Ülünk a szalmában egymással szemben. Mint bárányok. Vagy mintha a jászolban. 

Olyan családből jössz, amelyet generációkra visszamenően sző át a református identitás. Mi az, ami nagyszülői szintről építette az életedet?

Mind a négy nagyszülőm példa számomra, hálás vagyok értük. Anyai ágon nagymamám, Illés Zsuzsanna amolyan archetípusos nagymamaként a matriarchátus jegyében tartotta egyben az egész családot és a környezetét, sajnos már ő sincs köztük. Gyerekkoromban pedig Balla nagymamám vitt mindig hegedűórára, ezáltal fontos része első zenei élményeimnek. Apai ágon nagyapám, Balla Tibor részt vett a Presbiteri Szövetség alapításában, másik ágon pedig Hegedűs Lóránt püspöke volt az egyháznak sok éven át. Az ő szellemi öröksége és ébersége nagy hatással van rám, és remélem, hogy ennek egy része valamiképpen bennem is folytatódik tovább.

Szellemi éberséget mondtál. Ez mit jelent neked pontosan?

Nagyapámnak egy több tízezer kötetes könyvtára volt, és mivel egy szinttel fölöttünk éltek a nagyszüleim, a gyerekkoromnak egy jó részét ott töltöttem. A teológiai könyvek mellett ott voltak a filozófiai írások, a különböző világvallások szövegei, világirodalom, kortárs és klasszikus magyar irodalom, emellett tudományos könyvek sok területről: fizika, kémia, csillagászat stb. Nagyon széles spektrumon tájékozódott a nagyapám, aki emellett egy nagyszerű szintetizáló, rendszerező gondolkodó is volt, a szellemi hagyatékénak tárgyalására nem is elég ez a beszélgetés.
Nagyon inspiráló volt a nyitottsága, tájékozottsága és hogy ezt a kutatást soha nem hagyta abba. Próbálok én is úgy járni, szemlélődni a világban, hogy nyitott maradjak és azokat a különböző tudományterületeket, amelyek látszólag távol esnek az én hétköznapjaim valóságától, kövessem és valahogy beemeljem az alkotásaimba.

Most melyik tudományterület hat rád?

Egyre jobban foglalkoztat a kozmikus perspektíva, s bár nem vagyok csillagász, de ha erről olvasok hírt, vagy látok egy felfedezést, az mindig érdekel. Érdekes nézőpontot ad a kicsinységünkről, valamint a nagyságunkról, rámutat a törékenységünkre. Ha az atomok és a folyamatosan táguló univerzum arányait nézzük, az ember nagyjából a logaritmikusskála felezőpontján helyezkedik el. Érdemes tehát mindkét irányban szétnéznünk, hogy a helyünket, és ezáltal magunkat is jobban megértsük. 

Ugyanabban az épületben éltetek ti is, ahol a nagyapád. Egy „szinttel lejjebb” milyen légkört szívtál magadba?

Végtelen hála van bennem a szüleim felé a gyermekkorért, mert rengeteg szeretetet, figyelmet és törődést kaptunk tőlük testvéreimmel. Az ember talán akkor tudja csak teljesen értékelni és látni a szüleit, amikor gyermekei lesznek és megtapasztalja, hogy milyen odaszánással jár ez az egész. Egyfajta kopernikuszi fordulat az ember életében a szülővé válás, én is innentől kezdve teljesen más perspektívából tekintek a hétköznapokra és megváltoztak a prioritások. 

Sok minden hozok otthonról, például azt, hogy a mai napig olvasó ember vagyok. Meghatározó gyermekkori bevésődésem, hogy legtöbbször könyv van a szüleim kezében. Édesanyám, Hegedűs Gyöngyi költészete már a kamaszéveimre is nagy hatással volt, édesapám, Balla Péter pedig lelkész, teológus, Újszövetség-professzor és ógörögtanár az egyetemen, ez a szellemiség és gondolatiság áthatotta a mindennapjainkat már kicsi koromtól. Én végül a húszas éveimben kezdtem el más vallásokat is feltérképezni. Jelenleg ott tartok, hogy számomra nincs alá-fölérendelődés a különböző hagyományok között, de azokat az élményeimet és megtapasztalásaimat, amelyek az énen túlról vagy innen indulnak, és amelyek által valami nálam nagyobbal találkozom, a kereszténység koordináta-rendszerében tudom a legjobban elhelyezni. Gyermekkoromtól kezdve ebben nőttem fel, és talán egy egész életre lenne szükség ahhoz, hogy egy másik vallásnak a legapróbb rezdüléseit is ki tudjam tapogatni, személyes, lelki vagy társadalmi szinten akár. Így jelenleg a kereszténység a spirituális anyanyelvem, mert ez az, melynek keretein belül a leginkább meg tudom fogalmazni a magamon túlmutató élményeimet.

