„Mert amit korábban megírtak, a mi tanításunkra írták meg, hogy az Írásokból türelmet és vigasztalást merítve reménykedjünk. A türelem és vigasztalás Istene pedig adja meg nektek, hogy egyetértés legyen közöttetek Jézus Krisztus akarata szerint, hogy egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek a mi Urunk Jézus Krisztus Istenét és Atyját.” (Rómaiakhoz írt levél 15. rész, 4-5. vers)

Mi történik velünk? Mihez hasonló? Megannyi kép kerülhet elénk, rengeteg elképzelés. Elkötelezetten, mély meggyőződéssel vallom, hogy az igazán helyes és igaz „képtár” a Biblia. Az elmúlt események komolyan mérlegre tették az életemben – és talán ez így van mindannyiunkkal –, hogy hol keresünk támpontot. A jó az, ha szeretnénk a Szentírásban ahhoz hasonlót találni, mint amibe belekerültünk, jó tanulni, érteni abból. Tudom, hogy a dolog nem egyszerű, mégse mondjunk le róla, együtt többre jutunk, mint egyedül, de legfőképpen a Szentlélek által, ha kérjük, ha kellő időt töltünk valóságosan az Úr előtt. Természetesen, amit látok, az nem a teljes kép, de imádságban jutottam el idáig, három év megtapasztalásával és közösségével a hátam mögött. Számomra az igazi reménység és vigasztalás, hogy Urunk nem hagyja szó nélkül az életünket, a történéseket. Felszabadító ajándék, ha Ő szól, ha meghallom, ha megértem azt napról napra!

Néhány gondolat.

Vihar

Viharban az egyházunk hajója? Ki okozta a vihart? Hol van az Úr?

Jónás rossz hajóra szállt. Bele kell vetni a tengerbe. Nem, itt valami képzavar van, hiszen az a hajó nem jó irányba ment, pogány emberek ültek benne. Ráadásul Jónás kérte a viharban, életveszélyben, hogy dobják be a tengerbe. Jónás mégsem kerülhette ki küldetését, Isten egy megdöbbentő szabadítással állította helyre, helyes irányba, sőt, ébredést ad egy nagyvárosban. Egy céltévesztett próféta által?

A tanítványok jó úton haladnak, ott van Jézus a hajóban. Mégis jön a vihar, Jézus alszik, a víz pedig becsap a hajóba, lassan megtelik. Elsüllyedhet a hajó Jézussal a fedélzetén? Érthetetlen, ráadásul Őt ez nem rendíti meg? Végül lecsendesül a vihar, elnémul, elhallgat Jézus szavára. Megelőzi a félelem, a hit hiánya. Miért kellett ezt átélniük?

Pál és két társa a Rómába vezető hajóúton, rabként. Ő jól látja, hogy mikor nem lenne szabad indulni, hova nem kellene menni. A százados azonban jobban hitt a kormányosnak és a tulajdonosnak, mint Pálnak. Sodródnak, életveszélybe kerülnek a szélvihar miatt ők is, pedig nem tettek semmit, sőt, figyelmeztetett az apostol. Pálért mégis megmenekülnek hajótöröttként mindnyájan. Lehetünk viharban így is?

Három különböző történet. Hasonlóak mégis, hiszen viharban vannak Isten emberei egy hajón. Azonban van egy másik hasonlóság is. Mindegyik történetben Isten mentő szeretete, terve megy végbe, emberi tényezők ellenére, azokon túl és azokkal együtt is. Van, ahol a hajó nem, csak az emberek menekülnek meg.

A kimenekedés záloga az Úr, Ő jelen van és cselekszik, minden esetben mentő szeretettel.

Hisszük-e azt, hogy a kimenekedés az Ő kezében van? Egyedül az Ő kezében, de ez is a szándéka, ez a terve. Hol vagyunk a történetben? Mi mozgat? A megdöbbentő egyik tanulság az, hogy sokféle módon voltak jelen Isten emberei, a kimenetele azonban nem volt kétséges a történetnek.

Betegség

Beteg az egyházunk? Súlyos kór érte el? Haldoklik?

