„...visszatérve kedves paradigmámhoz, a 102. zsoltárhoz, amelynek képét Luther és Barth egyként szerette – olyan akarok lenni, mint az a magányos vagy elhagyott madár, amely mindig ég és föld között marad. Azt hiszem, hogy ez a teológia legális helye, feltéve, ha ez a magányos madár, a maga lebegésében… károg, amikor veszélyt lát, néha azért megpróbál valamit elmondani a konkrét veszélytől függetlenül is.”
(Vályi Nagy Ervin: Minden idők peremén. Európai Protestáns Szabadegyetem, Basel/Budapest, 1993.)


Harminc éve hunyt el a fent idézett sorok írója, Vályi Nagy Ervin (1924–1993) református lelkipásztor és teológus professzor. Mit üzen ma ez a „magányos madár” azoknak, akik hajlandóak meghallgatni énekét és károgását is? Ennek kérdését járták körbe a Doktorok Kollégiuma 2023. évi plenáris ülése első napján előadások és kerekasztal-beszélgetés formájában. A rendezvény megnyitójáról korábbi cikkünkben olvashatnak bővebben.



Nyitottan a párbeszédre
Kevesebb program, tágabb perspektíva – ezzel a címmel foglalta össze Vályi Nagy Ervin teológiájának lényegét Rainer Fischer lelkipásztor és kórházi lelkigondozó (Bergisch Gladbach), aki előadásában azzal oldotta fel a harminc éve elhunyt teológus nézeteiben rejlő ellentmondásokat, hogy azokat dialógikus teológiaként értelmezte.

Mint kifejtette: a társadalmi folyamatokkal párbeszédben lévő teológia a hitről mint bölcsességről beszél, és ezt a dialógust Vályi Nagy nem programként, hanem perspektívaként fogta fel, amely kiszélesítheti a horizontot a hit számára is. E párbeszéd során érzékennyé kell válni a szenvedés tapasztalataira, az áldozat nézőpontjára is, de rá kell mutatni a reménységre, amelyről Krisztusra mint alapra hivatkozva beszélhetünk.

Vályi Nagy „prófétai” teológusként nemcsak kora eseményeire reagált afféle „érzékeny szeizmográfként”, de igyekezett meglátni Isten munkálkodását is világunkban. Óvott attól, hogy a társadalompolitikai relevanciát teológiai kritériummá tegyék és ezzel Istent instrumentalizálják mint a fennálló rend értékmegőrzőjét vagy jövőbeli célok ösztönző erejét. Emlékeztetett arra, hogy ennek a világnak a sémája múlandó, de ennek nem nyomasztania kellene bennünket, hanem felszabadítania. A keresztyén létet alkotó narratíva számára a „Krisztusban maradás” volt, amely során a haladás és a helytállás dialektikáját a reménység kapcsolja össze. Ennek fényében értékelte át az aszketizmus fogalmát, amely szerinte nyitottá tehet a világ felé ahelyett, hogy elzárna tőle – derült ki Fischer előadásából.



Tanár, mester, tanító
Bogárdi Szabó István volt dunamelléki püspök és korábbi zsinati lelkészi elnök Vályi Nagy Ervin egykori tanítványaként emlékezett vissza tanárára, mesterére és tanítójára. Előadásában felidézte, hogy diákként, doktoranduszként és írásainak újraolvasójaként is maradandó érvényű tanításokat köszönhet neki.

Vályi Nagy Ervinre, az egyházi nyilvánosság peremén élő, jobbára mellőzött kutatóra eleinte nem merték rábízni a jövendő lelkésznemzedékek formálását. Budapestre költözése után a hatvanas évek közepétől a pasaréti gyülekezethez csatlakozott, ahol sokat szolgált, és a fiatalokra nagy hatással volt. Amikor végül 1980 őszén mégis elfoglalhatta a Budapesti Református Teológia Akadémia rendszeres teológiai katedráját, az akkori diákság ítélete szerint személyében egy „jófej” tanár kezdte tanítani a dogmatikát és a teológiát. Vályi Nagy lehetőséget kínált arra, hogy a vizsga kiváltható legyen egy idegen nyelvű teológiai mű elolvasásával és ismertetésével, de ez utóbbit kíméletlen kíméletlenséggel vette górcső alá – emlékezett vissza Bogárdi Szabó István.

