állítani, akár jogalkotási eszközökkel, ezután hat ötletet és gondolatot hozott arra, hogyan válhatna egyházunk Krisztus-arcúbbá. Szerinte szükséges a sokszor hatalmi gócokat leplező egyházkerületi autonómia kiiktatása; fontos lenne, hogy a zsinati munka lelki-hitvallási kérdésekkel foglalkozzon az intézményi ügyek helyett; véleménye szerint pedig a kamarillaként vagy kvázi Központi Bizottságként működő Elnökségi Tanács pedig a jelenlegi struktúra fennmaradását és stabilizálását célzó hatalmi alkuk megkötésére szolgál. A gondolatmenetet folytatva kifejtette, hogy „vízfejű, gyorskezű és nagyszájú egyház helyett melegszívű és egyenes gerincű egyházra vágyunk”, elképzelhetőnek tartja a püspöki tisztség nélküli egyházat, valamint tévesnek nevezte az intézmények alapítását és átvételét a missziói térfoglalás jegyében. Szabó Zsolt szomorúan látja, hogy egy intézmény nevében az egyházi jelző a fenntartót jelzi a meggyőződés helyett, de reményének adott hangot, hogy a felvetéseiről a folytatásban – nem csak a lelkészkörökben –, tovább zajlik majd a párbeszéd. Mint mondta, valódi megújulás „csak elhívott, valódi presbiterekkel lehetséges”, „saját meztelenségünk felismerése” pedig remélhetőleg a gyógyulás felé vezető út első lépése lesz.

Negyedik szekció: A megújulás felé

Térdre ereszkedve vagy térdre kényszerítve
Mit tehetünk a párbeszéd és a közösségi részvétel előmozdításáért, és milyen új irányokat kell kijelölnünk egyházunk jövője érdekében? – ez volt a negyedik szekció központi kérdése.

Térdre ereszkedve vagy kényszerítve – az egyház önértelmezésének elvi és gyakorlati kérdései címmel tartott előadásában Gaál Sándor, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem docense, nyírségi esperes hangsúlyozta: egyházi életünk mai állapota az egyház önazonosságának függvénye. A krízis forrása ritkán azonosítható egyetlen pontban vagy személyben, ezért rendszerszemléletben kell vizsgálni azt. „Sokat ígérő, gyorsan ható ötletek, megoldási kísérletek előtt önazonosságunkat kell tisztázni – együtt, több irányból, de egy irányba, egyetlen pontra koncentrálva” – javasolta. „A megoldás nem egyszerűen intézkedés kérdése, a teológiai átgondolás és a spirituális aktivitás együtt adja meg a tisztázódás képességét” – emlékeztetett.

Az előadó felhívta a figyelmet: az egyház nem kizárólag ott van, ahol jelenti, projektálja önmagát, hanem ott, ahol megvalósul – méghozzá rajtunk keresztül. „Nem a magunk jogán vagyunk egyház, hanem annak jogán, aki létrehívta, létezésünk feltételévé tette és annak meg is hagyta az Igét. Ahol Jézus Krisztus nincs ott totális valóságában, ott nem a küldetést teljesítő egyház van, hanem valami más – bélyegzővel, logóval, bankbetétekkel, struktúrával és méltóságot sugárzó megjelenéssel.”

Az előadó szerint az Úr előtti térdhajtás az egyetlen perspektíva, ahonnan jól lát, és nemcsak nézelődik és értelmezget az egyház. „Innen, a térdeiről érti a kijelentést, ebből a lelki-szellemi meghatározottságból, innen hirdeti a rá bízott kijelentést, és termelődik ki a hitelessége is. Térdet hajtani megalkuvásmentes ragaszkodást jelent a Kijelentőhöz személyenként, naponként, ügyenként, ciklusonként és testületenként.”

Az egyháznak tudnia kell, ki előtt hajt térdet, mert ez a látószög tisztázza az önmagával és környezetével való viszonyát – ez utóbbi lehet kiegyensúlyozott, de ellenálló is. Az egyház térdre kényszerül, ha számára saját érdekeltsége, tekintélyelvűsége, szerzett hatalmi lehetősége, elismertsége, anyagi előnyszerzése az első – mindez fakadhat önkéntes késztetésből, külső kényszerre vagy a kísértésnek engedve is. „Az egyház önmaga természete feladásával, akár félelemből, érvényesülésből, a nehezebb dolgok előli menekülésből, a mártírium elkerüléséből, egyszerű tévedésből, tévesztésből fakadóan menthetetlenül elhasal. Egyébként pedig Pál szavai szerint térdet hajtva térden állva marad.”