Ez talán nagyon szélsőséges megközelítés. Mindenesetre Betániában, egy családban haldoklott Lázár. Mi tettek a testvérei? Összetörtek, megrendültek, de imádkoztak, megüzenték Jézusnak, hogy akit szeret, beteg. Lehet beteg, akit Jézus szeret? Szereti Jézus azt, aki beteg? A történet válaszol erre. De beszél arról is, hogy várni kell. S lehet másként a kimenetele, mint ahogy gondolnánk? Jézus „csak” feltámasztani jön, késik?

Miben ragyog fel az Isten dicsősége? Abban, ahogy Ő hatalmával feltámasztja, aki meghalt. Ami megbetegít, lehet halálos, de akkor sem reménytelen: van feltámadás és élet, Jézus az, Benne hiszünk. A képben egy család van előttünk, testvérek, nem az egyház, de vajon nem reprezentatív minta ez mégis? Mindenesetre Jézus szeretete és együttérzése, s a testvéreké könnyek között nem lehet kérdéses. S az sem, hogy Ő jön és segít hatalommal.

Azon gondolkozom napok óta, hogy nem a kimenetelre kellene összpontosítanunk nekünk is? Mert Urunk mentő szeretete ma sem kérdéses. Jelenléte jó és rossz napokon is valóság, ígérete szerint, nem hagy el. Teljhatalmával velünk van, szeretve Őt minden javunkra van.

Kimenetel… Mennyiféle módon képzeljük el, ahogyan a viharzó tengeren, a betegágy mellett. Mi jön ki ebből? S mi jön ki belőlünk? Nyilvánvalóan az, ami bennünk van. De mi volt a bemenetel? Mi volt bennünk? Ez is szóba kerül, hiszen van egy testvérünk, aki most itt áll előttünk kiemelten, most mégis másként, mint korábban. A bemenetelnél volt a baj, s azóta is, és most különösen is, világos ez sokak számára… Valóban? S máris előttünk a törvényszék, a bíróság képe. Hát van ilyen a Bibliában? Ó, hogyne! Éppen most olvassuk. S most személyes bizonyságtétellel erősítem meg, hogy szeretett püspökünk bemenetele és mai állapota és a dolgok kimenetele valóban összefügg. Azonban másképpen is, mint ahogyan ezt néhányan látják.

Bíróság

Vádak alatt egy egyházi vezető? Felelős azért, ami az egyházban történik?

Jósua főpapot egy küldött, egy angyal mutatta meg Zakariásnak, a prófétának. Ilyen közelről csak így lehet látni tisztán. Mi történt? Mi történik itt? Ott a vádló és ott a mentegető, a Sátán és az Úr angyala. A tények: piszkos ruha és bűn, méltatlan állapot. Jogos vád és megdöbbentő kegyelem, a vádló megdorgálása, a vétkes felmentése, tiszta ruhába öltöztetése, új esély a szolgálatra.

Ez a kép pontos? Nem előrángattuk a saját előképünk, elképzelésünk szerint? Biztosan vannak, akik ezt így látják. Magam arról teszek vallomást, hogy három évvel ezelőtt a bemenetelkor éppen ez az Ige szólalt meg Balog Zoltán beköszöntőjében, 2021. január 25-én. Ezen a közgyűlésen sokan hallhattuk, azóta sokan olvashatták írásban. Együtt voltunk vele, azóta is együtt maradtunk. Idézem:

„A tegnapi napra rendelt igeszakasszal, a zakariási próféciával szeretnék nálatok beköszönni. Ez így hangzik:

„Azután megmutatta nekem Jósua főpapot, aki az Úr angyala előtt állt, meg a Sátánt, aki jobb keze felől állt, és vádolta őt. Az Úr angyala pedig ezt mondta a Sátánnak: Dorgáljon meg téged az Úr, Sátán! Dorgáljon meg téged az Úr, aki Jeruzsálemet kiválasztotta! Hát nem tűzből kiragadott üszkös fadarab ez? Jósua ugyanis piszkos ruhába öltözve állt az angyal előtt. Azután ezt mondta az angyal az előtte állóknak: Vegyétek le róla a piszkos ruhát! Neki pedig ezt mondta: Nézd! Elvettem a bűnödet, és díszes ruhába öltöztetlek téged. Majd így szólt: Tegyetek a fejére tiszta süveget! Akkor tiszta süveget tettek a fejére, és tiszta ruhába öltöztették, miközben az Úr angyala ott állt. És így figyelmeztette az Úr angyala Jósuát: Ezt mondja a Seregek Ura: Ha az én utamon jársz, és teljesíted, amit elrendeltem, akkor ítélkezhetsz házamban, és felügyelhetsz udvaraimra, sőt megengedem neked, hogy az itt állók között járj-kelj. Hallgass ide, Jósua főpap, társaiddal együtt, akik előtted ülnek! Azt a csodát jelzik ezek a férfiak, hogy én elhozom szolgámat, a Sarjadékot! Mert itt van egy kő, amelyet Jósua elé tettem: hét szem van egyetlen kövön, én magam véstem bele a mintákat – így szól a Seregek Ura. Egy napon eltörlöm ennek az országnak a bűneit is! Azon a napon – így szól a Seregek Ura – meghívja majd egyik ember a másikat a szőlőjébe és a fügefája alá.” (Zakariás könyve 3. rész, 1-10. vers)

Mielőtt bárki megijedne: nem vagyok főpap, nem is leszek. Egyetlen főpapunk van: Jézus Krisztus. De ez a látomás mégis nekünk – nekem és nektek – szól. Mert Isten népe szolgálatára választottatok engem, és most itt ültök, az előbb itt álltatok, éppen úgy, ahogyan a próféciában. De mindenekelőtt azért szól nekem ez a prófécia, mert rajtam piszkos ruha van. Isten követe, az angyal pedig azt mondja nektek, hogy Ti vegyétek le rólam a piszkos ruhát és adjatok rám tiszta ruhát. Ezt kéri tőlünk, s én is ezt kérem. S ti ezt értitek, mert értitek a folytatást: „elvettem bűnödet!” E bűnbocsánat alapján, és nem egyéb okokból kaptam az ígéretet, mely egyúttal figyelmeztetés is: „Ha az én utamon jársz, és ha teljesíted, amit rád bíztam, akkor ítélkezhetsz házamban, felügyelhetsz udvaraimra, sőt megengedem neked, hogy az itt állók között járj, kelj.” Micsoda ígéret: Közöttetek járhatok anélkül, hogy folyton hátra kellene néznem, vajon biztonságban vagyok-e. A politikában s bizony olykor közöttünk is másként van ez. Van, amikor a bizalmatlanság és az óvatoskodás uralkodik. De most, Ti, férfiak és nők velem együtt „jelzitek a csodát”, hogy Isten elhozta a Sarjadékot, Jézus Krisztust. Ő magára vette a mi szennyes ruhánkat. Ő az, aki egy nap alatt eltörli ennek az országnak összes bűnét. Lehet-e ennél többet, jobbat, szükségesebbet ígérni?

A prófécia szerint ezek után már csak egy dolog maradt: meghívni egymást a szőlőnkbe, a kertünkbe, a házunkba, az életünkbe. Most már a klímaváltozás következtében fügefa is van egy-két szőlőhegyen, úgyhogy a fügefa alá is meg lehet egymást hívni. De jaj nekünk, ha megfordul a prófécia, s ítélet lesz. Szeretném, ha mindannyian együtt, velem első helyen most ezt meghallanánk: amíg nem tudjuk egymást meghívni a szőlőnkbe, a krisztusi életünkbe, addig bűnben vagyunk. A bűn eltörlésének következménye az, hogy meg tudjuk egymást jó szívvel hívni az otthonunkba, a gyülekezetünkbe, az egyházkerületünkbe, a magyar református egyházba, a magyar és az európai keresztyénségbe. Amíg ezt nem tudjuk megtenni, addig bűnben vagyunk. Amíg nem megy ez a meghívás, ami a másiknak szól – lehet, hogy csak a szomszéd gyülekezetnek –, addig bűnben vagyunk. Bűnben vagyunk addig Baranyában, Vértesalján, Bács-Kiskunban, Tolnában, Budapesten, északon, délen, keleten, nyugaton, a Ráday utcában, a Török Pál utcában, és mindenütt, ahol ez a meghívó lelkület, a másik, a testvérünk, a református keresztény testvérünk iránt nincs meg bennünk. Addig hogyan akarunk missziót folytatni? Ne engedjük ezt! Ne így kezdjük! Inkább hívjuk meg egymást és menjünk el egymáshoz! … Köszönet illet mindannyiótokat, akik ezt a meghívást felém eddig is gyakoroltátok. Azoknak is előre köszönöm, akik ezután hívnak meg az életükbe. Köszönöm a Lélek vezetését, aki ma rám és ránk szabta ezt a több ezer éves tegnapi igét.