Ugyanezt az elvet alkalmazta nyugdíjba vonulása után szerveződő tanulmányi körében és a doktori iskolában is, ahol rendre olvasmányokkal kellett referálni. Ezekre a találkozókra senki sem jöhetett készületlenül. A szovjet birodalom összeomlása és a diktatúra elpárolgása láttán Vályi Nagy Ervin egyszerre örült és szorongott: a diktatúrában felnőtt tanítványait, barátait féltette, hogy nem esnek-e áldozatul – Jób könyvét idézve – „a hazugság újabb mestereinek”, vagy saját maguk önáltatásának. „Kérdezte tehát, megmaradunk-e abban, hogy a szabadság nem járandóság, hanem ajándék” – fogalmazott előadásában a volt püspök, aki sokat levelezett Vályi Naggyal a doktori iskolát megelőző amerikai ösztöndíja idején is, a doktori iskola évei alatt pedig igazi mester-tanítvány viszony alakult ki közöttük.



Bogárdi Szabó István kiemelte: bár Vályi Nagy tanítói karaktere tanári működésében és a tanulmányi kör vezetésében is megmutatkozott, leginkább azonban írásaiból tűnik ki. Teológiájának meghatározó vonása a dialogikus lényegkeresés, írásművészetének pedig a téma pontos és rövid megfogalmazása. Nem beszél, inkább beszéltet. Igehirdetőként és tudósként is sajátos textushoz kötöttség határozta meg. A textus nem használta ugródeszkaként allegóriákhoz, tehát nem szekularizálta az igét, a kontextus pedig nem szakralizálta, kerülve mindenféle hamis dicsőségteológiát. Rámutatott, hogy a hívő ember elvilágiatlanodása az Isten országa világiasságának lényege.

Az előadó szerint Vályi Nagy Ervin mondandóját nem lehet egykönnyen föltörni, miután a keresztény világbanlét paradoxonjain tájékozódik. Ugyanakkor éppen az ellentétek együtt tartásával invitál kutatási területére, ahol próbafúrásokat végez és elemzi a mintát. A teológiai témák historikus vagy enciklopédikus felvezetése helyett a keresztény ember világban létének elemei, szerkezetei érdekli. „Amit Vályi Nagy Ervin vizsgálatnak, próbatételnek nevez, az egyszerre meghallgatása a másik mondandójának és megpróbálása a saját hitünknek. Ezek nélkül nem lehetséges a lelkek és lelkületek, valamint a szellemek és szellemiségek megvizsgálása” – fogalmazott Bogárdi Szabó István.

Igehirdetés és tudomány
Vályi Nagy Ervin teológiai örökségét járta körbe az a Balog Zoltán püspök által vezetett kerekasztal-beszélgetés is, amelyen Rainer Fischer és Bogárdi Szabó István beszélgetőtársa Fazakas Sándor lelkész, egyetemi tanár, a Debreceni Hittudományi Egyetem oktatója volt.



Fazakas Sándor kifejtette: számára nagyon imponáló volt, hogy amit Vályi Nagy Ervin teológiájában elmélyített, az meg is jelenik az igehirdetésben. Olyan teológiai témák iránt érdeklődött, amelyek őt egzisztenciálisan is izgatták. Ugyanakkor úgy látja, a hitértelmezés tekintetében nincs még eléggé kiaknázva Vályi Nagy Ervin munkássága. Ennek kapcsán Fazakas kérdést is intézett Rainer Fischerhez: nem jelenti-e a Krisztusban való lét, hogy lemondunk a világot tevőleges alakításáról? Nem látja-e ebben egy szunnyadó dualizmus veszélyét, amely valamilyen szinten megmarad a peremre szorítottságban?

Rainer Fischer válaszában leszögezte: ez valójában nem dualizmus, hanem inkább dialektika, mert amikor Vályi Nagy arról beszélt, hogy mit jelent a világban lenni, ezt nagyon tág értelemben is fel tudta fogni. Fel tudta fedezni Krisztus munkájának nyomait a művészetben, az irodalomban, még az egyházon kívül is.

Az igazi teológia mindig ellenzékben van, mindig a fősodorral szemben, az általános teológiai vagy egyházi pozíciókkal szemben foglal állást? – tette fel a kérdést Balog Zoltán.



Fazakas Sándor szerint mivel Vályi Nagy számára a teológia és az igehirdetés a legszorosabban összetartozott, ezért nála nem állt szemben a teológia az egyház életrendjével. Másfelől viszont az egyház soha nem tudja elkerülni a kontextusra való tekintettel az alkalmazkodásnak valamilyen fokú kényszerét. Ilyen értelemben viszont a tudományos teológiának, ha az a küldetése, hogy az Isten igazságát feltárja, értelemszerűen figyelmeztető, önálló szerepe kell, hogy legyen.

Vályi Nagy Ervin sokszor figyelmeztetett arra, hogy a kritika nehogy pszeudokritika legyen, és az eredendő rosszat meg kell, hogy előzze egy eredendő igenlés – figyelmeztetett Bogárdi Szabó István. „A keresztyén hit mindig egy igennel kezdődik, és ő ehhez az igenhez élete végéig ragaszkodott.” Ennek a megtartása érdekében kell aztán nemet mondani, tiltakozni, vagy harcolni. A teológiának ez a kritikus funkciója a küzdő egyház egyik nagy harca.

