Keresés indul, Google – mint annyiszor – a barátunk. Sokszor olyan könnyen csúszik, ami „odafentről” indul; pár nappal később már kezemben volt meglepően kedves, tágas, új albérletem ajtajának kulcsa, én pedig békességben és kíváncsian néztem a következő életszakasz elé. 

Hálás lehet az ember, ha van készséges családja, rugalmas és tettrekész barátai, akik bármikor felajánlják kezeiket a segítségre, nem utolsó sorban pedig autójukat holmijaink elszállítmányozására. Hová is indulunk? Izgalmas, amikor nemcsak a környéket, hanem egészen új települést kap az ölébe az ember. Irány Vác, lássuk, mi lesz belőle!

Édesanyámmal zötykölődünk a kocsiban, miközben telefonnal a kezemben az anyósülésen igyekszem felderíteni, hogyan is lenne a legcélszerűbb megközelíteni a címet – lévén, előtte csak gyalogszerrel jártam ott. Haladjunk előre, rögvest megtalálom, hol tudjuk letenni az autót legközelebb a blokkház bejáratához – gondoltam. „Anyu, úgy nézem, parkolni csak az Istenmalmi utca felől lehet!” – született meg a megoldás, majd hirtelen elnevettem magam: mégis mi az az Istenmalom?! „Tudod, amik lassan őrölnek!” – felelte édesanyám évtizedes bölcsességgel, derűsen a vezetőülésről. 

Ó, édes Istenem, azt bizony már ismerem… Mennyi, de mennyi ima és vágy, terv és idea futott össze hirtelen a fejemben. Igen, tudom én azt, hogy parkolni…. azt csak az „Istenmalmi utca felől” lehet.

Átengedni a kormányt. Felhagyni a „mantrázott” imákkal, amelyek már nem hitből, hanem kétségbeesésből, kételkedésből fakadnak. Lecsillapítani a szenvedélyes száguldást, és megtanulni bízni, akkor is, ha a körülmények alig mutatnak némi változást, én pedig úgy érzem, talán az egész jövőm alakulása függ az általam elképzelt időrendtől és megoldásfolyamattól. Felfedezni, hogy mit jelent csendben várni. Hordozni az Istentől kapott kereszteket, és nyugalomban, hálaadással, cinkosan figyelni a Mindenhatót – tudom, Uram, hogy hallottad imáimat, és te mindent tudsz, te tudod, hogy mire van most szükség, és én rád bízom magam egészen. Köszönöm, hogy a te malmaid, ha lassan is, de biztosan őrölnek. Nekem pedig nem érdemes máshol várakoznom, csak szelíden félreállva, a te házadban elrejtőzve.

Lehet, hogy sokat kell rá várni, a gonosz végül azonban elnyeri méltó büntetését – vélték az ókori görögök a lassan őrlő istenek malmairól, én pedig keresztyénként hiszem, hogy ez valóban eljön egykor, és azt is tudom, Ki az, aki harcainkat végső győzelemre viszi. 

Gondoltam, illene azért annak is utánajárnom, ki is volt Földváry Károly, akiről elnevezett téren úgy tűnik, ezentúl álomra hajtom a fejem. Hős honvédezredes volt, aki hírnevét többek között annak köszönheti, hogy egészen bátran vonult előre, sikert sikerre halmozva tört át hidakon, magas rangját nem csekély hátránnyal gyermekkorában félig elvesztett látással szerezve meg. 

Igen, Atyám, ezt is ismerem már… Tétlenség helyett kardot ragadni rádöbbenve fogvatartottságomra. Látszólagos hátrányból is előre törni beléd kapaszkodva, és a legnagyobb Király egyszerű, naiv gyalogosaként lépésenként menetelni az általad kijelölt célszalag felé. Megkeresni a tábornokokat, akiktől megtanulható a kardforgatás, a világ végéig is elmenni akár, ha a Szentlélek szele és a felismerés odahív.

Lassanként meglátni, hogy tusakodásunk olyan sokszor nem test és vér ellen van, és kérni, várni a befedező, megmentő kegyelmet a kisebb és a fenyegetőbb harctereken is. Mert a harc a tiéd, Uram, de adnom kell magam a kardforgatásra. Igen, Atyám, mert így láttad jónak. Eszközöket adsz nekünk, célt és stratégiát, hogy megállhassunk a Sátán minden mesterkedésével szemben. 

Meggyőztél róla, hogy legnagyobb ellenségünk valójában nem a saját lelkünk, múltban történt tragédiáink, örökölt mintáink vagy betokosodott viselkedésmódunk (bár ezeket megismerni és felismerni, mérlegelni, csiszolódni, naponként bűnbánattal megtisztulni Tőled kapott kötelességünk), hanem az, aki „ravaszabb volt minden teremtménynél”. 

Kimondani, hogy Uram, a te véred ereje mossa át most az adott helyzetet, oltsd ki, kérlek a felém zúduló tüzes nyilakat, és oldd le rólam a láncokat! Bocsásd meg vétkeimet, felmenőim bűneit, és törd meg felettem az átkokat! Átadom neked a lelkem széthullott darabkáit, nem ölelgetem tovább őket, mert hozzád vágyódik az én lelkem, és csak Nálad talál oltalmat. Megbocsátok az ellenem vétkezőknek és nem rejtőzöm már hamis menedékek mögé.

Majd megállni, leparkolni… egyszerűen hallgatni a vízimalmot hajtó patak csobogását, nyári fűbe heveredve szemlélni a lassan, de biztosan haladó nagy Molnár munkáját. Igen… parkolni csak az Istenmalmi utca felől érdemes. 

Somogyi Eszter

Kép: Google Maps