„A megszabadult ember tudja, ha szabadságát önmagának megtartja, hogy élvezze, elveszti, mert szabadságának fogságába esik."
Hamvas Béla
Öt centivel az út felett
Azt mondják, hogy számokban szinte minden kifejezhető. Mondhatnám, hogy több ezer látogatója volt a hétvégi református zenei fesztiválnak, ezerötszázan hallgatták az igét a Kálvin téri református templomban, ötszáz fáklyát osztottak ki a fáklyás felvonuláskor, de ezer is elkélt volna, négyszáz fős volt az ötszáz fős kórus, és a második kenyérlángos is jól esett volna a Muzsikás együttes koncertje után. A számok azonban nem tükrözik vissza, milyen volt átélni a közösséget a Kárpát-medence magyar reformátusaival. Talán ha a napszemüvegem mögé rejtett könnycseppjeimet számoltam volna, közelebb kerülnék a lényeghez.
Riportösszeállításunk a fesztiválról.
Olyan is volt, hogy meghatottságomban sírtam, például amikor a kárpátaljai BorzsaVári népizenekar – Kovács Sándor, a mezővári gyülekezet presbitere és gyermekei – léptek fel a Ráday utca 28. dísztermében.
A kilencéves Tamás akkorára nőtt, hogy idén már nem kellett sámlira állnia ahhoz, hogy felérje nagybőgőjét. A „Felszállott a páva” különdíjasa, Dániel gyönyörűen hegedült, a tízéves Abigél tiszta, csengő hangja mindenkit elvarázsolt. Miközben zenéltek a színpadon, mintha a komor falak is felvidultak volna.
Ez a hazám
Beszélgettem egy katolikus asszonnyal, aki több mint három évtizednyi németországi tartózkodás után hazaköltözött Magyarországra. Arra vonatkozó kérdésemet, miszerint jól tette-e, hogy visszajött, értelmezni sem tudta. A piliscsabai Bartus Anna azt mondta, megragad minden alkalmat, hogy részt vegyen tartalmas rendezvényeken, ahol a magyarság is szerepet játszik, ezért látogat el évről évre a fesztiválra.
– Ez a hazám! Annak idején a kommunizmusban valóban elmentem innen, mert azt hittem, hogy életem végéig zsákutcában kell majd élnem, de mindig honvágyam volt, és vártam az időt, hogy minél előbb visszatérhessek. A reformátusok fesztiváljára azért járok el, hogy igényes zenét és előadásokat hallgassak. Jól érzem itt magam. Az előadások közül különösen Bogár László közgazdászra vagyok kíváncsi – sorolta az asszony.
A jó gazda gondosságával
Bogár László közgazdász hozta a „szokásos formáját”. Nevetve mondta, hogy „negyven éve elkezdett egy mondatot, de még mindig nem tett pontot a végére.” A professzor arra hívta fel a figyelmet előadásában, nem mindegy, hogyan sáfárkodunk a teremtett világgal. A jó gazda gondosságával kellene bánnunk a ránk bízott javakkal, de a közgazdász szerint ez nem megy túl jól Európának. Napjaink legdrámaibb folyamatának a migrációs válságot vélte, amit a magyarban használatos szenvedő szerkezettel bevándoroltatásnak nevezett.
Türelmetlen pestiek
A református zenei fesztivál alatt a könnyeimet nem mindig a meghatottság csalta elő. Székelyudvarhelyi, népviseletbe öltözött gyerekkel keltem át a zebrán a Kálvin térnél a Magyar Nemzeti Múzeum felé igyekezve, de hosszú volt a sor, és a menet vége nem ért át idejében a zöld lámpán. Egy hatalmas autóból eszét vesztve dudált egy fekete napszemüvegbe keretezett férfi: túl soknak tűnt számára húsz másodperc várakozás. Szégyelltem magam helyette is, különösen, mikor egy kislány minden indulat nélkül, halkan így szólt. „De türelmetlenek ezek a pestiek!”
A találkozás öröme
A Magyar Nemzeti Múzeum előtt felcsendülő ötszáz fős ökumenikus kórus hangjára a turisták is felfigyeltek. Az emeletes városnéző buszok némelyike megállt, hogy néhány percre az utasok is élvezhessék a dalokat, és készíthessenek egy világraszóló szelfit a kórussal a háttérben. Utólag visszagondolva az sem volt zavaró, hogy négypercenként eldübörgött egy villamos. Ahogyan Bódiss Tamás karnagy fogalmazott, a szabadtéri kórus teljesen más élmény, mint egy koncerttermi hangverseny.
– Számomra az együtt éneklés és a találkozás öröme a meghatározó. A „Zengjen az ének” ifjúsági énekeskönyvből vett énekek mindegyike ideillik a Nemzeti Múzeum lépcsőjére. A fesztivál nemcsak zenei összejövetel, hanem az összetartozásunk jelképe is – mondta.
A bor és az irodalom
A Márai Szalonban Szigethy Gábor író vendégei, Praznovszky Mihály irodalomtörténész és ifj. Heimann Zoltán borász nevetették meg a közönséget borízű történeteikkel. A borkóstolóval egybekötött beszélgetésen alaposan kikupálódhattunk a bor és az irodalom szoros kapcsolatáról. Kiderült, hogy a magára valamit adó magyar ember édes bort vagy pezsgőt nem iszik, és mindenkinek a saját bora a legfinomabb. Ha valaki többet akar megtudni a jó borról, lapozza fel Krúdyt, akinek – az irodalomtörténész szerint – „többször is sikerült leszoknia róla”.
Hatalmas ajándék
Felemelő érzés volt zsoltárokat énekelve vonulni a fáklyás menetben a Bakáts tértől a Kálvin téri református templomig. A környező éttermek teraszairól minden tekintet a menetre szegeződött.
– Egyre inkább hangsúlyozott számomra minden rendezvény, amikor kilépünk a templomfalak közül és úgy is hirdethetjük a ránk bízott evangéliumot. A református zenei fesztivál olyan népszerű rendezvénnyé lett, ami képes képviselni, védeni Krisztus ügyét, ezt a hatalmas ajándékot. Nagy kérdés azonban számomra, hogy más rétegeket hogyan szólít meg fesztivál – fogalmazott Steinbach József. A dunántúli református püspök szerint „az biztos, hogy ki kell lépnünk a templomból, de úgy, hogy közben becsüljük meg a belső közösségünket is, és épüljünk egymás hite által”.
A késő esti zenés áhítaton a zsúfolásig telt Kálvin téri templomban mindenki szívből dicsérte Istent. Kivételes alkalom, amikor ezer szájból hangzik fel egyszerre a Miatyánk, és aki még nem hallotta a templom népét Himnuszt énekelni, jövőre ne hagyja ki! A Református Zenei Fesztivál nem ért véget vasárnap, hiszen július 2-án, szombaton tartják a Művészetek Palotájában a református énekek hangversenyt, az egyik legnagyobb református zenei rendezvényt. Böszörményi Gergely, a fesztivál Magyar Örökség Díjas igazgatója azt mesélte, hogy minden hangverseny leírhatatlan élmény, főként mikor együtt énekel a háromszázhetven fős kórus és a másfélezer koncertlátogató, majd püspöki áldással térnek haza. A fesztiváligazgató azt mesélte, hogy egy közelmúltbeli református énekek hangverseny után az egyik esperes azt mondta: egy teli busszal jöttünk az autópályán, de visszafelé már nem az úton gurulunk majd, hanem a föld felett öt centivel, olyan felemelő volt az élmény.
Fekete Zsuzsa
Képek: Füle Tamás