De nem kezdted el görögül olvasni Szentírást. 

Nem, ez eddig még valóban nem történt meg. 

Eszedbe jutott viszont, hogy pszichológiát tanulj, ami külső szemlélő számára következhet a teológus édesapa és az orvos édesanya szellemiségéből.

Először jogot hallgattam, de nagyon nem találtam a helyem és nem szerettem. Ültem a kinyomtatott tételek fölött, de inkább Steinbeck- és Dosztojevszkij-regényeket olvastam. Érdekelt az irodalom, a zene, a filozófia, a teológia, a sport és amikor a váltás mellett döntöttem, tudtam, hogy egy olyan dolgot szeretnék tanulni, amellyel bármelyik irányba el tudok indulni később. Szóval azt talán nem mondanám, hogy a pszichológus végzettségem a szülői mintából fakad, ez túlságosan leegyszerűsítené a kérdést, de ettől még természetesen lehet valóságalapja az elméletednek mélylélektani szinten, hiszen ott mozognak az emberben a hozott minták tektonikus lemezei. 

Beszéltél a szülővé válás kopernikuszi fordulatáról. Ez mit jelentett Neked pontosan? Megbocsátást?

Kopernikuszi fordulat alatt azt értettem, hogy abból a világképből, hogy mi vagyunk a középpontban, eljutunk oda, hogy saját magunk hátrébb kerülünk az általunk felállított prioritási listán, és már más körül keringünk. Szóval nem megbocsátásra, hanem például hálára gondoltam: már látom, hogy nem általános a mai világban az a gyermekkor, amit én kaptam. A feltétel nélküli szeretethez több úton is el lehet jutni, az egyik a szülőségen keresztül vezet. És ebben a minőségben ha megtapasztaljuk ezt, kerülhetünk közelebb Istenhez is. Ugyanitt a szülő a gyermek szemszögéből mint mitológiai lény, a teremtő, fenntartó, mindentudó és mindenható. Végül amikor szülővé váltam, ismertem fel azt, hogy most tovább forgott eggyel a fogaskerék, 

jön a következő nemzedék, akiért érdemes eggyel hátrébb lépni, 

és amim van, azt beletenni az ő életébe.
Amit szülőként adunk a gyermekeinknek, annak a nagy részét nem mi kapjuk vissza, hanem az unokáink életét építi majd szülői mintaként. 

Édesapám tudományos pályán mozgott, de bárhol voltunk a világban, Skóciától Németországig délután háromkor rendszerint lecsukta a laptopja tetejét és a családnak szentelte az időt.
Ez a priorizálás még inkább felértékelődött utólag, hiszen hajthatta volna azt is, hogy előrelépjen a tudományos ranglétrán, de neki fontos volt napról napra az apaságba, a szülői szerepébe is beletenni az energiáit.
Ez olyan hozzáállás, amit mindenképpen szeretnék továbbvinni. Most nekem is a zenekar és a család van az életemben, és olyan döntéseket szeretnék hozni a mindennapokban, hogy jelen tudjak lenni a gyerekeim számára.
Korábban nagyon sokat jártunk külföldre, de amióta megszületett Sára lányom, azóta nem turnézunk. Látom azt, hogy egy nemzetközi karriert építő zenész élete nem kompatibilis egy többgyermekes családapa hétköznapjaival. 

Utaltál édesapád nemzetközi ösztöndíjaira, Te is Skóciában születtél, ez lehet akár identitásképző elem is. Nálad azzá vált?

Gyerekként ezt különleges dolognak tartottam. Otthon skót dudás lemezeket hallgattunk, skót legendákat és történeteket olvastam és mindig szurkoltam a skót futballválogatottnak is.

A zenédben viszont nem hallok skót dallamokat…

Mert a zenei világomra is sokkal inkább apám zsoltáréneklése és az édesanyám dúdolta népdalok hatottak. 

Hogyan kerültél az Esterházy Kupára zenészként?