Soli Deo Gloria! Ámen.”

Íme, a múlt vallomása. Érdemes felidézni, elgondolkozni rajta! S most újra előttünk a bibliai üzenet, kép, éppen most. Vajon mit kezdünk vele, vajon mit kezd velünk? Vádlottak vagyunk mind? Vagy csak egyvalaki az? Kegyelmet kaptunk mind, vagy csak egyesek? Nekünk nincs semmi közünk ehhez? Ne vonjanak be minket ebbe? Vagy mi is benne vagyunk mégis? Csak egyesek tartoznak bele Isten szemefényeként az Ő népébe? Ha valakit vád ér az egyházban, az érint minket is? Ha valakit bántanak köztünk, akkor nem együtt fáj ez nekünk is? Ha hibázott valaki, akkor magára hagyjuk? Mi jön ki belőlünk? Mi a kimenetel?

Tudjuk, hogy jobban van dolga a kettőnek. Sőt, ha megtámadják az egyiket, ketten ellene állhatnak. S ez nem is a mi elképzelésünk, hanem Isten kijelentett Igéje, megtapasztalható valóság, sokunk bizonyságtétele. Krisztus törvénye pedig az, hogy még egymás bűnterhét is hordozzuk úgy, hogy szelíd lélekkel helyreigazítjuk testvérünket, vigyázva, hogy magunk meg ne kísértessünk. Úgy, hogy eközben a magunk terhét is hordozzuk. A bibliai szabály szerint személyesen, először négyszemközt beszélünk egymással, meggyőződve arról, hogy mi a másik bűne. Jelen esetben: figyelünk arra, amit mond? Miben vétett, miben hibázott, mit kért és miért, aki kiemelten előttünk áll? Vártunk, várunk addig, amíg tudunk egymás szemébe nézni?   

Megannyi gondolat. Bibliai képből fakadnak, vagy egy elképzelésből? Mindenesetre imádkozom azért szüntelen, hogy ne értsem félre és ne magyarázzam félre az Igét. Ott keresem a világosságot. Engem a történések elején és közben sok kérdés között egy kérdés különösen is foglalkoztatott. Hol a helyem? Nyilván alapvetően a vádlottak padján, hiszen bűnös ember vagyok. Azonban bűneim bocsánatának ajándékát megkapva, vallom, hogy simul justus et peccator, vagyis egyben igaz ember is vagyok az Úr Jézus Krisztusért. Éppen azért, mert kegyelmet kaptam, és ma is ebből élek, a Megmentő oldalán a helyem, a Szószóló, a Vigasztaló, a Parakletosz oldalán. Nincs is, nem is volt kétségem, hogy elhívásom, küldetésem ide szólít, tanúként sokakkal együtt.

A Pártfogó és nem a Vádoló helyére, ahogyan ebben a képben is látjuk a két hozzáállást. Lehet jogos a vád, a szívek vizsgálója az Úr. Jósua vádak alatt. Mégsem az diadalmaskodik ott és akkor, hanem Isten bűnbocsátó kegyelme, az Ő akarata, mert a döntés Isten kezében van. Aki emberként, egészen pontosan tudja, hogy minek kell történnie, az beült a bírói székbe. Valóban ez a mi helyünk?  Mielőtt látta a próféta a jelenetet Jósuáról, az Úr angyaláról és a Sátánról, az ott állókról, ezt olvassuk: „Csendesedjék el mindenki az Úr előtt, mert elindult szent lakhelyéről!”  (Zakariás könyve 2. rész, 17. vers) Ebből következett ez a felismerés, ez a bemutatás: „Azután megmutatta nekem Jósua főpapot…” (Zakariás könyve 3. rész, 1. vers)