Az egyház vagy önmagára talál, vagy elveszíti önazonosságát – hangsúlyozta Gaál Sándor. „A térdet hajtás teszi vonzóvá az egyházat, innen lehet nyerni igehirdetéssel, diakóniával, társadalmi szerepvállalással. A vonzó egyház tudja, mi a dolga és mi nem az. A politikai közegnek egy önazonosságtudatában erős, egészséges egyházra van szüksége, amely szembenéz a súlyvesztéssel, de nem azonosul a fajsúlyvesztéssel” – összegezte az előadó.

Megújulás református módra
Az egyházi megújulás református lépéseiről tartott előadást Molnár Ambrus balassagyarmati lelkipásztor, a dunamelléki Lelkésztovábbképző Intézet vezetője. Trevin Wax teológust idézve elmondta: amikor felmerül a megújulás szükségessége, az egyház rosszabb állapotban van, mint látszik; radikálisabb lépésekre van szükség, mint gondoljuk; és nagyobb szükség van a szeretetre, mint arra a felháborodásra, gyűlöletre, amely elindítja a megújulást.

A református egyház állapotáról szólva elmondta: a nyomorúság világában él, amely hat rá. A kívülről is látható torzulások között említette az anyagi kiszolgáltatottságot, a kereszténység társadalmi súlyának és a lelkészek létszámának csökkenését, a hatalommal való visszaélést, a kettős beszédet. Az előadó szerint azonban az olyan belső feszültségek sokkal nagyobb nyomást eredményeznek, mint a hitvallások és a szilárd tanítások iránti közömbösség, a Biblia tekintélyének devalválódása, néhol már megkérdőjelezése is. Mindez a személyes és etikai válságok fájdalmas gyümölcseiben, az egyházfegyelem hiányában, a szexualitást érintő tévtanítások irányában tanúsított érdektelenségben és a gyülekezetközpontúság helyett megjelenő intézményközpontúságban is tetten érhető. A helyrehozás kérdésében két véglet kísért – fejtegette a már idézett Waxra hivatkozva. Ha az intézményes egyház és a helyi gyülekezet teljesen szétválik, akkor elfelejtjük, hogy a szervezetet épp a helyi gyülekezetek hozták létre azzal a céllal, hogy közösen lássanak el a lehetőségeiket és erejüket meghaladó, szükséges feladatokat. Az infrastruktúra felszámolása pedig magával ragadhatná a működéshez szükséges feltételeket. A reformok másik véglete az a belső dekonstrukció, amely önjelöltek felemelkedésén keresztül a keresztény hit tartalmát idomítaná az adott kontextushoz.

A radikálisabb megújulás feltétele újra megtalálni az elsődleges teológiai igazságokat a református – másodlagos – teológiai sajátosságokkal együtt – hangsúlyozta az előadó. A keresztény hit reménysége a történelmen túli eszkatológiai távlat jellemzi, ezért a reformoknak is radikálisaknak kell lenniük. Amelyek nem azok, a reményt aktív cselekvő erényként fogják fel, a világot megváltoztató tettként, amelyből egy új emberiség, egy jobb világ fog megszületni. A remény így politikaivá válik, beteljesítése pedig az emberre vár. A kereszténységen belül azonban mindig az volt a legradikálisabb reform, amikor visszatérés történt a keresztyén hit lényegéhez, az evangéliumhoz. Isten Igéjének engedelmeskedni – ez a vízválasztó – zárta gondolatait.

Megüresítés és önazonosság
Füsti-Molnár Szilveszter, a Sárospataki Református Hittudományi Egyetem főiskolai tanára előadásában az egyház megújulásának kiindulópontjaként a kenózist állította középpontba: azt, hogy Krisztus megüresítve önmagát szolgai formában vitte végbe a megváltásunkat. Felhívta a figyelmet arra, hogy pártokra szakadás helyett Krisztus középpontba állításával újulhat csak meg az egyházi közösség. Emlékeztetett: egyházunk autonómiája az elmúlt évszázadban és évtizedekben „gyakran az államhatalom árnyékába került, ahol a szabadságot félreértelmezve szinte kritika nélküli politikai elköteleződéssé silányult.” A rövid távú előnyökkel hosszú távon hitelességi válság és a problémák valódi felismerésének ellehetetlenülése jár együtt, mivel a politikai hatalom nem Jézus Krisztust, a világ Megváltóját állítja a középpontba – magyarázta. Az előadó szerint az egyház önazonosságának válsága abból is fakad, hogy nem tudta elengedni teljesen a rendszerváltás előtti mély sebeket hagyó múltját. A rendszerváltás után pedig megbecsültsége visszaszerzésén fáradozott, de hiába: a szekularizáció és az egyházak bomlasztása eddigre megtették hatásukat. A múlt feldolgozásának elmaradása is nagy mulasztása a látható egyháznak – mondta az előadó.