Egy író-bölcsész csapat keresett meg, többen barátaim. Dalszövegíróként még a perifériáról pont be tudtam kerülni. Nem tisztem megítélni, hogy hol kezdődik az irodalom, de valahol hangsúlyeltolódásnak tartom ezt a címkézést. Ha valaki olyan attitűddel alkot, mint én, vagyis nincs egy konkrét cél és üzenet, amit át szeretne adni, csak az önmagában és önmagáért történő alkotás számít, két dolog válik fontossá: az alkotó élménye és megtapasztalása a folyamat során, valamint a befogadó valósága, amikor találkozik a sorokkal, dalokkal. 

Édesanyád versei és a te dalszövegeid sokszor párbeszédbe kerülnek, aminek a költészeti szépsége mellett kapcsolati szépsége is van. A szülőkről való leválásból a ti esetetekben egy kölcsönösen inspiráló kapcsolódás bontakozott ki, ami a kívülálló befogadónak is „tápláló”.

Édesanyámmal lelkileg nagyon közel vagyunk egymáshoz, és vállaltan elfogult vagyok vele: jelentős költőnek tartom, aki szerintem megbecsültségben nincs ott a kortárs lírán belül, ahol lennie kellene. Kiváltságos vagyok, hogy közelről láthattam és láthatom az alkotói útját. A húszas éveim elején meghatározó volt, hogy a hazai kortárs irodalomba ő hogyan nyújtott betekintést, nyomásgyakorlás nélkül. Oravecz Imre, Győrffy Ákos köteteit adta a kezembe iránytűként, hogy merre lehet indulni a hazai líra felfedezésében. 

És kik hatnak Rád 2025-ben?

Az említettek mellett fontos nekem Halmai Tamás, Jász Attila, Jónás Tamás költészete is. Ahhoz képest, hogy milyen kicsi az országunk, hihetetlen az a szellemi hagyomány, ami itt fellelhető, és nem csak a kortárs irodalomra, hanem a korábbi évszázadokra is gondolok.
Úgy érzem, hogy a magyarság méretéhez képest magas az egy főre jutó kiemelkedő szellemi gondolkodók száma. Látszólag kicsi helyet foglalunk el a világban, mégis jelentős az a hozzáadott érték, ami innen ered. 

Önmagában kiváltság, hogy magyarul olvashatunk Weörest, Pilinszkyt, Hamvas Bélát.

…vagy Esterházyt. Térjünk vissza egy pillanatra még a focihoz: szokatlanul szenvedélyesen nyilvánulsz meg a pályán. Engem ez meglep, a művészi törekvéseid alapján nem gondoltam volna. 

Pszichológiai kutatások is írnak arrók, hogy ami a gyermekkorban flow-élményt adott valakinek, az a felnőtt életében is egyfajta visszakapcsolódás lehet a gyermeki énhez és az akkor megélt áramláshoz.
Nekem ez a foci. Hiába látom, hogy egyre sűrűbb az életem és ezt a területet el lehetne engedni, ezt nem tudom meglépni egyenlőre.
Szimbolikusan szerintem a fociban is nagyon sok mindent meg lehet találni, ami a hétköznapi életet támogatja. Sokat jelent nekem, hogy gyerekkoromtól kezdve csapatsportokat játszom.
Ebben a nyüzsgő világban, ahol végtelen zaj vesz minket körül, sokszor a focinál érzem azt, hogy felmegyek a pályára, és abban a téglalapban megvan a fix szabályrendszer és a teljes fókuszáltság.
Ott pattog a labda, és minden idegszálammal a meccsre összpontosítok. Így a játék is tudja terelni a tudatot, és hogyha sokat csinálja az ember, egy idő után a tudat irányítását át tudja vinni a hétköznapokba is. Meg lehet határozni utána ezeket a téglalap alakú pályákat szimbolikusan.
Ott van az ellenfél tisztelete, de a legyőzni akarása is. Viszont ha dráma történik egy focipályán, akkor hirtelen minden új perspektívát kap. Akkor mégse az a lényeg, hogy legyőzd az ellenfelet, hanem hogy ott vagytok egymásnak.
Mindez nem áll messze attól, amit a spirituális hagyományokból tanításként elvehetünk.

Na jó, de a focit gólra játsszuk, a lelkiélet viszont nem így működik. 

Gólra játsszák a focit, de talán mégsem a gól az, ami igazán számít. Továbbmegyek: csak látszólag játsszák gólra, de nem az a labdarúgás magja. Hanem az önmagában és önmagáért való cselekvés. Az, hogy feloldódsz az adott cselekvésben és hogy ezt közösségben teszed.

Képek: Füle Tamás

(A Galéria képeire kattintva végiglapozható a fényképes összeállításunk a Művészetek Völgyében a Református Udvar koncertjéről is.)