Fischer szerint azt kellene kérdeznünk, hogy mi az egyház tájékozódási pontja, mert ha arra törekszünk, hogy hogyan lesz releváns az egyház a mai világban, és újra és újra nemet mondunk bizonyos kérdésekben, az egyfajta negatív relevancia. Vályi Nagy Ervin szerint a meghatározó tájékozódási pont a Krisztusban maradás, tehát azt kell kérdeznünk, hogy hol van Krisztus. Ez a fajta iránykeresés, tájékozódás végződhet úgy is, hogy nemet mondunk valamire, és úgy is, hogy igent mondunk valamire.



Perem és centrum
Balog Zoltán fontosnak tartotta, hogy a beszélgetés során tisztázzák, mit értünk pontosan perem alatt: a társadalom peremét, Vályi Nagynak a peremre szorulását, Krisztus peremlétét, egyéni hozzáállást, vagy egyebet-e, és mi ehhez képest a központ.

Vályi Nagy szerint a peremen lét oka, hogy az áldozatok, illetve a szenvedés perspektívájából nézve kell ott lennünk, hiszen Krisztus is a peremen, a városon kívül van – válaszolt Rainer Fischer. Hozzátette: azért is vagyunk a peremen, mert ott tudunk távolságot teremteni. Az aszkézis Vályi Nagynál megpihenés, visszafogottság, amely lehetővé teszi a távolságtartást, de ugyanakkor mindig mozgás is. Szükség van megpihenésre és visszafogottságra, ugyanakkor ebből lehet újra az aktivitásba elindulni. Folyamatos mozgásban vagyunk egyikből a másikba.

Fazakas szerint Vályi Nagy egyrészt óvott volna attól, hogy a peremszituációt, az alulmaradás művészetét idealizáljuk, ugyanakkor attól is óvna, hogy mindenáron azt keressük, hogy hol van a központ, hol van az erő, hol van a hatalom, és oda pozícionálja magát az egyház. Nyilván őt a rajta kívülálló körülmények is peremléti helyzete taszították, nem volt lehetősége megélni az egyháznak azt a fajta világformálását, ami Kálvin ethoszából származna. Ugyanakkor Vályi Nagy Ervin egyéniségében, teológiában és kegyességében bizonyos szempontból közelebb is állt Luther álláspontjához e téren.



Itt az ellentétek együttállásáról van szó – figyelmeztetett Bogárdi Szabó István, kiemelve: Krisztus a városfalon kívül feszíttetett meg, de a szentek szentjének kárpitja a centrumban hasadt ketté, és oda kell bemennünk az Atyához. Isten egyszerre periféria és centrum. Jézus Krisztus Vályi Nagy Ervin hasonlatával a tőkesúly a hajónk alján. A volt püspök inkább azt tartja lényeges kérdésnek, hogy van-e érdemi mondandónk az átlagos kispolgárok, a jelenlegi centrum számára is, vagy csak a periférián élőkkel folytatnánk-e párbeszédet.

Aktualitás és örökség
Mit üzenne ma Vályi Nagy Ervin az egyházának? – merült fel a kérdés a beszélgetésen. Fazakas Sándor szerint két dolgot helyezne szívünkre. Az első, hogy a közegyház és a gyülekezetek ne akadályai, hanem segítői legyenek a Krisztusban való lét megélésének. A másik a párbeszéd fontossága. Utóbbi feltétele a kölcsönösség, amely, ha hiányzik, akkor a párbeszéd eredménye vagy a provincializmus, vagy az elvtelen univerzalizmus lesz.

„Vályi Nagy Ervin folyton arra tanított bennünket, amikor hallgatói voltunk itt az Akadémián, hogy nincsen semleges hit: amiben hiszel, az visszahat rád” – emelte ki Bogárdi Szabó István. A volt püspök meglátása szerint ebből az is következik, hogy ha az egyház egy-egy aspektusa – az egyházkormányzat, a parókia, a gyülekezet, a tisztújítások, a törvények, az intézmények – jobban érdekel minket, mint a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus, akkor nagy bajba kerülünk. „Krisztust a világ érdekli, a világ, amelynek Ő az üdvözítője.”



Vályi Nagy Ervin életműve kapcsán talán az az egyik nagy tanulság számunkra, hogy nincs mindig minden szempontból feloldás – zárta le a beszélgetést Balog Zoltán. A dunamelléki püspök számára ezt fejezi ki az a fénykép is, amely Vályi Nagy Ervin gyűjteményes kötetének a borítójára került: repedezett fal és szétszórt kövek. Minden idők peremén.


Barna Bálint
Képek: Füle Tamás