A körülmények javulását a mindenkori politikai hatalomtól várva az egyház vagyona hatalmasra duzzadt, miközben a gyülekezetek belső evangéliumi megújulása egyelőre csak elszórtan tapasztalható – fejtette ki véleményét Füsti-Molnár Szilveszter. Aránytalan a gyülekezeti élet feltételeinek biztosítása és az intézményrendszer fejlesztése is – tette hozzá. „Jelenlegi krízisünk jól mutatja, mennyire váltunk a hatalmi játszmák részesévé, miközben teológiai prófétai tisztségünk háttérbe szorult. Mostani egyházi közösségünk maga választotta ezt az utat, melynek felelőssége és következménye alól sem egyenként, sem közösségként nem vonhatjuk ki magunkat” – hangsúlyozta.

Az egyház küldetéséről szólva a lelkipásztor azt mondta: az egyház teológiai és lelki alapja a Szentháromság Isten irántunk megnyilvánuló szeretete. „Krisztus testet öltésében és megüresítésében feltárul Isten lényege, ami nem az isteni hatalom elvesztése, hanem annak alárendelése a megváltás érdekében. Az egyház küldetése ennek tükrözése alázatos szolgálattal”, közösségben megélve, felmutatva Isten szeretetét. Hozzátette: a gyülekezeti és egyházvezetésnek öncélú struktúrák helyett a közösség szolgálatába állított reményt és megújulást kell építenie. „Pál apostol figyelmeztet bennünket: a Szentlélek felvigyázókká tett titeket, hogy legeltessétek Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett. Ez a felelősség a lelki vezetés mellett prófétai kiállást is követel távol minden aktuálpolitikai értéktől és érdektől. Az önátadó szeretet az alázatos szolgálatban, az igazságosság keresésében és a kiszolgáltatottak iránti felelősségvállalásban válik hitelessé. Az egyház megújulása nem az öncélú hatalomgyakorlásban, még kevésbé annak bővítésében, és még csak nem is személycserékben, hanem a szolgálat alázatában rejlő erő felfedezésében áll.

Az előadó végül azt a kérdést tette fel: „Készek vagyunk-e elengedni a hatalom és biztonság illúzióit, hogy Krisztusban a jóra vezető nagyobb szabadságot találjunk? Mert a reményt kereső világot mindig emlékeztetnünk kell, hogy az nem emberi teljesítményekben vagy földi struktúrákban, hanem az ígéret Urában rejlik, aki arról biztosít, hogy velünk van mindennap a világ végezetéig.”

Az egyház politikai felelőssége
Hozzászólásában Sándor Balázs kisoroszi lelkipásztor az egyház politikai felelősségéről beszélt. Mint mondta, a politika nem önmagában tisztátalan, és fontosabb annál, hogy a hívő ember átengedje azt a hitetleneknek. Szerinte Jézus maga is politizált, amikor véleményt alkotott kora eseményeiről és vezetőiről – és „ma is politizál, véleményezi, sőt, erővel és hatalommal formálja az ember politikai megnyilvánulását. Ebből adódik a keresztyén ember és az egyház politikai felelőssége. Képviselnie kell Urát a mulandó világban, és ha lehetősége van rá, akkor az Úrtól kapott látását érvényesítenie is kell.” Eszter királyné ószövetségi példáját hozta a hallgatóság elé, mellyel összefüggésben azt mondta: „nagy küldetés nem lehet meg Isten rendje nélkül, ezért ennek alkalmát a Szentlélek, tartalmát Isten Igéje határozza meg.”

A lelkipásztor felvetette a kérdést, mit tett Balog Zoltán püspök abban az ügyben, melyet a média kegyelmi ügyként aposztrofál? „Mikor megkérdezték a véleményét egy elnöki kegyelemmel kapcsolatban, azt tette, ami a kötelessége volt, képviselte egyháza ötszáz éves teológiai meggyőződését, hirdette az Isten kegyelméből való bűnök bocsánatát.” Sándor Balázs hozzátette: „a politikán és a médián keresztül érkező világi támadás hatására a saját egyháza magára hagyta vezetőjét. Nem állt ki mellette senki, hogy igazolja, Istennél van a kegyelem. Kik félelemből, kik érdekből vagy haszonlesésből, de voltak, akik nemcsak elhallgattak és kivártak, hanem beálltak a Feszítsd meg!-et kiáltók közé.” A lelkipásztor hangot adott annak is, hogy furcsállja, hogy „a kegyelemről lehet úgy beszélni, hogy azt minden bűnösre érvényessé tesszük, csak éppen akin számon kérjük az ezzel kapcsolatos megnyilvánulását, azzal szemben nem érvényesítjük.”