Ezek arra mutatnak, hogy akkor látunk isteni kimenetelt, kiutat, ha komolyan vesszük az Ő felszólítását, ha mindannyian, kivétel nélkül elcsendesedünk az Úr előtt. Ha arra tekintünk, Akiben elindult szent lakóhelyéről; ezután láthatunk olyat, ami nem tőlünk való, hanem az Ő akarata és terve szerint. Jézusban jött hozzánk, Benne jön el a megoldás, a feloldás ma is. „… a Jézusról való bizonyságtétel a prófétaság lelke.” (Jelenések könyve 19. rész, 10. vers) Ő a nagy Főpap, aki közbenjár értünk az Atyánál, az újszövetségi prófétaság pedig alapvetően ez: „Aki pedig prófétál, emberekhez szól, és ezzel épít, bátorít, vigasztal.” (Korinthusiakhoz írt első levél 14. rész, 3. vers)

Jézushoz vezet bennünket az építő, bátorító, vigasztaló szó, róla tehetünk ezzel bizonyságot. A testvérek vádolója pedig, aki szüntelen vádol az Atyánál, egyszer végképp levettetik majd.  

Az a mi közös lehetőségünk, felelősségünk a böjtben szót fogadva, hogy elcsendesedünk teljesen az Úr előtt és bűnbánatban és bűnvallásban várjuk Őt, hogy felismerjük és meglássuk, amit meg akar mutatni nekünk. Hosszabb ez a várakozás, mint gondoljuk? A viharban, a betegségben, a vádak alatt jó lenne azonnal a segítség? Igen, így szeretnénk, de az idő felett is Urunk rendelkezik, Ő nem siet és nem késik, amikor eljön az ideje cselekszik. Nekünk is akkor jó szólnunk, ha arra indít, ha a csendből jövünk, ha szabályszerűen küzdünk, ha a nemes harcot akarjuk megvívni.

Imádságban keressük közösen Isten akaratát, figyeljünk az Ő gondolataira, fedezzük fel, ami tanít minket az Igéből ennek a helyzetnek a helyes feldolgozására! Az egyházi ciklus félidejekor ki kell értékelni, ami volt és ami van és ezek fényében kell keresni a kimenetelt, a folytatást együtt! Tartsunk bűnbánatot, nézzünk szembe önmagunkkal mindenekelőtt! Számoljunk le bűneinkkel, megvallva és elhagyva azokat! Engedjük, hogy az töltsön be, ami tiszta, ami igaz! Nézzünk szembe Jézussal! Imádkozzunk egymásért, egyházunk megújulásáért! Imádságból jöjjünk egymáshoz, beszéljünk a kérdéseinkről, nézzünk szembe mindennel szeretetben és igazságban! Az Élő Ige fényében: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” (János evangéliuma 1. rész 14. vers) Ő a győztes, nekünk pedig Benne élő reménységünk van, feltámadása által. Ezzel a húsvéti reménységgel menjünk tovább!

„Mert amit korábban megírtak, a mi tanításunkra írták meg, hogy az Írásokból türelmet és vigasztalást merítve reménykedjünk. A türelem és vigasztalás Istene pedig adja meg nektek, hogy egyetértés legyen közöttetek Jézus Krisztus akarata szerint, hogy egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek a mi Urunk Jézus Krisztus Istenét és Atyját.” (Rómaiakhoz írt levél 15. rész, 4-5. vers)

Ha botlanak a gyöngék, segítsen az erős;
Hordjuk, emeljük önként, kin gyöngesége győz.
Tartsunk jól össze hát, Tudjunk utolsók lenni,
A bajt vállunkra venni E földi élten át.
(822:7)

Budapest, 2024. február 22.

Somogyi Péter
református lelkipásztor
egyházkerületi főjegyző