Mi áll a püspöki tiszt középpontjában? Ezt a kérdést már Tar Zoltán, az Érd-parkvárosi gyülekezet lelkipásztora vetette fel hozzászólásában.

Véleménye szerint különböző időkben más-más típusú püspökre lehet szükség az egyházban. „Lehetnek olyan idők, amikor fontos, hogy teológiailag különösen is kiemelkedő, hittudós típusú vezetője legyen az egyháznak. El tudok képzelni olyan időszakot is, amikor lobbierővel bíró püspökre van szüksége egy egyházi közösségnek, és olyan időt is, amikor missziói látással és gyakorlattal bíró vezetőre van szükség.”
A legutóbbi püspökválasztáskor a dunamelléki egyházkerület egy tudós és egy lobbista fókuszú püspökjelöltet állított, missziói fókuszú, ilyen gyülekezeti háttérből érkezőt nem – emlékeztetett.
„A jövő felé fordulva: milyen fókuszú vezetőre van szükség a 21. században? Ha majd egyszer egyházunk közössége, vagy egy-egy kerület ebben közös látásra jut, és megválaszt egy bizonyos fókuszú vezetőt, akkor azt is kell tőle várnia. Egy hittudóstól ilyen típusú vezetést, egy lobbistától pénzt, intézményt, vagyis szolgálati teret várhat és várjon, egy missziói fókuszú vezetőtől pedig közösségfókuszú, főképp alulról jövő építkezéssel számoló vezetést várjon és ne mást.”

A zárszóban a konferencia szervezői megköszönték a nagyszámú érdeklődést. Pecsuk Ottó úgy fogalmazott: reméli, érzékelhető, hogy a kritikus, aggódó hangok az egyház iránti szeretet kifejeződései. A közös gondolkodást egy októberben, a reformáció hónapjában megrendezendő konferencián is folytatnák.

A Református Megújulás Konferencia célja az egyházunkat érintő teológiai és etikai kérdések mélyreható megvitatása – áll a szervezők 2025. január 27-i sajtóközleményében. Az aznapi sajtótájékoztatón elhangzott: a teológia tudományának művelése, a konferencián is felvetődő kérdések teológiai megközelítéssel való megtárgyalása időigényes folyamat. Erre tettek kísérletet már egy évtizeddel ezelőtt az Egyházi Jövőkép Bizottság és a hozzá kapcsolódó munkacsoportok is, melyek többek között rámutattak a bizalom hiányára, az intézményi függésre és a múltfeltárás elmaradására. Ennek a konferenciának a megtartásával a megkezdett párbeszédet folytatására tettek kísérletet abban a reményben, hogy ezzel hosszú távon is elősegíthetik az egyház megújulását. A szervezők felhívták a figyelmet az egyéni felelősségvállalás fontosságára is, mivel az együtt gondolkodás a közös nyelv és az egység megteremtésének a kiindulópontja. A szervezők szerint a konferencia iránti érdeklődés mértéke egyértelmű jelzést ad a négy szekcióban tárgyalt mélyebb működési kérdések átgondolásának szükségességéről. A teológiai párbeszédnek teret adó konferenciával a Magyarországi Református Egyház Zsinata Elnökségi Tanácsának 2024. április 10-i közleményében foglaltakhoz kapcsolódnak. 

Bár a konferencia szervezői által kiadott sajtóközleményben szerepel, hogy az eseménynek helyszínt adó budapesti Ráday Ház felújításából a nagyvonalú állami támogatás mellől hiányzik a közös, áldozatot is hozó tulajdonosi tudat, valójában az egyházkerület minden gyülekezete imádságban hordozta, személyes és közösségi adományaival támogatta az új Ráday Ház felépítését. Erre emlékeztet a Markusovszky tér oldalán az aula zárófala, amelyen minden egyházközség nevét feltüntették.

A konferencia fővédnökeként a Magyarországi Református Egyház Zsinatának Elnökségi Tanácsa 2025. január 28-i közleményében kifejezte, hogy a testület tagjai azért maradnak távol a konferenciától, hogy ne befolyásolják sem az előadókat, sem a hozzászólókat, ezt a kérését a szervezőknek eddig is tiszteletben tartották – fogalmazott a testület. 

Bár a szervezők kérték, hogy a konferencia idejére szerveződő tüntetést ne tartsák meg, az attól történő egyértelmű elhatárolódás elmaradt. A tüntetés megvalósult, a menet a délutáni órákban a Ráday Ház elé, a Markusovszky térre érkezett – árnyékot vetve a konferencia által kitűzött célokra.














 

Tudósítók: Parti Judit, Barna Bálint, Dezső Attila, Jakus Ágnes

Képek: Füle Tamás